Aki életben maradt – ötven éve történt az Andok repülős katasztrófája, megszólal a túlélő

Összesen 72 napot töltöttek az Andok sok ezer méter magas hegyláncai között azok az uruguayi fiatalok, akikkel 1972. október 13-án zuhant le az általuk bérelt repülőgép – ami csak a kezdete volt a megpróbáltatásaiknak.

A montevideói Old Christians Club rögbijátékosai csak úgy tudtak életben maradni, hogy megették az elhunyt társaik, hozzátartozóik húsát. A 45 utasból – akiknek a zuhanás után a sebesülésekkel, a hideggel, az élelemhiánnyal, egy lavinával és a kilátástalansággal is meg kellett küzdeniük –

A hihetetlen történetet több visszaemlékezés és egy film, az Életben maradtak is feldolgozta. A Mandinernek sikerült elérnie az egyik túlélőt, a 69 éves Antonio Vizintínt, akit mindenki csak Tintinként ismert. Ő volt az, aki Roberto Canessával és Nando Parradóval elindult a végső expedícióra.

Antonio Vizintín 1953-ban született Montevideóban. A Stella Maris, vagy más néven Keresztény Testvérek Kollégiumában végezte a középiskolát és lett tagja a öregdiákokból verbuválódott rögbicsapatnak. A tragédia után folytatta jogi tanulmányait, több évig család ingatlancégében, majd a csomagoló- és az élelmiszeriparban dolgozott. Két gyermeke született a tragédia után. A mai napig aktív, motivációs előadásokat tart.

***

Antonio Vizintín régen és most

Hogy érzi magát mostanában, mivel telik az élete?

Nagyon köszönöm, jól vagyok,

dolgozom és golfozom. Korábban alelnöke voltam az Uruguayi Rögbi Szövetségnek, de most is szorosan kapcsolódom a sportághoz. Minden nap elmegyek a Charrua stadionba edzeni itt Montevideóban, kapcsolatban vagyok játékosokkal és menedzserekkel. Ezen kívül mind a mai napig tartok motivációs előadásokat angolul és spanyolul, cégeknek és oktatási intézményeknek.

Melyek azok a pillanatok ebből a hihetetlen történetből, amelyek a mai napig megmaradtak önben?

Kétségtelenül nagyon sok meghatározó momentuma volt a tragédiának: maga a baleset, az, hogy túléltük a zuhanást, a lavina, ami betemetett minket, a társaink elvesztése és végül természetesen a megmenekülés.

Volt olyan fejezete az életének, olyan helyzet, amin épp a tragédia átélése lendítette túl?

Igen, 1991-ben, amikor egyik pillanatról a másikra elvesztettem a feleségemet, gyermekeim édesanyját, és szembe kellett néznem egyszerre a magánnyal és azzal, hogy tovább kell élnünk a kisfiammal és a kislányommal, Lúciával és Patrícióval. Voltak a pillanatok, amikor újra azt kérdeztem:

De nem találtam rá választ, és nem hiszem, hogy már találok. De ahogy Arturo Nogueira (aki túlélte a zuhanást, de egy hónappal később belehalt a lábán szerzett súlyos sérüléseibe – a szerk.) mondta és ismételte, miközben egyre rosszabb állapotba került: az élet nehéz, de megéri végigélni.

Mennyire volt nehéz elfogadni, hogy nincs más út a túléléshez, mint az elhunytak húsát megenni?

Nehéz pillanat volt, mert több szempont is belejátszott a döntésbe.

Az osztálytársainknak, barátainknak, azoknak akikkel együtt edzettünk még a megelőző héten. Már az ötletet is nehéz volt feldolgozni, még nehezebb volt meghozni a döntést és végül megvalósítani. Másrészt azonban egy olyan spirálba kerültünk, hogy döntenünk kellett: élünk vagy meghalunk. De miután végül meghoztuk a döntést, ez háttérbe szorult.

A tragédia helyszíne a Google Earth animációjában

Nandó Parradóval és Robertó Canessával együtt indultak el a nagy expedícióra, de amikor szembesültek vele, hogy ez tovább fog tartani, mint gondolták, takarékossági szempontból úgy döntöttek, hogy ön visszamegy a roncshoz. Egy interjúban említette, hogy így – a visszafelé vezető úton – tulajdonképpen ön volt az egyetlen, aki teljesen egyedül volt egy ideig az Andokban. Miét érzett azokban az órákban?

Az igazság az, hogy már az is nagyon nehéz pillanat volt, amikor úgy döntöttünk, hogy vissza kellett mennem. De nem szembesültem azzal igazán, hogy egyedül vagyok és így kell leereszkednem a hegyről, vissza a többiekhez. Tulajdonképpen szerencsések voltunk, hogy nem voltunk tisztában, milyen veszélyeket rejt a hegy. Másrészről

Úgy mondhatnánk, hogy mi voltunk a túlélők oszlopai, az ő túlélési reményük. Ez hatalmas felelősséget rótt ránk. De világos volt egyébként számunkra, hogy ha mi meghalunk, a többiek is meg fogják próbálni elhagyni a helyszínt.

A megmenekülésük után, a mélyen vallásos Latin-Amerika egyik országában volt olyan, aki elítélte önöket azért, mert úgy menekültek meg, hogy emberhúst ettek?

Talán voltak ilyenek. Az egyház nem foglalt állást ebben a kérdésben, és ne felejtsünk el egy alaptézist: porból lettünk és porrá leszünk. Így abban, hogy felhasználtuk az elhunytak testeit, nem volt semmi rossz. Másrészt azoknak a szülei is elfogadták és megértették ezt a döntést, akiknek a gyermekei nem tértek vissza. Ha valaki ezt kritizálja, annak figyelembe kell vennie, hogy ezt a döntést 3600 méter magasan az ismert körülmények között hoztuk meg.

mi pedig ezt olyan egyszerűen oldottuk meg, ahogy tudtuk.

Mi gondol, ha ennek a történetnek van valami üzenete, akkor mi az?

Ez a történet egyrészt a nagy kudarcokról szól, ahol a tanulás és a hibák követték egymást, ahol számos dolgot kipróbáltunk, de rosszul sült el. De minden egyes kudarcunkból tapasztalatot szereztünk, amelyeket felhasználtunk, hogy sikeres legyen a végső expedíció.

Meghatározó, hogy azokkal, akik ott voltunk, egy csapatként tudtuk együttműködni. Mindenki száz százalékot beleadott, és ez mentett meg minket.

Hogyan emlékeznek meg az ötvenedik évfordulóról?

Október 13-án a saját klubunkban találkozunk chílei sporttársainkkal, csatlakozva egy rögbimérkőzéshez, amelyet a két klub első osztályú csapatai vívnak majd. A megemlékezésre és a vacsorára eljön Sir Bill Beaumont, a World Rugby, a rögbisport nemzetközi vezető szervezetének elnöke is.

***

Egy tragédia krónikája

1972. október 12.

Az uruguayi légierő Fairchild típusú 571-es járata  40 fő utassal és 5 fős személyzettel elindul Montevideóból Chilébe, de a rossz időjárási viszonyok miatt le kell szállniuk Mendozában. A fedélzeten a Stella Maris Kollégium öregdiákjaiból álló rögbicsapat tagjai, valamint hozzátartozóik és barátaik utaznak.

Október 13.

A repülőgép délután felszáll, hogy egy déli kitérővel átkeljen az Andokon, majd landoljon Santiagóban. A pilóták azonban eltévesztik az irányt és korábban fordulnak észak felé. Amikor erre ráébrednek, kétségbeesve próbálják növelni a magasságot, ám ez nem sikerül. Előbb a gép jobb szárnya, majd farokrésze szakad le egy sziklának ütközve, majd a bal szárny is. A géptörzs azonban egyben marad és egy gleccseren landol, majd hatalmas sebességgel egy hófalba csapódik, 3570 méteres magasságban. Ekkor tizennégyen vesztik életüket, köztük az egyik pilóta.

Október 14.

A túlélők – akik között sok a súlyos sebesült – bőröndökből építenek falat, hogy betömjék a gép végén tátongó lyukat, és

Négy embernek azonban – közöttük a másik pilótának – ez nem sikerül. A mentőcsapatok elindulnak a felkutatásukra, ám nem találják meg őket.

Október 21.

A túlélők, akik egy tranzisztoros rádióval képesek fogni a rádióadásokat, megtudják, hogy a keresőcsapatok felfüggesztették a kutatásukat. Közben meghal Nando Parrado húga, Susanna Parrado. A lezuhanást követő egy hétben mindenből kifogynak, így egy választásuk marad, enni az elhunytak testeiből.

Az Életben maradtak film egyik jelenete

Október 29.

Éjjel egy lavina betör a repülőgéproncsba, nyolc ember, köztük az utolsó női túlélő, Liliana Methol halálát okozva. A többiek beszorulnak a roncsba, és csak három nap múlva tudják kiásni magukat.

November 15.

Az első expedíció megtalálja a farokrészt, amelyben némi élelmet és ruhát találnak, valamint a repülő rádió adó-vevőjének akkumulátorait. Ezen a napon meghal a súlyos lábsérüléssel fekvő Arturo Nogueira, majd három nappal később Rafael Echavarren. A következő napokban a túlélők megpróbálják beüzemelni az adó-vevőt, de nem járnak sikerrel.

December 11.

Életét veszti az emberhús evését elutasító Numa Turcatti,

December 12.

Nando Parrado, Roberto Canessa és Antonio Vizintín elindulnak, hogy Nyugat felé, átkelve az Andokon, segítséget szerezzenek.

December 15.

Nandóék felérnek a kitűzött hegycsúcsra,

Úgy döntenek, ketten tovább folytatják az utat, Vizintínt pedig visszaküldik a géptörzshöz, hogy jobban tudjanak takarékoskodni az élelemmel.

December 18.

Canessáék elérik a hóhatárt, és találnak egy rozsdás konzervdobozt, ami emberi jelenlétre utal. Másnap legelő teheneket fedeznek fel.

December 20.

Canessa és Parrado végre segítséget tud kérni. Azt ezt megelőző több napig tartó menetelés végképp kimeríti őket, de egyszer csak az egyik folyó túloldalán – amelynek mentén lejjebb ereszkednek egy völgyben –

Egyikük, Sergió Catalán viszi el a hírt a hatóságoknak a túlélőkről.

December 21.

Parradót és Canessát kimentik az Andokból.

December 22.

A chílei légierő helikopterei Parradóék segítségével megtalálják a többi túlélőt, akiket szintén kimentenek.

a több mint két hónapig tartó küzdelem után.

1973. január 18.

Egy tizenkét fős csapat, kiegészülve egy pappal, visszatér a helyszínre, hogy egy közös sírba eltemesse a halottakat.  A helyszínen talált kövekből egy rögtönzött oltárt emelnek, felállítanak egy vaskeresztet és elhelyeznek egy táblát, rajta egy rövid üzenettel: „A világ az uruguayi testvéreinek. Közel hozzád, ó Istenem!”

Nyitókép: a túlélők a géptörzs mellett (Fotó:dailymail.com)