Most Kanadában kopogtatnak gázért Németország vezetői

Olaf Scholznak lenni mostanában nem tartozik a legkönnyebb és legkellemesebb feladatok közé. Az ember nagy nehezen

de közben semmiféle vezetői tisztséget nem tölt be a szervezetben – aminek a tényleges vezetői (a rend kedvéért: Saskia Esken és Lars Klingbeil) a nyugatnémet nagyvárosok belterjes balliberális szalonértelmiségének megfelelni akarva olyan újbalos szólamokon muzsikálnak, amiket kancellárként nagyon nem könnyű felvállalni.

De hiába a választási győzelem, amikor az ember két idegesítő kistestvérrel, a doktríner-idealista Zöldekkel és a simlis szabad demokratákkal kénytelen utána kormányozni, akik persze mindenbe bele akarnak szólni és minden fontos reszortot maguknak követelnek.

És akkor még ott vannak a mindenfajta zavaró külső körülmények is: van egy gazdasági válság a koronavírus ellen hozott védekező intézkedések következtében (a vírus miatt egy vérbeli, szégyentelen járványcelebet is be kell ültetni a kormányba, ráadásul mindjárt egészségügyi miniszterként), van egy permanens politikai válságban lévő Európai Unió, van egy ukrajnai háború, van egy energiaválság és van egy egyre elkeseredettebb kultúrharc is a médiában és az egyetemeken.

És ha mindez nem lenne elég, az alkalmatlankodó hatóságok és újságok

amiről Scholz nem csak hogy tudott, hanem jó eséllyel még asszisztált is hozzá… Nem könnyű Olaf Scholznak lenni.

Kanadából hozna gázt a német kormány

Scholzék Olafja éppen Kanadában tartózkodik. Nincs egyedül: magával vitte a kormánygépen a zöldpárti Robert Habecket is, aki mostanában szövetségi gazdasági miniszterként praktizál. Az egyébként nem jellemző, hogy a koalíciós partnerek egy gépen üljenek, ha közösen mennek valahová, de úgy tűnik, a szükség most törvényt bontott.

Kancellár és alkancellár egyébként sem csak kettesben utazott a juharleveles országba, velük tart még egy harmincfős gazdasági delegáció is. Nagy üzletre készülnek tehát a németek.

Scholz a konfliktus révén gyorsan egy platformon találta magát világunk elsőszámú politikus sármőrjével, a korszellem függvényében blackface-ezni és jóemberkedni is egyformán jól tudó Justin Trudeau-val, aki a pacifista softpower-nagyhatalom Kanada miniszterelnökeként szorgalmasan öntögeti a pénzt és a fegyvert az ukrajnai háborúba.

A német kancellár Trudeau lekötelezettje – nem is volt olyan régen, hogy a kanadai kormányfő az Oroszország elleni szankcióktól nagyvonalúan eltekintve kiengedte az országból azt a Siemens turbinát, aminek köszönhetően továbbra is működhet a hőn utált Északi Áramlat gázvezeték.

Ennek a csőnek persze megvan az az előnyös tulajdonsága, hogy legalább jön rajta keresztül a gáz – még akkor is, ha a németek legszívesebben lecsatlakoznának róla. Az orosz földgáz a kezdetektől fogva tüske volt a jelzőlámpa-koalíció körme alatt, aztán a háború végképp diszkreditálta ezt az energiaforrást.

A helyzet odáig fajult, hogy

hátha ki tud bulizni némi cseppfolyósított földgázt (lng-t) az emberi jogok és demokratikus értékek egyik élharcosaként számon tartott kis arab országban.

A katariakkal azonban nem köttetett üzlet, mint ahogy Norvégiában sem jártak sikerrel a hasonló tárgyalások. Scholz és Habeck most Kanadában próbálnak meg lng-hez jutni, ám ez nem lesz olyan egyszerű.

A német duó azt igyekszik elérni, hogy a Kanada keleti partvidékén kitermelendő szénhidrogének egy részét cseppfolyósítva majd Németországba szállítsák az ottani gázínség enyhítésére. Ezzel két nagy probléma van.

Mi a gond a kanadai gázzal?

Az egyik az, hogy ezeket a szénhidrogéneket, amiket a közbeszédben kissé leegyszerűsítő módon palagáznak neveznek, hidraulikus rétegrepesztéses (fracking) technológiával lehet a leghatékonyabban a felszínre hozni. Ez úgy történik, hogy előbb függőleges fúrásokat végeznek, majd pedig oldalirányba kezdenek fúrni, hogy a kisebb áteresztőképességű anyakőzetekben megragadt gázt és olajat elérjék. A fúrás során magas nyomáson vizet, homokot és ilyen-olyan vegyszereket fújnak ezekbe a mély rétegekbe, hogy a felszínre tudják hozni a lenti anyagot.

arról nem is beszélve, hogy az eljárás során nem csak gáz és olaj kerül a felszínre, hanem például metán is, ami köztudottan az egyik legkárosabb üvegházhatású gáz. És éppen ez az, amiért a kanadai civilek egy része sem lelkesedik túlságosan a frackingért. Scholz a héten találkozik is az egyik ilyen szervezet képviselőivel, de az azért kérdéses, hogy képes lesz-e meggyőzni őket.

A másik buktató az, hogy Kanadából egyelőre még akkor is lehetetlen lenne Németországba juttatni a gázt, ha már holnap el lehetne kezdeni a nagyüzemi frackingelést az ország minden települése határában. A földgázt előbb ugyanis cseppfolyósítani kellene, hogy egy tartályhajó gyomrában átkelhessen az Atlanti-óceánon (most azt hagyjuk, hogy ez mennyire környezetkímélő dolog – a német zöldpárti doktrínerségnek mintha amúgy is inkább a görcsös ragaszkodás maga lenne a lényege, nem az aktuális doktrína), csakhogy ehhez egyelőre nem áll rendelkezésre a szükséges infrastruktúra.

egy-egy ilyen létesítmény kiépítése pedig nagyon időigényes folyamat.

A kormánykritikával nehezen vádolható német lapok sem számolnak azzal komolyabban, hogy két évnél hamarabb elindulhatna az első lng-szállító hajó Kanadából Németország felé, ez pedig még akkor is nagyon hosszú idő lenne, ha Európa éppen nem egy gázválság kellős közepén ülne.

Még mindig nincs döntés az atomerőművekről

Tegyük hozzá: lng-ügyben legalább az egyetértés jelei mutatkoznak a német kormánykoalíción belül – nem úgy, mint például az atomenergia kérdésében. Németországban továbbra is napirenden van a három, még működő atomerőmű üzemidejének meghosszabbítása, de ez újra kiélezte az energiapolitikai ellentéteket a kormányon belül. Elsősorban a Zöldek tiltakoznak az ötlet ellen arra hivatkozva, hogy az így bevállalt biztonsági kockázat nincs egyensúlyban a továbbüzemeltetés jelentette átmeneti haszonnal, aminél a jelenlegi energiahelyzetben meggyőzőbb érvelés is elképzelhető.

A németek nagy többségét sem tudják meggyőzni a Zöldek: egy két héttel ezelőtti felmérés szerint

negyven százalékuk pedig hosszabb távon is számolna a reaktorokkal. Trendfordulóról ugyan nincs szó, de a hosszabbítás négyötödös támogatottsága mindenképpen figyelemre méltó.

A kormány – érzékelve a közhangulat változását – most stressztesztre készül: a következő egy-két hétben az összes reaktort ellenőrizni fogják ebből a szempontból, a további üzemeltetésről pedig az eredmények függvényében döntenek majd. Bár nem valószínű, hogy a stresszteszt komolyabb problémákat tárna fel bármelyik német atomerőműnél, a cél valójában nem is ez, hanem az időnyerés. Aki időt nyer, életet nyer – tartja a régi bölcsesség, ami a német kormánykoalíció esetében különösen igaz, hiszen egy évvel ezelőtt még mindenki megígérte, hogy időben, tehát idén év végén le fogják állítani az atomerőműveket.

Scholzéknak tehát hamarosan üt az (atom)órája, és akkor majd nyilatkozni kell, ami kommunikációs szempontból biztosan nem lesz egyszerű feladat. Ki tudja – a megbeszélések szünetében Olaf Scholznak talán lesz ideje tanácsot kérni Justin Trudeau-tól, hogy mi a teendő, ha jön a népharag. A vendéglátónak már úgyis van tapasztalata az ilyesmivel.

A nyitóképen: Olaf Scholz és Justin Trudeau a G7 csúcstalálkozóján, Elmauban. Fotó: PETER KNEFFEL / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP