Így vitáznak a nemzeti emlékezetről Olaszországban

Paár Ádám írása

Magyarországon hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy kibékíthetetlen emlékezeti viták nálunk a leghevesebbek. Érdemes túltenni magunkat ezen a „szomszéd rétje mindig zöldebb” effektuson. A 215 éve, 1807. július 4-én született olasz szabadsághős, Giuseppe Garibaldi emlékezete Olaszországban arra tanulság, hogy még

Garibaldira mi úgy gondolunk a '48-as emigráció története, a magyar népdalok és bizonyos ifjúsági regények alapján, mint Kossuth Lajos potenciális fegyvertársára, a közös Habsburg-ellenesség alapján, valamint Türr István és Tüköry Lajos barátjára, az észak-olaszok pedig úgy, mint a Risorgimento („újjászületés”, Itália egyesítése) hősére.

Dél-Olaszország társadalmában, valamint bizonyos politikai szubkultúrákban azonban árnyaltabb a szabadsághős megítélése.

Mindannyian tanultunk énekórán a dalt, amely így szól: „Letörött a bécsi torony gombja / ihatnék a Garibaldi lova, / gyere kislány, hozzál neki vizet / Garibaldi a csatába nagyon siet”. A dal egy vágybeteljesítő látomással zárul: „Ezernyolcszázhatvankettedikbe / Garibaldi felmegy egy nagy hegyre / onnan nézi szép Magyarországot /, hogyan rohamoznak a huszárok.”

Sajnos nem tudjuk, 1862-ben milyen hőstettet hajtottak volna végbe az Itáliával szövetséges magyar huszárok, ugyanis Kossuth, Teleki László és Pulszky Ferenc, valamint Türr István reményeivel ellentétben

Sem az 1859-es szárd-francia-osztrák háború, sem a Kettős Szicíliai Királyság 1860-as meghódítása idején. Mi több, 1862-ben az egy évvel korábban kikiáltott Olasz Királyság fegyverrel állta útját annak, hogy Garibaldi önkéntes csapata a még mindig irredenta („megváltatlan”, azaz az olasz egységhez nem tartozó) Róma, vagyis a Pápai Állam fővárosa ellen vonuljon. Az 1862. augusztus 29-én vívott csata Aspromonténál, melyben az olasz király katonáinak sortüze megsebesítette magát a vörösinges vezért is, szétoszlatta az illúziót, hogy II. Viktor Emánuel olasz király és miniszterelnöke, Urbano Ratazzi támogatják Garibaldit. A Vasárnapi Újság metszetet is közölt az ágyon fekvő, lábadozó vörösinges vezérről Garibaldi az aspromontei csata után címmel. 

Viktor Emánuel, aki az előző évben a Szárd-Piemonti Királyság uralkodójából (1849-1861) lett Olaszország királya (1861-1878), nem kívánta provokálni III. Napóleon francia császárt, aki garanciát vállalt a Pápai Állam védelmére. Egyelőre még néhány évig az osztrák uralom alatti Velence visszaszerzése is lekerült a napirendről, és az olasz állam erejét inkább a déli, nápolyi és kalábriai területek, a banditizmus, azaz a brigantaggio elleni harc pacifikálása kötötte le. 

Egy másik Garibaldi-dalban a 48-as érzület mellett az agrárszegénység jóléti vágya is kicsendül: „Szennyes az ingem, szennyes a gatyám is / Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát / éljen Garibaldi".

amikor irányította a Római Köztársaság védelmét, majd a francia, pápai, nápolyi és spanyol ostromlók elől egérutat nyerve elmenekült San Marino területére. A kicsiny respublika, amely évszázadonként egyszer visszaverte a pápaság támadását, befogadta a vörhenyes szakállú vezért. Jules Verne – ekkoriban – konzervatív alapállású, a forradalmat szkepszissel kezelő véleményét így fogalmazta meg Garibaldiról és társairól egy kevéssé ismert elbeszélésében, a Róma ostromában:

„Garibaldi tábornok, aki készséggel bocsátotta minden forradalom, minden szélsőséges mozgalom rendelkezésére kalandor csapatait és saját forradalmi tehetségét, szenvedélyesen agitált a harc mellett. Az ő bátor, heves, Szent Elmóhoz hasonló tüzes légiója csak viharos viszonyok között szeretett élni, békeidőben nem volt mire fordítania a hősiességet és a hűséget. Ez a maroknyi ember csak harcban élte az életét, hogy éljen, ahhoz a halál elébe kellett mennie.” 

Verne ekkor még nem tudta, hogy egy napon Garibaldi lesz az egyetlen a francia hadsereg kötelékében, aki megszerez egy német ezredzászlót az 1870-es francia-porosz háború idején, és az 1871-es választáson egyszerre hat megye választja meg nemzetgyűlési képviselővé!

Garibaldi kudarcai ellenére mégis vitathatatlanul hőssé vált hazáján belül és kívül. Csakhogy az 1860. május 11-i marsalai partra szállás és a garibaldista hősköltemény elfedi, hogy

a csatlakozást az egységes Olaszországhoz.

1735-ben a francia Bourbon-dinasztia megszerezte a Nápolyi és a Szicíliai Királyság trónját. Ekkor még a két királyságot hivatalosan nem egyesítették, de a két trónt egy személy, Károly parmai herceg, a későbbi III. Károly spanyol király töltötte be. Károllyal tehát lényegében a két királyság, amelyért az idők során sváb Hohenstaufok, francia, majd magyar Anjou-k, pápák, spanyol és osztrák Habsburgok küzdöttek, a Bourbon-dinasztia spanyol ágának kezébe került. 1759-ben Károly a fiát, Ferdinándot nevezte ki nápolyi királlyá. A nápolyi és szicíliai nép megszokta az idegen uralmat, ezért kevesen háborogtak a francia dinasztia spanyol oldalhajtása ellen. 

A francia forradalom, majd a napóleoni évek után a hatalom megkeményedett. A Pápai Állam mellett

A titkosrendőrség mellett az ún. San Fede mozgalom is kivette részét a liberálisokat sújtó terrorból: a franciabarát, liberális polgárokat válogatás nélkül gyilkolták az 1799-es nápolyi köztársaság leverése után, tovább növelve az észak-itáliai liberálisok Nápoly iránti ellenszenvét.

II. Ferdinánd nápolyi király (1830-1859) ellenzett minden alkotmányos változtatást. Mint mondta, királyságát „három oldalról sós víz, negyedik oldalról a szenteltvíz [ti. a Pápai Állam – P. Á. megjegyzése] védelmezi”. Ám 1848-ban még a hírhedten maradi király sem tudta kivonni magát az itáliai nemzeti érzés alól, így a pápával együtt csatlakozott az Ausztria elleni hadjárathoz, sőt a nápolyi flotta részt vett Trieszt ostromában. Később viszont leverte a forradalmakat királysága területén, és segített visszahelyezni a pápát a trónjára. 

Giuseppe Mazzini itáliai forradalmár, carbonaro óta

és egy innen kiinduló hadjárat elvezethet az egyesítéshez. A carbonarik viszont túlbecsülték a déli parasztság hajlandóságát a forradalomra.

Garibaldi osztozott az illúziókban. Két hajóval, 1089 önkéntessel indult el a később nagy hírnevet hozó hadjáratra. Tanulságos, hogy az önkéntesek ugyan Itália minden részéből érkeztek, de alapvetően a társaság Észak-dominanciájú volt. Mindössze száz önkéntes származott Dél-Itáliából, és az 1089 ember között nem találhatunk egyetlen parasztot sem. Ami utóbbi tény ugyan érthető, ám mindebből fakad a következtetés, hogy a dél-itáliai társadalom hangulatáról meglehetősen naiv, zavaros képzetek kavarogtak az önkéntesek fejében. Nagyjából úgy gondolták, hogy a nép mindenütt magától melléjük áll.

Még nagyobb baj volt, hogy

A Rómától délre merészkedő itáliai utazók meglepődtek a déli szokásokon, és mindent elmaradottságként értékeltek. A jobb indulatúak a pápai és Bourbon-adminisztrációt okolták az elmaradott és korrupt viszonyokért, és úgy vélték, hogy a nápolyiak, kalábriaiak, szicíliaiak műveltebbek, tanultabbak, vitézebbek és becsületesebbek lesznek, amint piemontiak és lombardiaiak ülnek a hivatalokban.

A rosszabb indulatúak afrikaiként, cigányosként vagy parasztosként ítéltek el minden római, nápolyi, kalábriai vagy szicíliai szokást. Elég idézni Dél-Itália meghódítása után egy Paolo Solaroli nevű, Észak-Itáliából, a piemonti Novarából származó tábornok véleményét: „Az emberek a legcsúnyábbak, akiket Európában valaha is láttam…Igen rossz országot szereztünk meg, és szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy olyan helyen, ahol a természet oly bőkezű volt, nem másik népet hozott létre.” 

Az észak-olaszok elfogultsága odáig ment, hogy hajlamosak voltak a nápolyi katonák gyávaságával magyarázni azt, hogy Garibaldi győzelmet aratott fölöttük, holott Palermo, Messina és Nápoly is bőven meg volt rakva katonákkal, együttesen kitettek százezer főt. Ezzel az ármádiával szemben néhány ezer szedett-vedett önkéntes állt, akiket csupán a lelkesedés hajtott, és helyismerettel sem rendelkeztek. Valójában a vörösingesek is elismerték, hogy a nápolyi katonák általában jól harcoltak,

a győzelem néha a Szentlelken múlt. A nápolyi tisztek, sőt a magas rangú parancsnokok lelkesedése elmaradt a katonáiké mögött. 

A túlkoros, átlagosan 60-70 éves nápolyi tábornokok hibát hibára halmoztak, megkönnyítve Garibaldi menetelését a kincses Nápoly felé, ahová szeptember 7-én a vörösingesek bevonultak. Tehetségtelenség, gyávaság nem a paraszti közkatonákat, inkább a nápolyi és spanyol arisztokrácia és nemesség köréből jött hadvezéreket jellemezte, sőt olykor lábra kapott – néhány esetben talán megalapozottan – az árulás vádja is. Ironikus módon később az olasz hadsereg átvette a nápolyi hadsereg tisztjeit, az északi és déli elit kiegyezett, elárulva mind Garibaldit, mind a szegény II. Ferenc nápolyi királyt. A közkatonákat viszont a létszámleépítés sújtotta: több tízezret utolsó zsoldjuk kifizetése nélkül eresztettek szélnek, ami tovább szította körükben a Bourbon-pártiságot és az Észak-ellenességet. 

ha politikailag szükség is volt rá. Az előzményekhez tudni kell, hogy a nápolyi és szicíliai elit nem kedvelte egymást. A sziget mindig berzenkedett a nápolyi uralom ellen. Garibaldi kihasználta ezt az ellentétet, s igyekezett magát föltüntetni a szicíliai érdekek védelmezőjeként. A szicíliai szeparatisták egy része demokrata programot vallott, és célja volt a földosztás, amellyel megnyerhette a kimondhatatlan nyomorban élő szegényparasztságot. Garibaldi elvben azonosult a földosztás céljával, mellyel a szicíliai demokraták fölkeresték, s néhány szociális intézkedésével (pl. a gyűlölt őrlési adó eltörlése) alátámasztotta a híreket, hogy a társadalmi igazságtevés órája ütött. A földosztás híre később fake news-nak bizonyult

A parasztság egyes helyeken túlságosan gyorsan, a vörösingesek érkezését meg sem várva cselekedett. A nép maga kezébe vette a sérelmek orvoslását, gondolva, hogy az új hatalom, amelyet a titokzatos, rőt, Jézus-szakállú Calibarduli [Garibaldi délolasz neve] képvisel, mellette áll. Magtárak kifosztására, jegyzők, intézők elűzésére, olykor meggyilkolására került sor. A szicíliai nemesség képviselői fölkeresték Garibaldit, és kérték, hogy tegyen rendet, védje meg javaikat a parasztfelkelés fenyegető rémével szemben. Bronte városa közelében a parasztok elűzték a hivatalnokokat, és elkezdték elfoglalni a nagybirtokot. Vajon mit tesz a vörösinges vezér?

Garibaldi utasította Nino Bixiót, hogy száz emberrel vonuljon Brontéba, és vessen véget a garázdálkodásnak.

a nagybirtokosok nagy megelégedésére. Így végződött a brontei felkelés, így történt – ahogyan utóbb az olasz szocialista és kommunista történetírás interpretálta –, hogy a nagybirtokrendszer fönnmaradt Délen.

A brontei ötven hozzátartozói nem énekeltek olyan szép nótákat Garibaldiról, mint a magyar zsellérek, akik távolról várták az olasz vezért, Kossuth oldalán! Garibaldi ugyan elvben elfogadta a földosztás gondolatát, de neki is figyelembe kellett vennie a kőkemény realitásokat: ha maga ellen hergeli a nemességet, akkor nem tudja megnyerni őket a nápolyi uralom lerázására. 

Az 1860-as években, immár Garibaldi közéletből való távozása után, nagyszabású banditaháború bontakozott ki Dél-Itáliában. A Bourbon-párti parasztok vágyakoztak a „saját király” után, gyűlölték a piemonti hivatalnokokat („Farkasok falják föl gyermekeinket, az igazi farkas a piemonti”, ahogyan egy nápolyi dal szólt), az élet minden területén a „piemontizálást”. Az 1793-as vendée-i és breton királypárti mozgalmaira emlékeztető, bár azoknál szervezetlenebb paraszti ellenállást gyakran brutálisan fojtotta el az olasz hadsereg. 

A piemontiak banditának nevezték az ellenállókat, és sok zsivány valóban harcolt az új hatalom ellen, amely szervezettebb és erőszakosabb volt, mint a régi.

Délen a Bourbon-párti reakció, azaz, ahogyan a liberálisok nevezték, a „fekete rém” és a 19. század végén megjelenő új mumus, a „vörös rém”, azaz a szocializmus között volt egy metszet: mindkettő, bár más-más jelszóval, indulatot fejezett ki a gyarmatosító Észak iránt, és mindkettő a liberális kapitalizmusban találta meg az ideológiai ellenséget.

Garibaldi a „fekete” tábornak azért volt ellenszenves, mert elűzte a törvényes királyt, és segített a nép nyakára ültetni egy másikat, egy idegent, míg a „vörös” tábor tisztelte Garibaldit, de úgy vélte, hogy eszméi nem valósultak meg, az elitek elsikkasztották a szociális forradalmat.

Az 1970-es években az olasz baloldal sajátos történelemszemlélete nyomot hagyott a Risorgimento megítélésén Délen. Kezdetét vette a deheroizálás, amely, bár árnyalta a Risorgimento mítoszát, de átesett a ló túloldalára, és egy „fekete mítoszt” alakított ki. Ebben az új nézőpontban Dél-Itália elfoglalása nem nemzeti egység volt, hanem a Dél tragédiája, a garibaldisták nem hősök, hanem kalandorok és az északi kapitalizmus hasznos idiótái, a brigantaggio Bourbon-pártisága nem valódi érzés, hanem hamis tudat az északi megszállás öntudatlan reakciójaként,

Az 1972-es Bronte című film volt mozgóképen lenyomata ennek a deheroizáló történelemszemléletnek. 

A délolasz szeparatizmus ma is létezik, bár Magyarországon inkább a szeparatizmus északi változatát ismerjük. Mai napig vannak, akik visszavárják a Bourbon-királyt, és szemükben Garibaldi nem hős, hanem hódító. 1993-ban Újbourbon Mozgalom alakult, amely a royalizmus mellett széles körű kulturális önrendelkezést követelt az egykorvolt „nápolyi nemzet” részére.

Megfigyelhető a nacionalizmus sajátos természete: az egyik nemzeti mozgalom győzelme létrehoz a vesztesekből egy másikat, és utólagosan egy közös történelmi trauma (ti. a vereség, idegen hódítás) révén egy nemzeti érzés konstruálódik. Az újbourbonistáknak meggyőződése, hogy Észak mindig elszívta a Dél életerejét, a nyersanyagokat és a munkaerőt. Ami azért ironikus, mert az 1970-es években az északi, szélsőségesen Dél-ellenes Északi Liga éppen a Délt vádolta azzal, hogy visszafogja az ország fejlődését. Egy ízben Umbero Bossi, a minden déliben maffiózót és semmittevőt látó politikus nemes egyszerűséggel „seggfejnek” nevezte Garibaldit, amiért az északiak nyakára hozta a déli kérdést. 

A Garibaldi-emlékezet körüli vita arra figyelmeztet, hogy

Aki nekünk idehaza Türr István, Tüköry Lajos, Eberhardt Károly fegyvertársa, az lehet délolasz nézőpontból negatív alak. Magunk történelmét is jobban megismerjük, elfogulatlanabbul szemlélhetjük, ha tudomásul vesszük más országok történelmi emlékezetének sokféleségét. S bár Olaszországban lehet ezernyi vita Garibaldi körül, azért nekünk jelentse csak azt, amit a 19. századi magyaroknak: a magyarság barátját.