Dél-Amerika Svájca – Uruguay közelről

Írta: Kandikó Csanád; nyitókép: Las Cañas üdülővárosa az Uruguay folyó partján

Útirajzunk első részében Argentina fővárosában, Buenos Airesben kalandoztunk – most a Río de la Plata hatalmas víztömegének túloldalán fekvő szomszédországba látogatunk!

Uruguay, hivatalos nevén az Uruguayi Keleti Köztársaság (República Oriental del Uruguay) Dél-Amerika második legkisebb területű állama, de még így is kétszer nagyobb, mint a trianoni Csonka-Magyarország. Ez a Brazília és Argentína közé beékelődött, három és félmillió lakosú, ám gazdaságilag fejlett államot a 20. század eleje óta „Dél-Amerika Svájcaként” becézik, s

A mai Uruguay területe sokáig nem állt az európai telepesek célkeresztjében, mivel ott kevés nemesfém volt található: a gyéren lakott területre a 19. században kezdtek nagy számban érkezni az európaiak. A dél-amerikai függetlenségi mozgalmakkal párhuzamosan kezdődött kialakulni Uruguay is: előbb a spanyoloktól szakadtak el, később Argentína, végül Brazília harcolt az Uruguay folyó partjain fekvő területért, ami a függetlenségét 1825. augusztus 25-én nyilvánította ki a brazilok ellenében, s ezt az 1828-as Montevideói Szerződés erősítette meg, így létrejött az Uruguayi Keleti Köztársaság. Hogy miért keleti? A válasz egyszerű: a mai Uruguay az Uruguay folyó keleti partján lévő területekből jött létre: nyugatról Argentínával határos, északról pedig Brazíliával. 

Fray Bentos főtere

Több uruguayi ismerősöm is megemlíti, hogy államuk létrejöttéhez a brit diplomáciára volt szükség: a szigetországbeliek Argentína és Brazília között létre kívántak hozni egy velük jó kereskedelmi kapcsolatot ápoló dél-amerikai államot. 

Ekkor viszont még nem becézték „Dél-Amerika Svájcaként”. Ezt a titulust a 20. század elején nyerte el, amikor is

A két világháborúból Uruguay nagyot kaszált: mindkétszer a szövetségesek – elsősorban Nagy-Britannia – első számú élelmiszeripari beszállítója volt. A mezőgazdasági fellendülések után azonban mindig a helyét kellett keresnie a dél-amerikai szinten meglehetősen gazdagnak számító államnak.

Utazásom során a legkisebb uruguayi megyét, Rio Negrót sikerült közelebbről megismernem, köszönhetően Horacio Ragni főszervezőnek és csapatának, mely bemutatta a megye turisztikai attrakcióit. 

Főhadiszállásunk Las Cañas: a 177 fős település az Uruguay folyó partján fekszik, s szinte csak és kizárólag nyaralókból áll. 

Az ifjúsági csereprogramot a megyei közgyűlés elnöke, Omar Lafluf nyitja meg, aki beszédében az uruguayi identitás alapjait járja körbe. Kiemeli, hogy Uruguay Dél-Amerika legtranszparensebb állama, a jólét meglehetősen magas, a nyugdíj – Dél-Amerika többi államával ellentétben – általános, s büszkék bevándorló gyökereikre. Nem véletlenül: Uruguay gazdasági fejlődésében jelentős szerepet játszottak a 19-20. század folyamán érkező európaiak. Az „európaiak” itt egyébként főként a kontinens déli részén élőket jelenti: az ország 44%-a olasz származású, 44,2%-a pedig elsősorban spanyol, portugál vagy francia, de nagy számban élnek még brit, német, sőt magyar leszármazottak is. De akkor hol vannak az őslakosok? A történetük szomorú, a pár tízezres charrúa indián közösséget az 1830-as évek elejére teljes mértékben asszimilálták vagy kiirtották. 

Az uruguayiak a futball mellett a jólétükre, jogállamukra, az Argentínától és Brazíliától való függetlenségükre és közéletük tisztaságára a legbüszkébbek.

mondván, „itt nincs korrupció, bezzeg Argentína”, „itt van nyugdíj, bezzeg máshol”.

Las Cañas mellett már az első napokban megismerkedünk Rio Grande megye székhelyével, Fray Bentosszal. A közel húszezres kisváros 150 éves történelemre tekinthet vissza. Legnagyobb büszkeségük a brit-német alapítású, Fray Bentos és Anglo nevet is viselő húsüzem, ami világszinten jelentős ipari létesítmény volt hajdanán. A gyár fénykorában több mint 5 ezer munkást foglalkoztatott a világ 50 országából, akik óránként 400 marhát dolgoztak fel. A Fray Bentos-i gyár volt Nagy-Britannia egyik legfontosabb húsexportőre a két világháború idején: csak 1943-ban több mint 16 millió konzervet szállítottak a húsüzemből az európai és afrikai frontra.

Las Cañas és Fray Bentos egyébként Buenos Aireshez hasonlóan rendezett település: a fű frissen nyírt, a köztisztaság példás, szemetet itt sem találni, pedig a kukák eléréséhez kisebb túrát kell tenni.

A vásárlások során megtanuljuk, miért is Dél-Amerika Svájca Uruguay.

Túravezetőnket megkérdezem, hogy ehhez milyen átlagbér dukál: ő elmondta, hogy nagyjából 500-600 dollárt keresnek a környéken, amit az említett árakhoz képest elég kevésnek tűnik. Ehhez fontos még kiemelni, hogy Dél-Amerika Svájca kissé hazánk mögött van GDP/fő tekintetében. A gépjárműpark jobb egyébként, mint Argentínában, a tíz évvel ezelőtti Magyarországra emlékeztetnek a helyi járgányok. 

Ami még meglep, hogy a házak és nyaralók is meglehetősen kis alapterületűek. Egy átlagos ház egyemeletes, 60-100 m2-es, s hozzá narancsfás kert dukál. Idegenvezetőnk elmondja, hogy ez egy dél-amerikai jelenség. A klímának köszönhetően a helyiek nem házaikban, hanem szabadtéren töltik főleg a szabadidejüket. S ha már szabadidő: a futball mellett még egy szertartás van Uruguayban: a maté tea. Uruguayban a kávé helyett matéznak az emberek, szinte nem lehet olyan helyit látni, akinek ne lenne az egyik kezében a klasszikus pohárka a fém szívószállal, másikban pedig a forró vizes termosz.

Elkezdjük bejárni Rio Grande megye jelentősebb településeit. Egy monszunesős napon eljutunk Youngba (ejtsd: zsung), ahol megismerkedhetünk a gyermekorvosként praktizáló polgármesterasszonnyal, valamint betekinthetünk egy helyi középiskolába is. Rio Grande megye legjelentősebb tejipari üzeme is itt található, ahol az uruguayi – és argentin – nemzeti édesség, a dulce de leche mellett sajtok és joghurtok is készülnek. Az idegenvezetés során kiderül, hogy Uruguayban a nyers tej hatósági áron van meghatározva, így adva biztos bevételt a helyi kistermelőknek. 

Az írásmód nem véletlen, a települést 1913-ban az Új Izrael nevű vallási csoport orosz telepesei alapították. Az 1800 fős városka jelentős része még ma is szláv vagy kelet-európai eredetű, az oroszok mellett élnek itt bolgár, litván, fehérorosz és ukrán felmenőkkel rendelkezők is. A településen mai napig beszélik az oroszt, még a helyi kultúrház neve is oroszul van: Pobieda (azaz győzelem, valószínűleg az 1945-ös háborús győzelemre utal); pár házra ki van tűzve az orosz zászló is. A matrjoskákkal teli település nem felejtette el a gyökereit, s vendéglátóink isteni saslikot készítenek a legnagyobb helyi étteremben. San Javier egyébként egy rendezett, de szinte kihalt városka, a házak többségét csak hétvégente telik meg élettel.

Cirill betűk és pálmafák, ez San Javier, az orosz (és kelet-európai) diaszpóra otthona

Az oroszok, olaszok és spanyolok mellett természetesen a németek is rendelkeznek uruguayi kolóniával: hajdani legfontosabb településük Nuevo Berlín, azaz Új-Berlin volt. San Javierrel ellentétben az uruguayi „Kis-Németországban” már legfeljebb a nevek alapján lehet megmondani, ki rendelkezik német felmenővel az Uruguay folyó partján fekvő kétezres városkában. Nuevo Berlín kis régészeti múzeuma mellett a helyi őserdőben termő mézéről híres.

Az utolsó aktív napot a megyeszékhelyen, Fray Bentosban töltjük. A már említett világhírű húsüzem falai között a megyei közgyűlés elnöke, Omar Lafluf; az esemény főszervezője, valamint Horacio Ragni, a nemzeti delegációk vezetői tartanak előadást a hagyományos és nem hagyományos turizmusról. Már maga a helyszín is a nem hagyományos turizmus fellegvára lehetne: a hajdan vágóhídként és húsüzemként működő épületegyüttes mára minden korabeli sajátosságát megtartva közösségi térként funkcionál. A hajdani irodák egy részén múzeum és előadóterem van berendezve, míg a fordi értelemben vett gyártósoron helyi idegenvezetők mutatják be a húsfeldolgozás folyamatát. Az üzem az Uruguay folyó partján terül el, s az előtte lévő mólón fiatalok tucatjai követik a naplementét.

minden régebbi épületükkel eldicsekednek, s karban is tartják azokat.

A Fray Bentos-i Törvényszék, szemben a bíróság vezetője, Analía Brito bíró

Az előadás után óriási megtiszteltetésben van részem. A turisztikai témában előadó Rodrigo Deleónról már korábban is tudtam, hogy kollégám: harminc éve ügyvédként segíti a munkajogi ügyekben a munkásokat Montevideóban és környékén, s emellett az Uruguayi Ügyvédi Kamara igazgató tanácsának is a tagja. Rodrigo felajánlja, hogy elvisz oda, amin az uruguayi jogállam alapul: a bíróságra. A választás egy Fray Bentos-i polgári ügyekkel foglalkozó törvényszékre esik. Már elsőre feltűnik, hogy

s a „privacy” fogalma is mást takar. Ahogy belépünk a bíróság épületébe, legnagyobb meglepetésemre egyből egy stósz irat terem előttem, ahol szabadon olvashatom a peres felek adatait. Uruguayban az eljárások nagy része nyilvános, s az iratokba korlátozás nélkül bármely állampolgár betekinthet. Az öltönyös, taláros jogászokhoz szokott szemem meglepődik, amikor az említett iratokat egy Király Gabi-féle mackónackót hordó szimpatikus fiatalember hozza és viszi.

Az iratbetekintés után újabb kellemes meglepetés ér: percek leforgása alatt egy tartásdíj-perben találom magam, köszönhetően a tárgyalást vezető Analía Brito bírónak. A tárgyalóterem szintén kevésbé formális, az uruguayi zászló mellett különböző, a bíró által kiválasztott festmények s szobrok díszítik. A tárgyalás gyorsan, s a felek együttműködésével, sok mosoly és nevetés kíséretében zajlik. 

A perfelvétel után lehetőségem nyílik beszélni Analía Britóval: ő az egyetlen bíró ezen a bíróságon, s főleg családjoggal foglalkozik. Uruguayban a bírák nincsenek túlfizetve, nagyjából 1500-2000 dollárt keresnek, ugyanakkor rendkívül tisztességesen végzik a dolgukat. Példaként ismét csak Argentínát említi, ahol szerinte egy átlag bíró a korrupciónak hála luxusingatlanban tengeti mindennapjait, Uruguayban pedig marad a tisztes „középszer”.

Búcsúzkodáskor kérdezem, hogy lehet-e fotót készíteni a bíróval. Ekkor ér a legkellemesebb, „legdélamerikaibb” meglepetés. A bíró pár percre eltűnik, s amikor visszajön, vele együtt megjelenik további tíz ember: a bíróság egész személyzetével sikerül fotózkodnom a Fray Bentos-i Törvényszéken!

Ilyen tehát Dél-Amerika Svájca:

ahol büszkék a gyökereikre, s ahol még a bíróságon is mosolyogva fogadnak. 

Nem, nem tenger, „csak” az Uruguay folyó: Fray Bentos-i fiatalok matéznak a naplementében

***

2022 áprilisában a nagyvázsonyi Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület jóvoltából lehetőségem nyílt részt venni az Uruguayban és Argentínában az ERASMUS+ támogatásával megrendezett ifjúsági cserén. A rendezvény középpontjában a nem hagyományos turizmus és a fenntartható fejlődés állt, s azon hat ország közel 50 képviselője vett részt.