Álmaimban Argentína visszainteget – Buenos Aires közelről

Írta: Kandikó Csanád

Maradona, Evita, államcsőd, pampák, marha jó marhahúsok – talán ezek azok gondolatok, amik elsőre eszébe jutnak az embernek, ha Argentínára terelődik a szó . A megérzések nem is csalnak, ezek a dolgok meglehetősen gyakran kerülnek szóba bő 12 ezer kilométerrel délebbre Argentína fővárosában, Buenos Airesben – ahol az elővárosokkal együtt 15 milliónyian élnek és hajtanak fővárosi álmaik megvalósulásáért.

A város Ezeiza kerületében elhelyezkedő repülőterén hamar megbizonyosodhatunk, hogy az argentinok jelentős része tényleg olasz származású. Az első helyi, akivel találkozunk – természetesen – egy taxis volt. Eleinte spanyolul próbáljuk megértetni magunkat, de az nehezen megy, s egyszer csak elszólom magamat olaszul.

majd spanyolról hirtelen áttérünk az olaszra.  Innen kezdve már nem is kell több, két perc alatt már minden csomagunk a taxiban van, s indulunk a városközpontba, a híres Obeliszk mellett lévő szállásunkra. Időközben annyira összebarátkozunk, hogy az akkorra már simán csak Jacobónak szólított úr felhívja a feleségét, s egyenként bemutatja neki a magyar delegáció tagjait. Mi ez, ha nem tökéletes kezdés?

Útközben szóba kerül az is, hogyan érdemes argentin pesót váltani. Az államcsődben lévő ország valutájának ugyanis kétféle árfolyama van: egy hivatalos és egy feketepiaci. A feketepiaci árfolyam az utóbbi időben meglehetősen elszaladt, mostanában másfél-kétszerese a rendes árfolyamnak. Jó tanács az utazóknak: váltani általában üzletekben és más „vállalkozóknál” (például taxisok) érdemes, az utcán barátként közeledő jól öltözött, kedves, joviális figurákat jobb egy illedelmes mosollyal lerázni.

Az árfolyamról történő beszélgetést lezárva meg is érkezünk a főváros egyik legszebb terére, amelyet a város alapításának 400. évfordulójára emelt Obeliszk díszít. A következő kellemes meglepetés itt ér:

amely meglehetősen új volt a Blaha és Jászai „hanyag eleganciáját” megszokott szememnek. A parkokkal teletűzdelt városnak ugyan csak egy kis szeletét járjuk be, de azt le tudjuk szűrni, hogy a fővárosi argentinok kínosan ügyelnek közterületeik tisztaságára. A fű nem gazos, szemetet pedig nem látok az utcán, annak ellenére, hogy kukák alig vannak a városban, s ha vannak is, szinte üresek. Hogy ez minek köszönhető, arra minden megkérdezett mást mond. Egyesek az új polgármesternek tudják be, mások a peróni korszakból megmaradt rendszeretetnek, megint mások pedig az argentinok igényességének – de az is előfordulhat, hogy csak jókor voltunk jó helyeken. Ez a szemétmentesség egyébként a Buenos Airesből Uruguayba vezető úton is feltűnik, a települések, amiket bejárunk, hasonlóan rendezettek.

A rend után egy másik dolog tűnik fel, mégpedig a ’90-es és 2000-es évek amerikai – és magyar – filmjeire emlékeztető gépkocsiállomány. Az utakon kevés a Magyarországon megszokott, borati értelemben vett „csajozós” járgány, többnyire kisebb autókkal járnak az igencsak forgalmas fővárosban. A forgalom meglehetősen nyugodt, senki sem száguldozik, a gyalogosoknak megadják a tiszteletet.

S ha már gyalogosok: ha valaki ellátogat Buenos Airesbe, az első számú szállítóeszköze a lába legyen. Nem, nem a taxishiénak, sokkal inkább a város szépsége miatt. Bármerre jár ugyanis az ember, hamar pálmafás parkokba jut, amiket általában neoklasszicista bérházak vesznek körül.

Argentína első gazdasági virágkorát a 19. század második felében a brit és amerikai befektetők, valamint a mezőgazdasági fellendülés hozta el, s e kor lenyomata a mai napig tetten érhető a fővároson. Engem Buenos Aires valamiért inkább Nápoly 19. században felépült Chiaia negyedére emlékeztet, annak mediterrán klasszicizmusára és parkjaira.

Meglep, hogy a hatalmas város hétköznap Budapesthez vagy az itáliai nagyvárosokhoz képest meglehetősen nyugodt. Pedig ottjártunkkor már nem nyári kánikula volt, hanem a déli félteke igazi „áprilisi októbere”, a maga őszies 20-25 fokával. Az este már természetesen más – ez április végén délután 6 körül kezdődik Ekkor a fiatalok beülnek a Palermo negyed „romkocsmáiba”, vagy a Puerto Madero felhőkarcolói alá, ahol a hölgyeket profi fotósok fényképezik a Puente de la Mujer, azaz a Nő hídnál.

Az ellentmondásos megítélésű Juan Domingo Perón szobra ma is kedélyesen vigyáz Buenos Aires kormányzati negyedére. A szegények mélyen, vallásos tisztelettel övezik, a vagyonosabbak szerint viszont az ő osztogató politikája vezetett az argentin gazdaság hanyatlásához

A városban a tömegközlekedés jól szervezett, folyamatos a forgalom még az esti órákban is. A helyiek tanácsát viszont érdemes megfogadni: s Palermo negyeden és a belváros ezt körülölelő részét kivéve már nem tanácsos éjszaka tömegközlekedni.
S ha már a közbiztonság: taxisunk felhívja a figyelmünket arra, hogy az értékeinket jól elzárható helyre tegyük, és a belvárosi részen kívül ne nagyon mászkáljunk. Egy sztorija szerint a Buenos Airesen túli megyében robogós útonállókkal gyűlik meg a helyiek baja, s nem egyszer fordult elő, hogy pár ezer forintnak megfelelő pesóért öltek. Mi megfogadjuk a tanácsot, s a belvárosban maradunk. Itt viszont kellemes meglepetés ér: egy ízben egy hajléktalan szól, hogy kinyílt a táskám, egy másik alkalommal pedig egy helyi 200 méteren át hozza utánam az általam elhagyott, taxis nevét tartalmazó névjegykártyát.

Túránk első nagyobb sétája egy nekropoliszba, azaz a holtak szó szoros értelemben vett birodalmába vezet. Nem véletlenül: a főváros elitnegyedében elhelyezkedő Recoleta temetőt (Cementerio de la Recoleta)

A ferencesek hajdani gyümölcskertjében létrejött nekropolisz egy város a városban, s ebben a közel ötezer nagyméretű kriptából álló temetőben nyugszik Evita, az argentin elnökök egy része, de van itt nyugalomra talált Nobel-díjas tudós és világhírű művész is. 

A temetkezési mód egy európai szem, különösen egy magyar számára igencsak furcsa. Míg a kriptákat itthon gondosan elzárják, s csak az épület, esetleg az elfalazott sír látszik, addig itt üvegezett ajtóval vagy kovácsoltvas kapukkal zárják le a bejáratot, amiken könnyen átlátni. S látvány megdöbbentő: a kíváncsiskodó egyből meglátja az épületben lévő koporsókat.

A temetőnek két magyar vonatkozású sírja van. A nekropolisz első – és tudomásom szerint egyetlen „igazi” – magyarja Czetz János (a sírkertben Juan Fernando Czetz), gidófalvi születésű székely honvédtábornok volt. Czetz a szabadságharc bukása után Argentínában telepedett le, ahol hamarosan nemzeti hőssé vált. Részt vett Argentína földrajzi felfedezésében, ő térképezte fel ugyanis az ország Paraguay-jal és Brazíliával határos vidékét. Katonaként segített a Paraguay elleni háborúban a haditervek kidolgozásában, valamint a Buenos Aires-i Katonai Akadémia első igazgatója volt öt éven keresztül. Ezen tetteknek köszönhetően 1904-ben bekövetkezett halálát követően az ország legfontosabb temetőjében helyezték örök nyugalomra egy marék erdélyi földdel és a ’48-as honvéd zászló egy darabjával.

A másik magyar vonatkozású elhunyt egy önálló cikket is megérdemelne, lévén az övé Evita Perón mellett az egyik leginkább látogatott sír. Liliana Crociati de Szaszák nem magyar, hanem olasz származású volt, nevének magyar elemét férjének, Szaszák Jánosnak (alias Jancsi) köszönhette. A legendásan szép Liliana férjével vett részt egy innsbrucki sítúrán, amikor egy lavina zúdult szállásukra. A férj fagyási sérülésekkel megúszta, a Liliánát viszont súlyos állapotban szállították kórházba. Bár az orvosok bizakodtak, hamarosan beállt nála az agyhalál, s lekapcsolták a gépekről. Liliana is a legendás temetőben nyugszik egyedülálló, neogótikus kriptában, mely előtt menyasszonyi ruhába öltöztetett szobra áll kedvenc kutyájával, a sírbolt falát róla készült festmény díszíti, tábláján pedig édesapja által írt olasz vers olvasható.

A holtak birodalmából azonban térjünk vissza az élőkébe. A város egyik legnépszerűbb turistalátványossága a Riachuelo torkolatánál elterülő Boca negyed, aminek neve torkolatot vagy szájat jelent. A városrészt olasz, majd spanyol kikötői munkások lakták, feltűnően színes házaikban. A szivárványkoalíció oka nem ideológiai, sokkal inkább pragmatikus:

A privatizált festék viszont nem volt mindig elég ahhoz, hogy egy egész házat, háztömböt lefessenek, s a kikötőben megforduló hajók is más-más színben pompáztak, így szinte minden ház eltérő színűre sikeredett.

Nem véletlenül kapta a nevét Argentína leghíresebb klubja sem, a Boca Juniors, melynek világhírű stadionja, a La Bombonera is a Boca negyedben található. A klub leghíresebb játékosa Maradona volt, akinek szobraival és falfestményeivel tele van a kerület. 
Helyi segítőink megjegyzik, hogy a Bocában fokozottan figyelni kell az értékeinkre, ugyanis sok a zsebes, és sötétedés után nem ajánlatos a kerületben mászkálni. Hogy ez igaz, azt a helyi vendéglősök a délutáni gyors elpakolásukkal és duplarácsos ajtajaik lelakatolásával adják közvetett módon tudomásunkra.

S ha már Boca és Boca Juniors:

Mi a helyi Fradi, a Boca meccsét nézzük ki magunkat, azonban a szurkolói rendbontások miatt szinte lehetetlen bajnoki meccsre jegyet váltani Maradona hajdani stadionjába, kupameccset pedig nem tartanak azon a héten. Sebaj, egy barátunkká vált vendéglős hamar ad egy jó tippet. Buenos Aires a Boca Juniors és a River Plate mellett egy másik, itthon kevésbé ismert, mégis világhírű klub városa is, mégpedig a Vélez Sarsfieldé. El is döntjük, hogy belelesünk egy vérbeli dél-amerikai bajnokiba.

A Buenos Aires-i kék-fehér vasutascsapat 1994-ben a világ legjobbjának számított, a Világkupa döntőjében ugyanis 2:0-ra verte meg a sztárokkal felvonuló AC Milant. A szurkolók a mai napig büszkék a csapatukra, azonban a hétköznap délután fél 5-kor kezdődő találkozót az ötvenezres stadionban csupán tizenöt-húszezredmagunkkal láthatjuk. A hangulat végig parádés, a hazai szurkolók folyamatos zenélésükkel kitesznek magukért. A játék az európai elitligákéhoz képest visszafogott, de láthatóan rendkívül kreatív és technikás játékosok játszanak az argentin első osztályban. A meccs a Cordobából érkezett vendégek győzelmével zárul, amit a hazai szurkolók nem tudnak megemészteni, s a lefújás után még órákig több száz fős tömeg tüntet a klub székházánál.

A találkozó izgalmait Vélez-rajongó vendéglősünknél pihenjük ki, akivel olyan jóba lett a magyar delegáció, hogy egy tagunk még Vélez-sapkát is kap a kávézó tulajdonosától, s megbizonyosodunk arról, hogy a futball összehoz, s nem szétválaszt.
A meccs után már nincs sok időnk pihenni, össze kell ugyanis pakolni, vár minket Dél-Amerika Svájca, Uruguay. 

Folytatjuk!

***

2022 áprilisában a nagyvázsonyi Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület jóvoltából e sorok írójának lehetősége nyílt részt venni az Uruguayban és Argentínában az ERASMUS+ támogatásával megrendezett ifjúsági csereprogramon. A rendezvény középpontjában a nem hagyományos turizmus és a fenntartható fejlődés állt, s azon hat ország közel 50 képviselője vett részt.