„A háború olyan zavarminta, amit nem lehet megszokni” – Zelena András a Mandinernek

Miként reagáltak a magyar társadalom különböző rétegei a szomszédos Ukrajnában február 24-én kirobbant háborúra?

Az idősebbek, akik megélték 1956-ot, vagy a szüleik elmondása alapján tudták, milyen volt a második világháború, sokkal jobban megijedtek. A fiatalok pedig attól rémültek meg, hogy

Ha egy másik kontinensen voltak konfliktusok korábban, az is okozott némi szorongást. Az ilyen országokat természetesen nem választotta senki az utazásai vagy a nyaralása célpontjául, tehát az ezzel való direkt szembesülés elkerülhető volt. Viszont most sokakat arcul csaptak a történtek. A legtöbbeknek az autópályákon roskadásig megpakolt járművek látványa, amelyekben édesanyák ültek gyermekeikkel, a férjeiket sokszor hátrahagyva vagy a menekültek tömegei a Nyugati pályaudvaron, kisírt szemekkel, nem ritkán kisbabákkal a karukon eddig kívül esett a komfortzónájukon.

A háború kitörését követő napokban és hetekben együttesen fogott össze az ország. Mindenki a lehetőségeihez mérten segített és segít ma is. Mik ennek a belső mozgatórugói?

A humanitárius segítségnyújtás oldja az úgynevezett bűntelen bűnhődés érzését, amikor akár azért is lelkiismeret-furdalást érzünk, mert a szomszédos országban jól érezzük magunkat, gondtalanul élünk. Ez a segítségnyújtáss gyógyír lehet a szorongás csökkentésére. Nem vagyunk egyformák, és a pszichés tehervállalásunk sem azonos.

Számomra megható volt annak a nyugdíjas hölgynek az esete, aki elmondta, bár adakozni nem tudott egyik segélyszervezetnek sem, végiggondolta, milyen formában segíthet. Végül felszállt az első vonatra, amelyre Budapestről az ukrán határ mellé ment, és a menekülteket fogadóknak nyújtott segítséget. Készségesen fogadták, s úgy tudott az ott dolgozóknak segíteni, hogy kente a szendvicseket a hazánkba érkező családoknak. A napvégén fáradtan, de nyugodt lélekkel jött vissza a fővárosba, tudta, mindent megtett annak érdekében, hogy kicsit jobbá tegye azoknak a helyzetét, akik most elhagyni kényszerültek az otthonaikat. Találkoztam olyan önkéntessel is, aki munka után tolmácskodott. Lemondta a magántanítványait egy időre és a fogadópontokon igyekezett segítséget, valamint útbaigazítást nyújtani azoknak, akik sem magyarul, sem angolul nem beszéltek.

A háború egyre csak húzódik, ami fokozódó társadalmi és gazdasági feszültségeket, bizonytalanságot szül mind Magyarországon, mind Európában. A hétköznapi ember hogy tud felülkerekedni az ebből fakadó félelmein, a bizonytalanságán?

Ha a hétköznapi, nyugodt életünkbe  a híradásokból, a közösségi média felületeiről folyamatosan beszivárog egy zavarminta, akkor olyan tünetek jelentkezhetnek, hogy rosszul alszunk, felriadunk az éjszaka vagy nyugtalanokká, ingerlékenyebbekké válunk. Szerteágazó irodalma van annak, hogy bizonyos ingereket egy idő után megszokhatunk, ezt úgy nevezzük, hogy habituálódunk.

Azért nem tudunk alkalmazkodni hozzá, mert a biztonságérzetünk rendült meg, a biztonság pedig az egyik alapszükségletünk. Ahhoz, hogy „jól működjünk”, ahhoz biztonságban kell érezzük magunkat. Állandó szorongásban nem lehet élni. Ugyanakkor arra sem lehet várni, hogy ez a háború a hetvenedik vagy a századik napon elmúlik. De annak a veszélye is megjelenik, hogy ez a helyzet eszkalálódik vagy az, hogy ennek Magyarország is a részesévé válhat. És még nem is vettük számba ennek a konfliktusnak a humanitárius és a gazdasági következményeit. Nyilvánvalóan mindenki kivetíti a történéseket a saját életére, így fontos rögzítenünk, hogy az emberek a biztonsági alapszükségletüket szeretnék stabil alapokon nyugvónak látni.

Hogyan a legcélszerűbb beszélni a háborús helyzetről a legkisebbekkel?

Ez egy nagyon ingoványos terület, mert a szülők, de sok esetben a pedagógusok is szeretnék megvédeni a gyermeket minden rossztól. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a közösségbe járó gyerekeket – legyenek bölcsődések, óvodások vagy akár már iskolások is – a környezetük befolyásolja, éri őket rengeteg információ a szülői kontrollon kívül is. Még ha otthon egy üvegbura alatt tartva minden rossz információtól meg is védjük a gyermekünket, és kerüljük a háború témáját, a társaitól hallani fog az ukrajnai eseményekről. S mivel a legkisebbek ősbizalommal vannak a szülők iránt, ezért tőlük fogják megkérdezni, hogy mi történik a szomszédban. Ha egy szülő viszont tabusít, de a gyerek pedig hall a történésekről, akkor ez az említett ősbizalom megrendülhet a szülő iránt.

Viszont kerülendő, hogy ez gyakran szóba kerüljön; viszont ha kérdez, válaszolni kell neki olyan módon, hogy az befogadható, értelmezhető legyen a számára. Olyan információkkal, amelyeket már el lehet mondani egy középiskolásnak, azzal értelemszerűen nem terhelhetünk egy alsó tagozatos kisdiákot.

Miként tudunk érdemben segítséget nyújtani azoknak a menekülteknek, akik ideiglenesen vagy akár tartósan itt maradnak Magyarországon? 

Az ilyen esetekben, amivel érdemes tisztában lenni, hogy a traumát átéltek mindenki mást kívülállóként kezelnek, akiknek nem jutott osztályrészül hasonló sors, mint az övék. Valószínűleg nem is a segítő szakembereknek vagy azoknak fognak megnyílni, akik segíteni próbálnak nekik, inkább a sorstársaikat fogják keresni. Ezért érdemes lesz olyan szupervizorokat és mentorokat hálózatba szervezni, akik hozzájuk hasonlóan részesei voltak már egy háborúnak, el kellett hagyniuk otthonukat, korábbi életüket.

esetleg ez történhessen anyanyelvükön, vagy a menekültek körében legismertebb közvetítőnyelvek egyikén. A másik fontos elem pedig az oktatásba vagy a munka világába való (re)integráció lehet. Mert amíg ezek az emberek az iskolapadban ülnek vagy dolgoznak, addig is nem az átélt traumáikkal foglalkoznak, ismét hasznosnak érzik magukat. Még valami. A háború kitörése óta meg lehet figyelni, hogy egyesek úgy oldják a bennük lévő feszültséget és bizonytalanságot, hogy ventilálnak, kontroll nélkül beszélnek erről. Azonban nem mindegy, kivel beszéljük meg ezeket a félelmeinket. Mert ha olyannal osztjuk meg az érzéseinket, aki átélt már háborús traumát vagy van hozzátartozója Kárpátalján, nem kizárt, hogy úgy felzaklatjuk, hogy akár napokig nem fog aludni vagy még inkább szorongani kezd.

A közösségi és az elektronikus médiából is zúdulnak ránk a háborús hírek. Miként tudjuk megóvni magunkat attól, hogy ezeknek túlzottan a hatása alá kerüljünk?

Amit fontos szem előtt tartani mind a hírközlői, mind a hírbefogadói oldalon, az a strukturálás. Amennyire lehet, szűrjük ezeket a tartalmakat. Ne nézzünk meg minden híradót, ne olvassunk el minden háborúval foglalkozó tartalmat, mert könnyen bevonódhatunk.
Ezzel a strukturális médiafogyasztással duplán jól járunk: nem maradunk le a fontosabb tartalmakról, de ugyanakkor óvjuk a mentális egészségünket. Ilyenkor kár, hogy megszűnt az a hajdani televíziós gyakorlat, amely felhívta a nézők figyelmét arra, hogy „felkavaró képsorok következnek”. De a túlzások, illetve a túlfogyasztás kapcsán érdemes még beszélni a pánikvásárlásról, felesleges felhalmozásról is. Ahogy arra többször is utaltam, magát a háborús helyzetet mi, egyéni szinten nem tudjuk befolyásolni, kontroll alatt tartani, viszont ha tartós élelmiszerből vagy WC-papírból bevásárolunk – ahogy azt sokan tették a koronavírus hullámai alatt is – egyfajta álbiztonsági helyzetet teremthetünk magunknak. Azt sugalljuk, hogy tettünk magunkért valamit, de

Drasztikus példa volt viszont a pánikvásárlásra az elmúlt hetekben, ahogy a patikákat „kifosztották” a jódtablettákért annak hírére, hogy az oroszok elfoglalták a csernobili atomerőművet. Sokan nem is tudták pontosan, miként kell ezeket a tablettákat adagolni, de emlékeztek rá a középiskolai kémiaóráról vagy a nagy nézettségű Csernobil című sorozatból, hogy a jód némi védelmet biztosít a sugárbetegség ellen.

Nyitóképen az orosz-ukrán háború elől Ukrajnából menekülők a záhonyi vasútállomáson Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt