A Nyugat történelmi sorsfordulóhoz érkezett

A közelmúlt történelme

Bayer Zsoltnak igaza van: a történelmi ismeretek nem csupán fontosak, hanem egyenesen nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy megérthessük, mi is történik ma Európában.

A gyors gazdasági fejlődési pályára lépő, szabad és demokratikus viszonyok között élő, ugyanakkor a gyarmattartó múlt felszámolásának nehéz feladatával szembesülő nyugati országok és a szovjet igába kényszerült kelet-közép-európai országok történelme látszólag két független, egymástól markánsan elkülönülő, "párhuzamos síkon" folytatódott – egészen a kommunizmus 1990-ben bekövetkezett összeomlásáig.

Áldás volt-e a Szovjetunió fennállása a nyugati országok polgárai számára?

A Szovjetunió több, mint hét évtizedes fennállása természetesen a brutális diktatúra jegyeit önmagán hordozó szovjet elnyomás alatt sínylődő egyetlen nép számára sem volt "áldás" vagy jótétemény.

A Szovjetunió, mint világhatalmi ambíciókat dédelgető nukleáris nagyhatalom hosszú (és sokak szemében vég nélkülinek tűnő) fennállása azonban nem csak az Európa keleti, hanem a nyugati felén élő több száz millió polgár életére is messzemenő kihatást gyakorolt, mind közvetett, mind pedig egészen közvetlen módon (a Moszkvából irányított, és a kormányzati hatalom megszerzésére törekvő kommunista pártokon keresztül).

Először is le kell szögezni azt, hogy a Szovjetunió puszta léte egészen 1990-ig igen komoly katonai és egyszersmind társadalmi és politikai fenyegetést is jelentett a nyugat-európai országok mindegyikére nézve. A katonai fenyegetés mibenlétét nincs szükség hosszasan taglalni és indokolni – a "világ proletárjainak" egyetlen átfogó (globális) kommunista rendszer keretében történő egyesítésére törekvő és a világszintű kommunista diktatúra katonai eszközökkel történő bevezetésétől sem visszariadó, sőt azt hol nyíltan a zászlajára tűző, hol csak burkoltan tervezgető moszkvai törekvések minden európai polgár előtt ismertek voltak.

A Szovjetunió vezetői mindig is egy világszintű (mai szóval: globális) diktatúra létrehozására törekedtek – ehhez egy szemernyi kétség sem férhet.

A félelmetes szárazföldi haderővel és nukleáris arzenállal rendelkező, agresszív és terjeszkedő politikát folytató keleti nagyhatalom oldaláról megjelenő katonai fenyegetés pedig igen kézzelfogható valóság volt a nyugati országok polgárai számára.

A katonai fenyegetéshez társult az a belső bomlasztó tevékenység, amelyet a Szovjetunió a világszintű ideológiai küzdelem kapcsán a jogilag megtűrt, és többé-kevésbé Moszkvából irányított kommunista pártok hathatós segítségével végzett a nyugati demokráciákban (kivéve az Egyesült Államokat, ahol erre nem volt lehetősége).

A korabeli nyugat-európai elit e folyamatos és erőteljes fenyegetés légkörében mozogva olyan viszonyok között volt kénytelen politizálni, ahol gyakorlatilag nem volt más értelmes cselekvési lehetőség a számára, mint a lehető legnagyobb mértékű megegyezést keresni a társadalommal, érző szívvel és lélekkel odafigyelni a társadalom igényeire, kompromisszumkészséget mutatni, és együtt mozogni a társadalmi elvárásokkal annak érdekében, hogy a lehető legszélesebb társadalmi támogatottságot tudja biztosítani a kormányzati politika mögött.

Az ellenkező alternatíva a destabilizáció, a társadalmi elégedetlenség növekedése és egy olyan veszélyes, instabil politikai helyzet kialakulása volt, amelyet mind a belső ellenfelek (a kommunista pártok), mind a Szovjetunió igen könnyen kihasználhatott és a maga javára fordíthatott volna.

A belső és külső hatalmi egyensúly e kényes, és kifejezetten instabil szerkezete hozott létre Európa nyugati felén egy olyan történelmi és politikai szituációt, amelyről joggal állíthatjuk azt, hogy áldásos volt az érintett országok polgárai számára, és széles társadalmi rétegek számára biztosított a szabadság, a jólét és a prosperitás forrását.

E politikai szituáció lényegét a nyugati elit és a nyugati polgárok szemszögéből akár úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a nyugat-európai elitnek a kommunista politikai rendszertől és a Szovjetuniótól való igen erőteljes félelme eredményezte azt, hogy az érintett elit nem élt vissza gazdasági és kormányzati előjogaival és hatalmával, nem támadt rá a nyugati országok társadalmára és nem nyomorította meg (sem gazdasági, sem politikai értelemben) a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegeket.

A huszadik század második felében a nyugati elitnek még esze ágában sem volt az, hogy szociális juttatásokat kínáljon fel a harmadik világ összes polgára számára, delokalizálja a nemzeti ipar kétharmadát, tömegesen megszüntesse az emberek millióinak munkahelyét és megélhetési lehetőségét, a csökkenő életszínvonal és a növekvő adósság életveszélyes pályájára állítsa a fejlett nyugati demokráciákat.

A széles társadalmi támogatást élvező nyugati kormányzatok ellenőrizték a határokat, fenntartották a közbiztonságot, támogatták a vállalkozásokat, ösztönözték a nemzeti ipar fejlesztését, a munkahelyteremtést, nem erőltették a gender-ideológiát, nem támadták a hagyományos családmodellt és a kereszténység tanítását, sem kulturális örökségét, nem követeltek senkitől kötelező hitvallást az LGBTQ kérdésekben, nem bélyegezték rasszistának sem saját társadalmukat, sem saját történelmüket, nem gyakoroltak véleménydiktatúrát (még a kommunista vezetőknek is joguk volt megszólalni a televízióban és a sajtóban), nem üldözték, nem szankcionálták és nem bélyegezték meg a máshogy gondolkodókat (még az anarchistákat és a maoistákat sem), nem szóltak bele más országok oktatási, gyermekügyi, családpolitikai, belügyi, igazságügyi vagy menekültügyi kérdéseibe – nem is beszélve a külpolitikáról vagy az energiapolitikáról –

Ehhez az Európához csatlakoztak a kommunista iga alól felszabadult visegrádi országok a huszonegyedik század első évtizedében.

Hogyan jutottunk el ebből a reményteli helyzetből a mai konfliktusokkal terhelt, egyre élesebbé váló szembenálláshoz?

A hidegháború vége és a Szovjetunió felbomlása

A történet vége mindenki előtt ismert. A Szovjetunió 1991-ben felbomlott, a kommunizmus mint elnyomó diktatúra a térségben megszűnt, és egy rövid évtized távlatában felsejlett a remény, hogy Oroszország és a Nyugat között egy kölcsönös előnyökre épülő, gazdasági és politikai közeledés irányába mutató szoros együttműködés, sőt – bizonyos konkrét témakörökben (így az iszlám fundamentalizmus vagy a klímaváltozás elleni harc területén) – akár stratégiai szövetség is kialakulhat.

Aligha kétséges, hogy mindkét félnek ez lett volna az érdeke.

A szoros gazdasági együttműködés el is indult: Oroszországba jelentős külföldi (nyugati) befektetések érkeztek, európai és amerikai szolgáltató cégek jelentek meg, a kereskedelem bővült, az üzlet mindenki számára előnyöket hozott.

Nyugati elit – ellensúlyok nélkül

A nyugati országokat vezető szellemi, politikai és gazdasági elit a Szovjetunió kimúlását követő évtizedben úgy vélte – ismerjük el, hogy erre volt is némi jogalapja – hogy kiütéses győzelemmel megnyerte a hidegháborút, és ravasz taktikájával, továbbá morális fölényével élve saját erejéből, szinte egyetlen lehelletével elsöpörte a Gonosz birodalmát, a borzalmas és kegyetlen szovjet diktatúrát – Mihail Gorbacsov pedig ehhez a legjobb esetben is csak udvariasan statisztált.

Ettől a Nyugat szellemi, politikai és gazdasági elitjének mérhetetlen felsőbbrendűségi érzése támadt.

A szerencsésen alakuló eseményekből azt a következtetést vonta le, hogy immár semmi nem állhat az útjában:  fölénye egyértelmű, hatalma korlátlan, világszintű (mai szóval: globális), ambíciói úgyszintén, a történelem ennek következtében "a végéhez közeledik" (lásd Francis Fukuyama híres-hírhedt értekezését e tárgyban), és a Nyugat ideológiai, pénzügyi, gazdasági és katonai terjeszkedésének immár semmilyen erő és semmilyen hatalom nem lesz képes ellenállni. 

A nyugati elitnek sajnos a fejébe szállt a diadalittas mámor.

Ennek pedig rövidesen igen keserű következményei lettek – elsősorban és legfőképp a nyugati országok polgárai számára.

Az a rendkívül szűk társadalmi elit, amely a nyugati országokban a gazdasági, politikai és szellemi élet kulcspozícióit jelenleg betölti, és amely szívós munkával hihetetlen hatalmi koncentrációt hozott létre a saját maga számára, egyre agresszívebb és egyre fondorlatosabb módszerekkel zárva és rekesztve ki a fontos beosztásokból a vele nem azonos nézeteket vallókat, önnön dícsfényétől megrészegülve, minden határt túllépő kapzsiságtól és hatalomvágytól hajtva elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy – a külső fenyegetések megszűnése által kínált lehetőséget kihasználva – a saját társadalmára a lehető legelvetemültebb és legbrutálisabb módon rátámadjon.

Az ezredfordulótól ez a – nevezzük nevén – globalista szellemi, politikai és gazdasági elit teljesen fékevesztett tombolásba kezdett, és egy új, immár világszinten egységes és teljesen homogenizált rendszer létrehozását tűzte ki célul. 

Egyszersmind úgy döntött, hogy a saját képére formálja át az egész társadalmat (a szerénység jegyében szintén világszinten).

A nyugati elit úgy viselkedett, mint Odüsszeusz, aki azt állította, hogy – senkihez nem hasonlítható, páratlan zsenialitása révén – egymaga győzte le Trója városát, a teljes haderejével együtt.

Támadás az európai értékek ellen (I): pusztítás az anyagi javak vonatkozásában

Ma a nyugat-európai országok társadalmának egyre nagyobb hányada ébred rá arra a mérhetetlenül szomorú, végletesen elkeserítő felismerésre, hogy saját nemzetének szellemi, politikai és gazdasági elitje egészen tudatosan, nagy erőkkel és rendkívül szervezett módon rombolja le életének és főképp megélhetésének összes létező gazdasági peremfeltételét.

Kezdjük először is az iparral.

Hová tűntek az ipari munkahelyek? Létezik-e még egyáltalán számottevő ipari termelési kapacitás a XIX. században még az ipar fellegvárának tekintett európai kontinensen?

Az ipar sajnos elpárolgott – köddé vált, nyoma veszett.

Vajon honnan érkezett 2020-ban és 2021-ben az olcsó és mindenki számára megfizethető maszkok elképesztő tömege? Kínából. És vajon miért? Azért, mert a hajdan még oly dicsőséges Európa ma már egy nyomorult maszkot sem képes versenyképes módozatban előállítani.

Az egyetlen kivétel ez alól természetesen Németország.

De mit lát egy francia, egy spanyol vagy egy olasz polgár?

Mit érzékel az elmúlt húsz év állítólagos fejlődéséből történetesen egy francia szakmunkás, ipar tanonc vagy alkalmazott?

Azt érzékeli, hogy Franciaországban immár szinte nincs ipari munkahely: megszűnt a kínálat, elköltöztek a cégek, mivel részben bezárták, részben pedig távoli kontinensekre költöztették őket. Jól szemlélteti mindezt, hogy az ipar nemzetgazdaságon belüli súlya, amely az ezredforduló előtt még 20% felett volt, 2020-ra immár a felére, 10%-ra zsugorodott. 

És kinek köszönhető mindez?

De természetesen nem érte be ennyivel: a francia polgárok munkahelyeinek szisztematikus (mai divatos szóval: rendszerszintű) felszámolása mellett még ráadásképp rászabadította a francia társadalomra az afrikai, közel-keleti és ázsiai országok bevándorlóinak szinte korlátlan tömegét – univerzalista, globalista és kozmopolita szellemben tágra nyitva a szociális ellátórendszer kapuit minden ország minden rendű és rangú bevándorlói előtt.

És ki finanszírozza mindezt? A francia adófizető, akinek adógarasait a globális elit nemes egyszerűséggel "einstandolja" (ahogy ez a Pál utcai fiúknál szokás), majd szétosztja a világ szegényei között, ezt követően pedig elegáns mosollyal adót emel a saját országában.

Szabadság, egyenlőség, testvériség. Tudjuk, hogy mit jelent ez modern felfogásban: mindenkinek szabad bejönni, letelepedni ; mindenki (a világ összes polgára) egyenlő mértékben részesül az egyre szűkösebbé váló francia nemzeti javakból ; és természetesen mindenki a testvérünk, a világ ugyanis nem más, mint egyetlen kozmopolita testvériség.

No és hová vezet mindez ? – kérdezi az egyszerű francia polgár.

Megmondják a közgazdászok:  adósságspirálhoz, költségvetési megszorításokhoz, a franciák tömeges elszegényedéséhez, inflációhoz, pénzügyi válsághoz, gazdasági katasztrófához – sőt, mi több, a globális pénzügyi rendszer teljes összeomlásához.

kitűnően összehangolt, magas fokon összehangolt tevékenysége állítja e "csodálatos" eredményt elő összhatásként. 

A globális elit fékevesztett tombolása – ez az, ami jelenleg kizárólagos jelleggel alakítja a nyugat-európai országok gazdasági és társadalmi viszonyait. 

És hol az ellenerő? A Szovjetunió felbomlása óta – sehol.

Hol a szakszervetek ereje? Sehol. 

Ma a legnagyobb szakszervezeti tiltakozás, munkabeszüntetés, sztrájk és felvonulás csupán annyit tud elérni Nyugat-Európában, hogy az érintett nagyvállalat még gyorsabban, szinte rohamtempóban helyezi át ipari termelését Indiába, Marokkóba vagy Kínába.

Támadás az európai értékek ellen (II): pusztítás szellemi síkon

A globális elit politikai vezető rétegének – Bogár László szavaival: a globális háttérhatalom lokális helytartóinak – nemzetet és társadalmat romboló tevékenysége mégsem a materiális síkon megnyilvánuló vetületében a legpusztítóbb.

Mindezt nagyságrendekkel meghaladja a szellemi síkon megnyilvánuló destruktív tevékenység.

A globalista elit ugyanis a normális, épeszű emberhez képest épp fordítva gondolkodik. Ami a normális embernek kézenfekvő, nemes és értékes, az neki kuriózum, nevetséges és gúny tárgya. Ami a normális ember számára beteges, aberrált és degenerált, az a globalista elit számára követendő minta.

A lényeg azonban a nemzeti, társadalmi és családon belüli összetartás és szolidaritás megbontása. 

De vajon állítható-e az, hogy a globalista elit tudatosan törekedne a nyugati társadalom szerkezetének a teljes szétforgácsolására? És ha igen, akkor vajon mivégre, milyen célból teszi ezt?

Ha létezik erre magyarázat, akkor az mindenképpen hatalomtechnikai síkon keresendő, és nagy valószínűséggel a globalista elit jól kiépített uralmi rendszerével szemben potenciálisan megnyilvánuló lehetséges ellenállással, pontosabban ezen ellenállás megszervezésének előzetes megakadályozásával függ össze.

És általában véve nincs semmilyen közös társadalomszervezési referenciapont, amelynek mentén az emberek egymással valamilyen közös cél megvalósítása érdekében bármikor is összefoghatnának. Ha pedig eleve lehetetlen szélesebb társadalmi csoportoknak bármilyen ügy mentén összefogniuk – mivel elidegenedtek egymástól, nem értik egymás nyelvét, mentalitását, gondolkodását – akkor teljesen nyilvánvaló, hogy az emberek a globalista elit diktatúrájával, a szemünk előtt folyamatosan testet öltő parancsuralmi rendszerével szemben sem lesznek képesek a legcsekélyebb ellenállást sem kifejteni.

Megfordult a helyzet: immár nem a Szovjetunió készülődik egy globális diktatúra kiépítésére, hanem a nyugati globalista-technokrata, és minden szellemi gyökeret nélkülöző elit.

Ezért kell össztársadalmi szinten szétverniük mindent: családot, hitet, hazát és nemzetet.

A globalista elit rémálma ugyanis éppen az, hogy a közeli jövőben a társadalom széles csoportjai némiképp feleszmélnek, s tudatára ébrednek mindannak – Nyugaton is! – ami körülöttük történik, s miután tudatára ébredtek a körülöttük zajló események végzetes voltának, netán elkezdik az ellenállást szervezni a globalista elit törekvéseivel szemben, összefognak egymással, és így már valódi erőt lesznek képesek felmutatni.

– s épp ezen okok miatt vált égetően sürgőssé a számára az, hogy akár radikális eszközökkel felszámolja az ellenállás e mindenki számára jól érzékelhető gócpontját, alapjaiban szétverje a visegrádi négyek együttműködését, és azon túl a Nyugat számára teljesen elviselhetetlen különutas magatartását.

Tóth István Benedek
(A szerző Franciaország-szakértő) 

Borítókép: BEATA ZAWRZEL / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP