A közeledő háború árnyai – kárpátaljai riportúton

A Mandiner tudósítói – Ádám Rebeka Nóra riporter és Ficsor Márton fotóriporter – kárpátaljai útra indultak: tudósítások sorában számolnak be olvasóinknak a legaktuálisabb fejleményekről – a helyszínről. Cikksorozatuk utolsó része következik.

***

Aknaszlatináról tovább indulva a román határ felől, utolsó célállomásunk a huszti járásban elterülő Visk. Huszttól 20 km-re délkeletre járunk, a Marangos-patak partján. Azon kívül, hogy a szállásunk is itt van egy helyi házaspárnál, a település régi kórházépületét is felkeressük, ami jelenleg menekültszállásként funkcionál. Ide is hozott adományokat a Katolikus Karitász, amit érkezésünkkor át is adunk.

Visken lehetőségünk nyílik Jaroszlav Hajovicsot, a település ukrán polgármesterét faggatni, akit előző este hívott fel Kecskés László, a Karitász orvosmissziójának egyik vezetője, hogy beszélne-e a mostani állapotokról nekünk.

A polgármester a település magyarjai között is nagy szeretetnek és tiszteletnek örvend, a magyarok nagyban hozzájárultak a megválasztásához.

„Ez a kistérség 17 ezer embert foglal magába, s erre jelenleg érkezett eddig 4-5 ezer menekült Ukrajna háború sújtotta területeiről. Jelenleg a régi kórházban vagyunk, amelyet ideiglenesen átalakítottunk szálláshellyé, hogy fogadni tudjuk az embereket. Most ebben az épületben nyolcvan ember tartózkodik, abból ötven gyermek. De a településen összességében többen vannak, mert Visken az iskola is hasonló feladatot teljesít éppen” – mondja Jaroszlav Hajovics a Mandinernek.

jelenleg az óvodánkat és a sportcsarnokunkat készítjük fel arra, hogy azok is képesek legyenek fogadni a menekülteket. Tegnap érkezett egy ifjúsági focicsapat éppen Kelet-Ukrajnából, egy éjszakát maradnak, s mennek majd tovább Magyarországra, Tarpára.”

A polgármester elárulja, a legnagyobb probléma a településen nem az élelmiszerek utánpótlásában mutatkozik, hanem az üzemanyagéban. „Sok benzinkút már bezárt, és azokon a kutakon, amelyek még nyitva tartanak, sem lehet húsz liternél többet tankolni.”

Jaroszlav Hajovics kifejti, hogy itt is az a protokoll érvényes, akárcsak Aknaszlatinán az iskolában kialakított menekültszállón, hogy azoknak a katonakorú férfiaknak, akik itt kapnak menedéket, egy napon belül jelentkezniük kell a huszti katonaságon. „Őket bármikor behívhatják. Hogy az illetőt egyből a seregbe vagy helyi védelembe hívják-e be, leginkább az életkortól és a katonai jártasságtól függ.

Egy ukrán édesanyát, aki három fiával és tizenhárom másik menekülttel indult útnak, éppen érkezésekor sikerül megszólítanunk, a magyar alpolgármester asszony pedig készségesen segít nekünk tolmácsolni.

„Zsitomir megyéből érkeztünk, összesen tizenheten keltünk útra. Sok gyermek jött velünk, van köztük egyévestől tizenhat évesig minden korosztály” – mondja az asszony, akitől megtudjuk, hogy

tehát nem kényszersorozás következtében maradtak otthon.

„Meg akarják védeni az országot, azért maradtak. A férjemmel egy nap csupán néhány percet tudok beszélni, nem akarom és nem is merem zavarni.” Kérnünk sem kell, a nő magától fényképeket mutat nekünk a telefonján a lebombázott városukról – lerombolt épületek és hidak, romos utcaképek.

A fotók látványa – ahogy utunk összes megszólalójának szavai – belénk égnek, ahogy hazafelé indulunk. Maradt még egy-két holmi a karitászos kisbuszokban, így szállásadóinkat kérjük, mondjanak olyan időseket, rászorulókat a településen, akiknek jól jönne. Két idős nénit és egy bácsit ajánlanak, akik egyedül maradtak itthon, Kárpátalján. Gyorsan még nekik is elviszünk némi lisztet, tésztát, rizst, cukrot, tejet és konzervet. Nagy hálával fogadják.

Hazafelé tartván még egyszer útba ejtjük Nagyszőlőst, hogy a maradék gyermekholmit, pelenkákat és tápszereket kitegyük Sándoréknál, ahol még első nap jártunk. Itt megtudjuk, hogy időközben olyan értesítést kaptak, hogy

így Sándor azt kéri a Karitásztól, hogy a következő körben, amikor jönnek az adományokkal, kötszereket és egyéb orvosi felszereléseket is hozzanak majd.

Összeszorul a gyomrunk – ez valószínűleg nem jelent jót, hiszen ha már ide is megkezdik a sebesültek szállítását, az egyrészt azt jelzi, hogy a keleti és belső ukrán megyékben ezt már nem tudják megfelelően megoldani, másrészt beigazolódni látszik a sejtésünk, miszerint nem mondanak igazat a sebesültek és áldozatok számáról – ami valószínűleg jóval magasabb, mint amit a nyilvánosságban kommunikálnak.

A háború tovább folytatódik Ukrajnában, a tudósítók most hazatérnek, a békés Magyarországra.