Török drónok pusztítanak az ukrajnai háborúban – egy új korszak kezdete?

Írta: Somkuti Bálint

Folytatódik biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész szerzőnk Háború, közelről cikksorozata az ukrajnai háború legfontosabb, legérdekesebb aspektusairól és tanulságairól. Az eddigi cikkek:

Tényleg elakadt Ukrajnában az orosz hadsereg?

Véres és pusztító – így ostromolnak városokat a 21. században

Mi is az a Javelin?

***

Az előző cikkben „csodafegyverekről” esett szó, amelyek egyes – túlzó – vélemények szerint háborúkat dönthetnek el; így essen szó arról a fegyverrendszerről is, amelyről sokan azt tartják, hogy magát a hadviselést alakította át. Tagadhatatlan sikerei ellenére a török gyártású, kisrepülőgép méretű drónnal kapcsolatban azonban még mindig sok a kérdés. Foci hasonlattal élve a tehetséges újonc csapat mostanra feljutott az országos bajnokságba, de a topligában jelentősen mások a feltételek, valamint a körülmények. És az ellenfelek.

De kezdjük az elején. Távirányítású harceszközöket már a II. világháborúban is használtak tömegesen. A Goliath drótvezérlésű lánctalpas akna („minitank”), a Hs 293 rádióirányítású siklóbomba, vagy éppen az amerikai légierő Aphrodite műveletében alkalmazott távirányítású B-17-esei is ebbe a csoportba tartoznak. Ez utóbbi program szomorú különlegessége, hogy az apja által elnöknek szánt Joseph P. Kennedy, John F. Kennedy amerikai elnök bátyja egy ilyen balesetben vesztette életét. 

Ezek a védelem eszközeinek hatótávolságán vagy észlelési távolságán kívülről indított fegyverek kitűnően ábrázolják a haditechnika fejlődését végigkísérő kettősséget,

A technika fejlődésével ugyanis hol a védelem, hol a támadó került fölénybe, elég csak az emberi test védelmére szolgáló eszközökre gondolni: a keményített vászon mellvérttől a teljes lemezpáncélon át a kerámiabetétes kevlarmellényig, vagy a bronz kardtól az alabárdon át a rohamkarabélyig. 

Visszatérve a távirányítású harceszközökhöz, következő jelentős sikerüket a ténylegesen katonai korszakhatárt jelentő 1982-es libanoni Bekaa-völgyi összecsapások jelentették. Itt a modern amerikai, digitális és mikrochip alapú fegyvereket használó izraeli légierő, a Chel Ha’Avir lényegében saját veszteség nélkül megsemmisítette a szíriai hadsereg légvédelmét, nagyrészt drónok által nyújtott felderítési eredmények segítségével. A kilencvenes évekre az UAV (Unmanned Aerial Vehicle – Pilótanélküli repülőeszköz) néven emlegetett fegyverrendszer jellemző típusai az amerikai RQ-1 Predator felderítő, és továbbfejlesztése a csapásmérésre is alkalmas MQ-9 Reaper voltak. 

Azonban a rendkívül drága csúcstechnológiát az Egyesült Államok csak legmegbízhatóbb szövetségeseinek adta el, a megoldás előnyei azonban mindenki számára egyértelműek voltak. Így történt, hogy

A hivatalosan prototípusnak nyilvánított változatot hamarosan felváltó, szinte teljes egészében hazai komponensekből készült továbbfejlesztés, a Bayraktar-2 már 2016-ban megjelent először a szír, majd a líbiai polgárháborúban. 

Maga az eszköz a harcászati harci drónok (tactical unmanned combat aerial vehicle – UCAV) kategóriájába tartozik, méretei 12 méteres szárnyfesztávolságával, és 700 kilogrammos felszálló tömegével nagyjából egy négyszemélyes sportrepülőgépének felelnek meg. A 7 kilométer feletti maximális repülési magasságú eszköz nem nevezhető igazán gyorsnak, hiszen csúcssebessége valamivel alacsonyabb, mint a hozzá hasonló méretű, közkedvelt Cessna 172-esnek. Azonban jócskán 5 000 méter feletti bevetési magassága miatt a könnyű légvédelmi fegyverek hatótávolságán túlról képes feladatait ellátni. Elhárítását a szénszálas alapanyagok széles körű használata miatti alacsony észlelhetősége tovább nehezíti. A legfeljebb 150 kilométeres hatótávolságból, 3 főnyi irányító személyzet által vezetett eszköz 130 kilogrammnyi fegyverzetet képes hordozni.

Bayraktarok akcióban

A Bayraktar első sikereit a kurd felkelők ellen, majd a légvédelemmel már nem igazán rendelkező szír kormányerők és kormánypárti milíciák ellen érte el 2015-16-ban. A szakértők már a szíriai orosz beavatkozás során felfigyeltek rá, hogy az átadott modern, rövid hatótávolságú légvédelmi eszközök (TOR és Pancir-1), amelyek elvben hasonló jellegű célpontok ellen lettek kifejlesztve, a hírek szerint a vártnál alacsonyabb hatásfokkal működtek a török drónok ellen. Ezt a benyomást erősítették tovább a líbiai polgárháború tapasztalatai is, bár ezt még lehetett azzal mentegetni, hogy a kezelők nem megfelelően használták ezeket az összetett légvédelmi rendszereket. 

Már ekkor megjelentek azonban azok,

de érvelésüket gyengítette, hogy a támadott célpontok alapvetően felkelő csoportok voltak. Tovább folytatva a labdarúgásos hasonlatot, a fiatal tehetségekből álló csapat magasan kitűnt az alsóbb, megyei osztályokban, de az igazi kérdés az volt, hogy magasabb szinten is megállja-e a helyét. 

2020 augusztusában a hegyi karabahi konfliktus során újabb alkalma nyílt a Bayraktaroknak a bizonyításra. A hírek szerint a török drónprogram vezetője által személyesen, a helyszínen felügyelt műveletek során az azeriek fényes győzelmet arattak a szakadár erők némileg elavult légvédelme, majd szárazföldi erői felett. Veszteségeik ellenére a jelentős azeri sikerben információikkal és precíziós csapásaikkal egyértelműen döntő szerepet játszottak a török drónok. Azzal, hogy egy öregedő, de működő légvédelmi rendszer mellett is sikeresek voltak, a Bayraktarok egyértelműen bizonyították képességeiket – mondjuk úgy felléptek az NB II.-be.

A szíriai orosz bázisok sikeres védelme nyomán az orosz-ukrán háború kirobbanásakor a legtöbb szakértő arra számított, hogy megtörik az Ukrajnában is rendszeresített drónok sikerszériája. Ugyanis a nyugati országokkal ellentétben az orosz hadsereg nem szerelte le elektronikai hadviseléssel megbízott alakulatait a hidegháború utáni időszakban. Éppen ezért ezen a területen is jelentős meglepetést okoztak a február 24-én megindult hadműveletek, ugyanis

Olyannyira, hogy egy elég csacska, de fülbemászó ukrán háborús nóta is született róluk.

Sikereik azonban jelentős kérdéseket vetnek fel. Ugyanis a drónok működésének Achilles-sarka a kommunikáció. Többek között az érzékelők jeleit is valahogy el kell juttatni az akár száz kilométernyi távolságban ülő 3 főnyi kezelőnek: a pilótának, a fegyverkezelőnek és a parancsnoknak. A világszerte érvényes, rádiófrekvenciákra vonatkozó előírások, valamint a rádióhullámok sajátosságai miatt egy viszonylag szűk rádió hullámtartományban folyhat ez a kommunikáció. Ez a hírek szerint az úgynevezett C-sávú tartomány, amit lehet zavarni, különösen akkor, ha a védekező fél tudja, hogy szükség van az elektronikus ellenintézkedésekre. Ennek ellenére számtalan kiemelt fontosságú orosz célpontot semmisítettek meg a Bayraktarok, hírek szerint legalább egy tábornok is így vesztette életét. 

Hivatalos és részletes adatok ismerete nélkül a fenti tényekből két következtetés vonható le: vagy az egész eddigi hadjáratra jellemző lazasággal kezelték az orosz fegyveres erők az elektronikai hadviselést, vagy működött a zavarás, de az ukránok a fejlettebb, műholdas kommunikációval rendelkező S változatot használták, amelynek a neve is a szatellit kapcsolatra utal.

Összefoglalva a fentieket, és ismét elővéve a futballos hasonlatot, a szóban forgó csapat megállta a helyét az NB I-ben, de még korai lenne egy új korszakról beszélni. Az idősebb, szervezetlenül és/vagy felkészületlenül felálló csapattal szemben nyerésre állnak az ifjoncok az első félidőben, de a meccsnek még nincs vége és a rutin hozhat meglepetéseket.

ugyanis az új eszközöknek még számtalan helyzetben és körülmény között kell bizonyítaniuk. Előbbiek értelmében ugyanúgy lehetséges, hogy valóban egy hadügyi forradalmat jelentő eszköz szárnybontogatását látjuk, mint az, hogy a támadó eszközeinek pillanatnyi előnyét, amelyet egy védekező eszköz fog – legalább részben – visszafordítani. És ha van valami, akkor a legösszetettebb emberi tevékenység, a háború az, ami rendszeresen kifog a magukat legfelkészültebbnek tartó jövőbelátókon is.  

Folytatjuk!

Nyitófotó: török Bayraktar Akinci B drón az égen (Baykar / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)