Elnökök, könyvek, anekdoták – beszélgetés Craig Fehrmannal

Nemrégiben jelent meg az „Author in Chief: The Untold Story of Our Presidents and the Books They Wrote” című könyve, amely rendkívül eredeti ötleten alapul. Azokat a könyveket tekinti át és dolgozza fel, amelyeket amerikai elnökök írtak elnökségüket megelőzően, vagy azt követően. Honnan jött ez az ötlet, és mi inspirálta a könyv megírásában?

Még 2008-ben keltették fel érdeklődésemet azok a könyvek, amelyeket amerikai elnökök írtak. Ez egy választási év volt természetesen, ráadásul olyan, amely izgalmasnak ígérkezett, figyelemmel Barack Obama előretörésére. Egyúttal olyan választási év volt, amelyben úgy tűnt, hogy a nemzeti közéleti párbeszéd középpontjába a könyvek kerültek. Nemcsak Obama könyve, hanem John McCain és Hillary Clinton által írt könyvek is. Nagyon szeretem a könyveket a következő kérdéseket tettem fel magamnak: vajon a korábbi elnökválasztások során is előfordult hasonló? Miért nem tudok többet a politikai könyvek történetéről? Elkezdtem kutatni, és olyan történet tárult elém, ami jóval jelentősebb, és jóval emberibb annál, mint amit előzetesen reméltem.

Milyen régre nyúlik vissza az amerikai elnökök által írt könyvek története? Vizsgálódása alapján milyen típusú könyvek között tesz különbséget?

A téma egyik érdekessége, hogy az elnökök által írt könyvek története olyan régre nyúlik vissza, mint magának Amerikának a története. Alapvetően két különböző típusú könyv között lehet különböztetni: egyfelől a kampánykönyvek, vagyis azok a könyvek, amelyek segítségével meg akarták szerezni az elnökséget, másfelől pedig a hagyatéki könyvek, amelyek egy-egy volt elnök Fehér Házban töltött idejét mesélik el. Az első kampánykönyvet Thomas Jefferson (1801-1809) írta, míg az első hagyatéki könyv John Adamstől (1797-1801) származik. Tulajdonképpen az első öt amerikai elnök közül négy megpróbált önéletrajzi könyvet írni. Az egyetlen kivétel George Washington volt, annak ellenére, hogy barátai biztatták arra, hogy írja meg hagyatéki könyvét. Manapság a politikusok világszerte írnak kampányköveket, illetve örökségükre könyvben emlékeznek, de

a kezdetek kezdetén ez még egy egyedülállóan amerikai hagyománynak számított.

Ha megvizsgáljuk például a brit miniszterelnökök levéltárait a 19. század elejéről, akkor azt láthatjuk, hogy nincsen a korai amerikai elnökökhöz hasonló példa. Ugyanakkor az egyik dolog, amit biztosan megtanultam az az, hogy az ország korai elnökei, míg éltek, nem szándékozták kiadni a hagyatékukról írt könyveiket.

Elmondaná, miért?

Ebben a korban az amerikaiak túlnyomó többsége úgy vélte, hogy a nyílt politikai kampány vagy az erős elnöki vezetés antidemokratikus, arrogáns és figyelemfelhívó, ami túl sok rokon vonást mutat a monarchikus hagyományokkal, amelyet az ország nemrég hántott le magáról. A népszerű ideált Washington és egy olyan karakterű szolgálat jelentette, amelyre felkérik az elnököt. Ez a sajátos attitűd jellemezte az elnökség előtt és után írt könyveket is. Ugyanakkor mégis sok elnök dolgozott csendben és nagy gonddal ilyen könyveken, mert látták, milyen nagy hatást váltanak ki.

Hogyan segítették a kampánykönyvek egy-egy elnököt a megválasztásukban? Mi a története például annak a könyvnek, amely Lincoln és Douglass közötti vitát rögzítette?

Abraham Lincoln könyve a legjobb példa az írást övező bizonytalankodás és a könyv hatása közötti kettősségre, feszültségre, amit azt imént említettem. Az 1860-as elnökválasztási előkészületek során publikálta Lincoln elnök a „Political Debates” című könyvét, amely a Stephen Douglassal korábban folytatott vitáit örökítette meg. Bár Lincoln még a modern életrajzíróitól sem kapott elismerést a könyvéért, mégis valódi szenvedélyévé vált: miközben a dokumentumokat gyűjtögette, gondos megjegyzéseket tett a forrásokhoz, és több kiadóval is tárgyalásban volt. A jelenkorból szemlélve, amikor a politikusjelöltek gyakran olyan könyvekért követelnek elismerést, amelyeket nem is saját maguk írtak,

meglehetősen furcsán hat, hogy Lincolnnak a saját irodalmi munkásságát titokban kellett tartani.

Ha ugyanis a választók rájöttek volna arra, hogy olyan ambiciózus dolgokkal foglalkozik, mint egy könyv összeszerkesztése, akkor ezzel diszkvalifikálta volna magát. Dacára mindennek, ő csendben tovább végezte a munkáját, mert tudta, hogy milyen jelentős szerepre tehetnek szert a könyvek. És egy Google előtti korszakban, amikor egy-egy régi beszéd feltárása, rekonstruálása gyakran lehetetlennek bizonyult, a „Political Debates” című könyv végül hatalmas bestseller lett. Egy újság egyenesen úgy hirdette, hogy „ennek a könyvnek minden választópolgárhoz el kell jutnia”. És az 1860-as kampány során az érződött, hogy ez meg is történik.

A kommunikációs csatornák igen jelentős és befolyásos szerepre tesznek szert mind az elnöki kampányokban, mind pedig egy-egy elnökség időszakában. Franklin D. Roosevelt például a híres a kandalló melletti beszélgetéseihez a rádiót használta, John F. Kennedy valójában a televíziós vitában győzte le Richard Nixont, míg Donald Trump a közösségi médián keresztül hirdette erőteljes üzeneteit. Ehhez képest milyen szerepet játszottak a kampánykönyvek, és milyen szerepük lehet a modern korban?

Kétség sem fér ahhoz, hogy az új technológiák megváltoztatták a kampányt és az elnökség karakterét, ugyanakkor a régi, poros könyvek meglepően tartósnak bizonyultak mindvégig. De vegyük szemügyre az Ön példáit. Miután elnök lett, Franklin D. Roosevelt kiadta a kampány beszédeit, és az ambícióiról szóló könyv „Looking Forward” címmel jelent meg. 1933-ban ez lett az év tíz bestseller könyve közül az egyik. John F. Kennedy győzelméhez ugyan nélkülözhetetlen voltak a televíziós szereplések, de ami egy apró szenátorból valódi sztárt varázsolt belőle, az a „Profiles Courage” című könyve volt. Emellett Kennedy rendkívül ügyesen teremtett szinergiát a médiamegjelenéseiben. Miután a könyv megjelent, úgy mutatták be a televíziós műsorokban, hogy szenátor és „könyvszerző”. Ugyanez játszódott le Trump esetében. Nem igazán a televíziós show-k vagy a Twitter üzenetek miatt vált New York-i ingatlanügynökből nemzeti hírességgé. Ennek oka sokkal inkább a „The Art of the Deal” című könyv volt, és persze azok a televíziós műsorok, amelyek népszerűsítették ezt a könyvet. Minden említett esetben tehát, illetve ezeken kívül is,

a könyvek létfontosságú, de sokszor méltatlanul szem elől tévesztett szerepet játszanak az elnökök politikai karrierjének felívelésében.

Véleménye szerint melyek a legbeszédesebb hagyatéki könyvek?

Előre kell bocsátanom, hogy számos hagyatéki könyv egyáltalán nem beszédes vagy izgalmas. Mikor egy felületes vagy éppen telezsúfolt könyvet kell bemutatnom, akkor megpróbálom az olvasókat a színfalak mögé vinni, és nem egyszerűen összefoglalni az ízetlen szöveget. Bill Clinton „My Life” című könyve nem sokat árul el Clintonról, talán a korai életszakaszáról tartalmaz bekezdéseket. Ugyanakkor az, hogy

Clinton olyannyira elkésett a kézirat leadásával, hogy a szerkesztő a könyv befejezése érdekében inkább beköltözött hozzá és a kanapéján aludt,

egy olyan anekdota, amely izgalmas módon mutatja be a volt elnök valódi személyiségét. Mindemellett persze vannak nagyszerű könyvek is. Jóval több, mint amit a legtöbb olvasó elsőre észrevesz.

Mondana példát?

Ulysses S. Grant elnök „Personal Memoirs”-ja mindenképpen a klasszikusok közé számít. Jimmy Carter rendkívül éleslátó önéletrajzi könyveket írt, és vannak érdekes részek Harry Truman kétkötetes memoárjában is, bár ez utóbbi esetében a függöny mögötti részletek legalább olyan beszédesek, mint maga a könyv. Ugyanakkor Calvin Coolidge önéletrajzi könyve nagyon meglepett. Ma úgy gondolunk vissza Coolidge-ra, mint „Silent Cal” (Csendes Cal), de az 1920-as években úgy tekintettek rá, mint tehetséges íróra és szónokra. A New York Times úgy nevezte őt, mint „aki Lincoln óta a Fehér Ház legolvasottabb embere”.
Nemzeti szenzációszámba ment, amikor Coolidge hagyatéki könyve 1929-ben megjelent. Ennek pedig az volt a legfőbb oka, hogy Coolidge a Fehér Házon falai közé invitálta az olvasót. Nem sok oldal szentelt politikai filozófiájának vagy a törvényhozási csaták felidézésének. Azt írta le, hogy személyesen milyen érzés elnöknek lenni. Mindezt pedig hatod annyi oldalon tette, mint amennyire Grant-nak szüksége volt ehhez. Coolidge könyve személyes, őszinte és tömör, modellként szolgál arra, hogyan is kell jó politikai memoárt írni.

Az Atlanti-óceán mindkét partján látható egy törekvés arra, hogy felfedezzék az egyedülálló amerikai és európai életmódot. Véleménye szerint az amerikai elnökök által írt könyvek mit árulnak el az amerikai életmódról, illetve az ahhoz tartozó értékekről?

Valamennyi elnöki könyv számtalan olyan anekdotát tartalmaz, amely az amerikai élet jellegzetességeit, eszményeit tükrözi, úgymint találékonyság, vállalkozókedv, praktikusság, individualizmus vagy kemény munka. Ez egyébként itt természetes, hiszen, ha valaki ringbe száll egy hivatalért, akkor azt a tradíciót kell képviselnie, amely vonzó a választók szemében. Coolidge önéletrajzi könyve számos ilyet jelenít meg. Elmesélte benne például a fia kemény nyári munkájának történetét. „Ha az apám elnök lenne, akkor én biztosan nem robotolnék egy dohányültetvényen”, mondta az egyik munkás ifjabbik Calvinnak, aki csak annyit válaszolt: „Ha az én apám a te apád lenne, dolgoznál”.

A közép-európai emberek szemében talán Ronald Reagan a legnagyobb amerikai elnök, hiszen neki sikerült megtörnie a Szovjetuniót. Ön szerint Reagan elnök könyvei, mint például az „An American Life”, milyen dilemmákról és elnöki karakterről árulkodnak?

A kutatásaimban Reagan elnök okozta az egyik legnagyobb meglepetést. Coolidge-hez hasonlóan Reagan irodalmi műveltségét is megkérdőjelezték, ami viszont nem volt helytálló. Reagan mindig is szeretett olvasni. Tinédzserkorában például éppen Coolidge könyvét olvasta, és megragadta az a történet, amelyet a fiáról írt. Reagan az első, „Where’s the Rest of Me?” című könyvét a kormányzóságát megelőzően írta. A könyv izgalmas, igazi éleslátásról tesz tanúbizonyságot. Reagan és szellemírója között olyan levelezésre bukkantam, amely jól mutatja, hogy milyen jelentős személyes szerepet is vállalt Reagan a könyv elkészítésében. A „Where’s the Rest of Me?” hűen tükrözi Reagan jó néhány tulajdonságát, így különösen optimizmusát és szembenállását a kommunizmussal. Sokat mondó, hogy Reagan már jóval azt megelőzően befejezte ezt a könyvét, hogy politikai tanácsadói színre léptek.

Aztán jött a második...

Valóban, mikor azonban a második, „An American Life” című könyvét megírta, már közel sem tűnt olyan lelkes és következetes szerzőnek. Reagan korábbi tanácsadói közül jó néhányat meginterjúvoltam, és egyikük elmondta, hogy a második könyvére úgy tekintett, mint ami „púp a hátán”. Bár azért azt hozzá kell tenni, hogy igencsak jól jövedelmező teher volt ez, hiszen Reagan viszonylag kevés munkával nyolc millió dollárt keresett. Mikor szerkesztője, Michael Korda Kaliforniába utazott, hogy még több történetet préseljen ki Reaganből, tanúja lehetett annak, amint a volt elnök legendákat jelenített meg.

Reagan úgy mesélt a Gorbacsovval való genfi találkozásról, mint egy mozifilm jelenetről, ahol a két államférfi félrevonulva, négyszemközt beszél a hőn áhított béke eléréséről.

Persze mindez nem történhetett meg ilyen hollywoodi módon, hiszen egyik vezető sem beszélte a másik nyelvét. Mikor Korda rámutatta erre az ellentmondásra Reagan egyik tanácsadójánál, az csak annyit mondott, hogy „nem voltak persze egyedül, de az elnök már csak így szeret erre emlékezni.” Úgy hiszen, hogy ezen pillanatok miatt értékes az amerikai elnököket úgy is szemlélnünk, mint könyvszerzőket. Ez a pillanat ugyanis sokat elárul arról, hogyan is tekintett Reagan saját magára, a világra és annak a megváltoztatásában játszott szerepére.

Kép: Wikipedia