Második útként említette Pittinsky a közvetlen állami szabályozást, „amely Európa nagy részében zajlik, és nagy eséllyel egyre inkább zajlani fog”. Ez azonban az Egyesült Államokban szerinte nem működőképes, mert az amerikai alkotmány első módosítása erősen korlátozza azt, hogy a kormány milyen mértékben szólhat bele a politikai témájú közbeszédbe.
Lehetőséget lát a professzor abban is, hogy a nagy közösségi médiumokat egyszerűen „ejtse” az, akit zavarnak az álhírek. Ez egyrészt azzal az egyénenkénti hátránnyal jár, hogy „fel kell adni a közösségi médiából származó mindennapi kényelmeket és kapcsolatokat”, másrészt van kollektív hátránya is, mégpedig a „közbeszéd további társadalmi széttöredezése”.
A leghatékonyabb kiútnak Pittinsky az egyes felhasználók tudatos viselkedését tartja: szerinte a közösségi médiumokra regisztráltaknak upstandereknek („kiállóknak”) kell lenniük, akik „proaktívan és tevőlegesen beszélnek és cselekszenek egyének és ügyek megsegítése érdekében”. Az upstander mentalitás elterjesztése Pittinsky szerint drámai változtatásokat igényel az online normáinkban, ugyanakkor „minden egyes upstander hatása továbbgyűrűzik”. A professzor fontosnak tartja, hogy vigyázzunk arra, kit jelölünk vissza, mert túl sokan fogadják el automatikusan a kamuprofilok jelöléseit; azt is, hogy
ne továbbítsunk, lájkoljunk vagy retweeteljünk olyan tartalmat, amit nem ellenőriztünk;
hogy hívjuk fel egymás figyelmét a közösségi médiában is a kifogásolható tartalomra; hogy megosztásainkkal segítsünk a valódi fiókoknak és demokratikus kampányoknak, ne csak a veszélyesekre reagáljunk; és hogy „őszintén, ismét hitet tegyünk a liberális demokrácia – konkrétabban az ideológiai sokszínűség – szükségessége mellett, és ne törzsiesen, hanem ideologikusan cselekedjünk”.