És hogy hogyan teljesített Kamala Harris ügyészként? Nos, erről finoman szólva is megoszlanak a vélemények, mint ahogy Harris döntései is elég ambivalens képet mutatnak. „A progresszív ügyészek feladata, hogy észrevegye az észrevétleneket, kihangosítsa a meg nem hallottakat, hogy átlássa és kezelje a bűncselekmények kiváltó okait, és hogy fényt derítsen az egyenlőtlenségre és igazságtalanságra, ami végül a bűncselekményekhez vezet” – idézi a Vox Harris önéletírását, amiből legalábbis arra következtethetünk, hogy a frissen megválasztott alelnök „progresszív ügyészként” tekint magára.
Az igaz, hogy Harris pályafutásának kezdetén a légkör nem éppen a „progresszív ügyészeknek” kedvezett, hiszen mind a republikánusok, mind a demokraták a bűnözőkkel szembeni kemény fellépés mellett foglaltak állást – így tett többek között Joe Biden is. De az is igaz, hogy
ahogy egyre magasabbra jutott a ranglétrán, Harris úgy vált egyre kevésbé progresszívvá.
Elnökjelöltsége során jó néhány kellemetlen pillanatot okozott neki a például az iskolából lógó diákok ellen indított hadjárata. Harris szerint a lógás közbiztonsági fenyegetést jelent, ráadásul a bűn melegágya, ezért még államügyészként is teljes mellszélességgel támogatta azt a törvényt, ami pénzbírsággal vagy börtönbüntetéssel sújtja azoknak a diákoknak a szüleit, akik a tanítási napok tíz százalékánál többet hiányoztak az iskolából érdemi igazolás nélkül. Harris kampánya viszont éppen a visszájára sült el, hiszen többségében éppen az alacsony jövedelmű, gyakorta kisebbségi családok kerültek a célkeresztjébe.
Ezt a haladó kaliforniai közvélemény amúgy is csak nagyon nehezen tudta megemészteni – hát még a szintén kisebbségi családból származó Kamala Harris tálalásában.

Kamalával tehát az volt a helyzet a 2010-es évekbeli Kaliforniában, hogy érdemei – ideértve szakmai kiválóságát, céltudatosságát, kiemelkedő vitakészségét, és néhány olyan tulajdonságát is, amikről ő maga kevésbé tehetett – elismerése mellett tulajdonképpen
nem volt elég progresszív a kaliforniai demokraták balszárnyának,
de a mérsékeltek között sem igazán találta meg a számítását. Korábbi kapcsolatai viszont jól beágyazták őt a nyugati parti politikai és pénzügyi elit világába, ahol Kamala Harris kétségtelenül nagyon jól kiismerte magát. Azzal, hogy alkalomadtán nem siette el néhány nagyvállalat – például a OneWest Bank – zűrös ügyeinek kivizsgálását, Harris újabb és újabb barátokra tett szert ebben a világban, akik a megfelelő pillanatban nagy segítséget nyújthattak neki további politikai céljai megvalósításában.
A női Obama
Ez a pillanat 2016-ban jött el, amikor Barbara Boxer kaliforniai demokrata szenátor bejelentette, hogy nem indul újra a következő szenátorválasztáson. Harris kapva kapott az alkalmon, és bejelentette, hogy szenátorságra cserélné a főügyészséget, amiben a leköszönő Barack Obama és Joe Biden is támogatta.
Kamala Harris könnyedén nyerte Kalifornia államot,
de a választási győzelem örömét beárnyékolta egy „apróság”: ugyanazon a napon egy bizonyos Donald Trump is választást nyert az Egyesült Államokban. Az egykori ügyész 2018-ban a Vogue-nak idézte fel, ahogy az elnökválasztás éjszakáján egy óriás zacskó sajtos chipsszel a kezében összeroskadva ült a kanapén, és csak azt ismételgette magának: „Ez nem lehet igaz”.

Mégis igaz volt, és ebből a szempontból némi vigaszt jelenthet Harrisnek, hogy – Joe Biden oldalán ugyan – végül neki is része volt abban, hogy Donald Trump csak egy ciklust tölthetett a Fehér Házban.
Harris ugyanis a nők, bevándorlók és kisebbségek – mérsékelten – lánglelkű szószólójaként nem szenvedheti Trumpot, szenátori karrierje során pedig eltökélte, hogy ott tesz keresztbe az Egyesült Államok negyvenötödik elnökének, ahol ez csak lehetséges.
Az egykori kaliforniai főügyész az egész amerikai haladó sajtó hőse lett,
amikor a szenátus igazságügyi bizottságában szokatlanul agresszív felkérdezésben részesítette Brett Kavanaugh-t, akit Donald Trump jelölt az USA legfelsőbb bíróságába. Látványosan szenvedett a kaliforniai szenátor kérdéseitől a bizottság előtt William Barr legfőbb ügyész is, akit a 2016-os elnökválasztására tett orosz kísérletek ügyében idéztek a grémium elé. A több évtizedes ügyészi tapasztalattal rendelkező Harrisnek persze igazán nem esik nehezére zavarba hozni a legtapasztaltabb politikusokat sem kellemetlen kérdéseivel, de az idei elnökválasztást megelőző demokrata elnökjelölti vitákon azért kiderült, hogy szemmagasságból vitázó ellenfélként azért Harrist sem lehetetlen sarokba szorítani. Sőt.
Érdeklődés hiányában
Kamala Harris jó szimbolikai érzékkel a 2019-es Martin Luther King-napon jelentette be, hogy demokrata színekben megméretteti magát a 2020-as elnökválasztáson. Ez egyáltalán nem volt meglepő fejlemény, Harrist már korábban is a „női Obamaként” tartották számon, a kampánystartot követő 24 órában pedig megdöntötte az össszegyűjtött kampányadományok rekordját, amit addig Bernie Sanders tartott (helló, pénzes nyugati parti cimborák!).
Az erős kezdés ellenére
Harris elnökjelöltsége általánosságban inkább hidegen hagyta az amerikai közvélemény nagyobb részét,
ami csak kisebb részben volt annak köszönhető, hogy a kaliforniai szenátor kampánycsapata idővel inkább koncentrált a belső viszályaira, mint Harris népszerűsítésére. Merthogy Kamala Harris teljesítménye nemigen beszélt magáért a kampány során: „érti az idők szavát, időről időre beáll a woke baloldalnak kedves témák mögé, mint a fekete rabszolgák leszármazottainak fizetendő jóvátétel, a rendőrség megreformálása vagy az univerzális egészségügyi ellátás – hogy aztán kiderüljön, nincs ezek megvalósításával kapcsolatban semmi konkrét elképzelése” – írta az egykori ügyész kampányáról Leimeiszter Barnabás a Mandiner augusztus 19-i számában.
Az egyébként tehetségesen és szellemesen vitázó Kamala Harrisszel a demokrata elnökjelölt-aspiránsok tévés vitáin is megesett, hogy magyarázkodnia kellett, amihez tapasztalt ügyészként nyilván nincsen hozzászokva az ember. Az egyik első vitán
mindenesetre jól beleszállt Joe Bidenbe,
aki azzal próbálta bizonyítani rátermettségét, hogy kijelentette: fiatal politikusként még szegregációpárti kollégáival is egyezségekre tudott jutni fontos kérdésekben – ez persze pont kapóra jött Harrisnek, aki gyerekkorában a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogyan is működik a szegregáció. A kaliforniai szenátor sietett beállni azon nők mögé, akik szexuális zaklatással vádolták meg Joe Bident: Harris biztosította őket arról, hogy hisz nekik.
Az egykori ügyész határozottsága viszont látványosan szublimálni kezdett, ha ügyészi pályafutásai során hozott, gyakorta visszás döntéseiről faggatták a viták során – ezzel mások mellett Tulsi Gabbard, a különutas demokrata elnökjelölt-aspiráns tudott neki kényelmetlenséget okozni.
És ismét előállt a probléma, amivel Harris már nem először szembesült karrierje során:
a progresszív demokraták már csak a halálbüntetést bevédő, füvező fiatalokat börtönbe záró ügyésznőt ismerik,
a mérsékelteknek viszont nehezen fogyasztható, ahogy a kaliforniai szenátor a „vágtázva haladó” kultúrbal rázósabb ötleteihez is boldogan adja az arcát.
Kamala Harris, ahogy mondani szokás, két szék között esett a padlóra, így tavaly decemberben jobbnak látta letenni a kampánylantot, és visszatérni a szenátorsághoz.
Az őrült 2020-as év azonban újabb fordulatot hozott: az általa vitákban támadott Joe Biden őt kérte fel alelnökjelöltnek, és Bidenék várható végleges győzelme után Harrisből alelnök is lesz – és ki tudja, talán még elnök is, ha az idős Biden valamiért nem tudná kitölteni az előtte álló négyéves ciklust. Harris alelnökjelöltté emelése hatásos gesztus volt a progresszív demokraták és a különböző kisebbségi csoportok felé – Kamala mégis csak egy tapasztalt, tehetséges, színesbőrű nő, aki kiváló kapcsolatokkal, aránylag progresszív nézetekkel, és, ami talán még lényegesebb, egy túl kellemetlen közjátékoktól mentes politikai pedigrével rendelkezik. És végső soron úgy tűnik, Harrisnek már nem is annyira sürgős korábbi viselt dolgai miatt piszkálni újdonsült főnökét.
Nyitókép: Kamala Harris - Facebook