Reformáció és szólásszabadság

Tavaly írtam pár sort a reformációhoz kapcsolódva arról, hogy mit köszönhet a demokrácia a reformációnak. Azóta történt néhány dolog, ami felborította és alapvetően meghatározza mindennapjainkat. Ha akarjuk, ha nem. Bejön az otthonainkba, személyes beszélgetéseinkbe, érzelemvilágunkba. Vírusként fertőzi életünket.

Ami azonnal megoszt, támadóállásba ránt, és – legalább - két táborra szakít. Csak néhány hívószó: Black Lives Matter (BLM), gender, meleg mesekönyv.

Valójában ezek mindegyike a gondolat- és szólásszabadság talaján kifejlődött véleménymonopóliumot hozott létre. A szabadságra apelláló intoleranciát, amely ellenvéleményt nem tűr. Csak az egyik nézet elfogadott. Mesterséges mainstream hódít, és az ellenséggel szemben még az erőszak sem elítélendő.

Jellemző, milyen visszhangja volt, hogy a BLM-re válaszként felmerült néhányakban az All Lives Matter mozgalom gondolata.

Azaz: minden élet számít. Nemcsak a feketéké. Dühödt, gyűlöletteli reakció volt a válasz, pedig ez is csak a szólásszabadság gyakorlása.

Mintha minden eddig megszokott változóban lenne.

Az új gyűlöletvírusra a hagyományos racionális válaszok csődöt mondanak.

Ilyenkor az ember elkezdi keresni azt, ami változatlan, örök. És jól teszi. Sokaknak ilyenkor jut eszébe Isten. Mert más magyarázatot, menedéket hagyományos gondolkodásunkkal, eszközeinkkel nem tudunk találni. És Ő éppen ezt akarja. Keres, ébreszt bennünket, magához kényszerít, ahogy már a teremtés kezdete óta.

A felborult isteni rend ellen léptek fel a reformátorok is, újra felfedezve Istent, öt évszázaddal ezelőtt. Kimondták, hogy egy a Pásztor, és mellette mindenki más a nyáj egyenlő tagja. A pap is, a paraszt is, a báró is. Még a király, a miniszterelnök is juhok a nyájban. Azaz Istenhez képest egyenlőek. Ami nem jelenti azt, hogy egyformák, felcserélhetők. Minden juh más: van hangosabb, halkabb, gyorsabb, lassabb, van hím és nőstény. Más szerep, más tehetség, más lelki ajándék jutott mindegyiknek. De mindannyian a Pásztor uralma és védelme alatt vannak. Az Istenkeresés szabadsága vágott utat a polgári szabadságjogoknak is. Ezek elsősorban azokban az országokban fejlődtek ki, ahol a reformáció társadalomformáló erő lett: Anglia, Hollandia, USA.

A vallási türelem szólásszabadságot, ezek pedig jogegyenlőséget is feltételeznek.

Akkor ér ugyanannyit minden vélemény, ha minden ember is ugyanannyit ér. A protestánsok számára nem voltak Istenhez közeliek, és még közelebbiek. Mindenki ugyanolyan közel van Hozzá, mindenki ugyanolyan eséllyel kap kijelentést Tőle, ha kér. Nincs szükség vallási kultuszra, még kevésbé papi személyi kultuszra. Egyedül az Ő imádata kell. Ami mindenki számára nyitva áll. Bőrszíntől, nemtől függetlenül. A szólás- és sajtószabadság protestáns értékből lett polgári érték. Luther tanainak nyilvános kifüggesztése, a tanítás terjesztése a könyvnyomtatás által, nemzeti nyelven, mind ezt jelentette. És egyedül a protestáns mozgalmak jutottak el a saját vallási vezetőjükkel szembeni párbeszéd, vita, akár kritika lehetőségéig. Ilyesmi más világvallásban szóba sem jöhet.

A polgári szabadság azonban nem írja felül Isten bibliában kijelentett törvényét.

A reformátorok tudták ezt, és nem eltörölni akarták Isten igazságát valami homályos modernizáció jegyében, hanem megerősíteni. Krisztus szavaival: „Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt, hanem, hogy betöltsem.” (Máté 5,17) . Nem arra van szabadságom, hogy eltérjek a Szentírás igazságától, hanem hogy saját egyéni, megismételhetetlen módomon megéljem azt. A fürdővízzel önti ki a gyereket, aki azt gondolja, hogy attól, hogy bármit kimondhat, azzal igaza is lesz.Ha én ma leírom ide, hogy a házasságtörés bűn, akkor a másik oldal legfeljebb legyint. Középkori gondolkodás, mondhatják, de legalább ártalmatlan, érdektelen ez a csendes bolond, aki még mindig így vélekedik. De ha le merem írni, hogy a homoszexualitás bűn, akkor egyszeriben homofób leszek, amire ökölbe szorulnak kezek, és túlcsordul a gyűlölet a kommentekben. Pedig mindkét állítás ugyanannak az isteni igazságnak, bibliai törvénynek a része. Mellesleg mindkettő leírásakor szólásszabadságomat gyakorlom. Azt, amire Voltaire azt mondta: „Nem értek egyet az ön véleményével, de az életemet adnám azért, hogy elmondhassa”. Hol vagyunk ma már ettől!

Ha elmondod a „fősodortól” eltérő véleményedet, lehet, hogy az életeddel fizetsz.

A szólásszabadságnak fontos része a nemet mondás szabadsága is. Nemet mondani a mainstreamre, a véleménymonopóliumra. Ha családfőként kifejezetten olyan iskolát, vagy óvodát keresek, ahol a hagyományos nemi szerepekre nevelik a gyermekemet, esetlen a nyilvános térben teszem ezt, akkor nem gyűlöletek keltek, nem kultúrharcot folyatok, hanem élek azzal a jogommal, hogy véleményemnek hangot adjak, és nemet mondjak valamire, amiből nem kérek. Csak ennyit. Se többet, se kevesebbet.

Ma új reformáció kell.

Ahogyan majd holnap is. Minden nap megújulásra van szükség, Isten újrafelfedezésére. Az 500 évvel ezelőtti reformáció nem egyszer és mindenkorra történt, és szavatossága nem örök időkre szól. Legyünk készen. Könnyen lehet, hogy a következő megújulás nem Európából fog indulni. Szomorú, hogy az új vélemény-intolerancia manapság éppen ott hódít, ahol valaha a szólásszabadság hazája volt: az Egyesült Államokból. Ahol ma veszélyes kimondani, hogy minden élet számít. A fekete, a fehér, az egészséges, a beteg. A magzati is. De ez már egy másik téma…

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem docense, illetve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa.    

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.