Fenntartható-e Libanon? Válság és kilátások

Belhadzs Abdesszamad és Speidl Bianka (Migrációkutató Intézet) írása

A bejrúti kikötőben 2020 augusztus 4-én felrobbant 2750 tonnányi ammónium-nitrát, melynek következtében több mint kétszáz ember vesztette életét, hatezren megsérültek, háromszázezren váltak hontalanná. Az anyagi kár legalább 5 milliárd dollárra tehető, s az ország importból származó, a kikötőbe érkező élelmiszerkészlete csaknem teljesen megsemmisült. A robbanás az évek óta elhúzódó válság legtragikusabb ám egyben jelképes pillanatát jelentette. A katasztrófa nyomán a tüntetők azon követelése, hogy a politikai elit konszenzusával beiktatott, ám valójában nem szakértői kormány mondjon le, elkerülhetetlennek bizonyult. A miniszterelnök lemondó nyilatkozata, amelyben a korrupt kormányzást, nemtörődömséget és a lopást nevezte meg a tragédia okozójaként, az egész libanoni politikai rendszer kudarcát jelzi. A demonstrálók ezzel a beismerő vallomással sem elégedtek meg, s immár a maronita államelnök Michel Aoun és a parlament síita elnöke Nabih Berri távozását is követelik, akik mindketten a polgárháború (1975-1990) emblematikus figurái. 

A bejrúti robbanáshoz vezető válság közvetlen okai 2005-ig nyúlnak vissza, amikor Rafiq al-Hariri miniszterelnök meggyilkolása a polgárháborút lezáró 1989-es Taifi Egyezményben kialakított hatalmi egyensúly felborulását eredményezte. A robbanás két nappal a Hariri gyilkosságot vizsgáló Libanoni Különleges Bíróság tervezett ítélet hirdetése előtt történt, amely várhatóan a Hezbollah négy tagja ellen hoz majd elmarasztaló ítéletet. (Ennek kihirdetését az események fényében két héttel elhalasztották). A gyilkosság a szír hadsereg kivonulásához vezetett, amely a Hezbollah legfontosabb szövetségese volt. A 2006 óta kialakult erőviszonyok a Hezbollahnak és a velük kényszerű szövetségre lépett Michel Aoun által vezetett keresztény Szabad Hazafias Mozgalomnak kedveznek, míg a keresztények rivális ereje a Libanoni Erők a szunnitákkal együtt mind politikai, mind gazdasági értelemben peremre szorultak. 

Mesterséges egyensúly után

A krízis tágabb értelemben a libanoni konfesszionalista berendezkedés – a politikai pozíciók felekezeti arányszámok szerinti felosztása – és az ehhez kapcsolódó szintén felekezeti alapú juttatás gazdaság működésképtelenségét jelzi. A konfesszionalizmus által kreált mesterséges egyensúly a háború után született nemzedékek számára korlátok és feszültségek forrása, amely a fiatalokat megfosztja a teljesítmény és érdem alapú érvényesülés és boldogulás lehetőségétől. Libanon szolgáltatáson és bankszektoron alapuló juttatás gazdálkodása a politikai táborokat kiszolgáltatja külföldi szövetségeseiknek, első sorban a Hezbollahot támogató Iránnak, a szunnitákat támogató Szaúd Arábiának, valamint a szomszédos Szíriában zajló eseményeknek.

A szír gazdaság 2011 után összeomlott, s a szíriai menekültek beáramlása kaotikus állapotokat eredményezett Libanonban. Szaúd-Arábia visszavonta Libanonnak nyújtott támogatását és befagyasztotta beruházásait, amikor 2016-ban a Hezbollah belpolitikai erőfölénye vitathatatlanná vált. Ez a lépés súlyos következményekkel járt a bankszektorra, az ingatlan piacra és az idegenforgalomra. Irán, amely továbbra is támogatja Hezbollahot az elmúlt évtized legsúlyosabb válságát szenvedi el, amelyben Libanont saját céljaira igyekszik használni.

Ezek az súlypont-eltolódások vezettek a 2019 októberében kezdődött tiltakozási hullámhoz, amelynek apropóját a benzinre, a búzára és az online telefonhívásokra kivetett új adók adták. A hosszú ideje fennálló gazdasági krízis, a libanoni líra árfolyamának feltartóztathatatlan zuhanása, a szolgáltató szektor összeomlása, az árak gyors emelkedése és a munkahelyek megszüntetése növekvő kétségbeeséssel tölti el a libanoniakat. A gazdasági válságon túl a tüntetők hangot adtak a politikai és társadalmi renddel való általános elégedetlenségüknek, az adórendszer reformját, a források felekezeti arányok szerinti elosztásának beszüntetését, az igazságszolgáltatás autonómiáját, szakértői kormány alakítását és a konfesszionalista struktúra előre meghatározott keretei helyett a demokratikus népképviseleti rendszer bevezetését követelték. 2020 januárjában új, szakértőinek titulált kormány alakult, amelynek tisztségviselőit ugyan azok a pártok adták, mint a korábbiakét. Az új vezetés idén márciusban a felvett kölcsönökre vonatkozó fizetésképtelenséget jelentett be és az IMF-hez folyamodott segítségért. 

Noha a tiltakozásokon – különösen a diákok esetében – minden felekezet képviseltette magát, a szervezők elsősorban keresztények és szunniták, akik a jelenlegi, a Hezbollah által uralt politikai és gazdasági erőforrás-megosztás elsődleges vesztesei. A keresztények arányszámuk és gazdasági erejük csökkenése miatt politikai súlyukból is veszítettek. Noha a Taifi Egyezmény a kulcspozíciók felét a keresztények számára biztosította, a demográfiai átalakulás következtében jelenleg a népességnek megközelítően már csak 30% -át alkotják. Népszámlálást 1932 óta nem tartottak az országban, így a felekezeti arányszámra vonatkozóan csak becslések állnak rendelkezésre. Az egyházi anyakönyvezés szerint a keresztények lélekszáma 1.686.000 fő, míg a síiták 1.734.000 fővel a legnépesebb felekezet, akiket a szunniták követnek 1.721.000 fővel. A síiták demográfiai előnye politikai és gazdasági súlyuk megnövekedéséhez vezetett. A kormányzatban egyre nagyobb befolyással rendelkező Hezbollah által működtetett párhuzamos gazdasági- és intézményhálózat – amely az Irán által ellenőrzött transznacionális síita gazdasági hálózat része – egyértelműen háttérbe szorította a keresztény és szunnita szereplőket. A libanoni keresztények félnek attól, hogy a szíriai, iraki, palesztin és egyiptomi hittestvéreikre gyakorolt nyomás Libanonban is megismétlődhet. Az érdemi hatalomból való kiszorulás ezért tovább ösztönzi a keresztények elvándorlását. 

Tömeges kivándorlás

Az Arab Barométer (az arab világra vonatkozó legszélesebb körű felmérés) rámutatott, hogy a libanoniak egynegyede ki akar vándorolni a 18 és 24 év közötti fiataloknak pedig az egyharmada a migrációban látja a megoldást. A migráció átlaga az elmúlt tíz évben körülbelül évi 20-25 ezer fő volt, ám az adatok folyamatos emelkedést mutatnak. 2018-ban 34502 libanoni emigrált míg 2019-ben már 56000-en távoztak. A migráció központi szerepet játszik a libanoni gazdaságban, mivel a lakosság 51% -a bevándorlók hazautalásaiból él. A kivándorlás immár két évszázados megélhetési stratégia a libanoniak számára, akiknek 75% -a Libanonon kívül él szerte a világban. Az Al-Arab katari napilap az iraki és a libanoni tiltakozással kapcsolatos kommentárjában azt írja, hogy az arabok előtt két lehetőség áll: az állandósult tüntetés a hatalmat gyakorlókkal szemben vagy a kivándorlás. Ezt a szemléletet tükrözi Michel Aoun libanoni elnök egy televíziós interjúban tett kijelentése is, miszerint „Ha [a tüntetők] úgy érzik, hogy nincsenek képviselve a libanoni államban [kormányban] jobb, ha kivándorolnak.”

Libanonban körülbelül másfél millió szíriai menekült él, akiknek többsége illegálisan tartózkodik az országban. Annak ellenére, hogy a libanoni kormány a távozásra ösztönzi őket (néhány önkormányzat erőszakkal lakoltatta ki a szíreket), többségük a további, nyugati irányú migrációban látja a megoldást. A libanoni statisztikai hivatal adatai szerint a palesztin menekültek száma Libanonban 174422 fő, az informális források azonban ennek több, mint kétszereséről beszélnek. A szírek és a palesztinok foglalkoztatási és lakhatási korlátozásokkal szembesülnek, egy kormányhatározat a libanoni munkáltatókat külön engedély megszerzésére kötelezi, amennyiben szír vagy palesztin munkavállalót foglalkoztatnak.

Az elmúlt három évben megközelítően tizenháromezer palesztin hagyta el Libanont, köztük négyszáz család települt Európába. Figyelemre méltó a különféle palesztin táborokban élő klán méretű nagycsaládok csoportos kivándorlása Európába. Többen a család-újraegyesítés lehetőségével élnek, mások turista vízumot kapnak és sosem térnek vissza, de a tengeren, csónakban való útnak indulás sem ritkaság, általában embercsempészek segítségével, akik személyenként akár 6000–8000 dollárt is elkérnek a szolgáltatásért. A palesztinok tömeges migrációjának kockázata magas, mivel anyagi körülményeik folyamatosan romlanak, a humanitárius segély összege csökken, a libanoni kormány egyre több rájuk vonatkozó korlátozást vezet be, miközben honosításukat megtagadják. 

A libanoniak a szír menekültek jelenlétében is óriási veszélyt látnak, amely a társadalmi egyensúlyvesztést tovább súlyosbítaná, hiszen a két ország politikai struktúrája bár eltérő, de számos összefonódást és azonnali kölcsönhatást mutat. A szír, többségében szunnita menekültek betelepülése a felekezeti arányokat is felrúgná, amit mind a feltörekvő síiták mind pedig a végzetesen peremre szoruló keresztények elleneznek. A szírek túlnyomó többsége a legális lehetőségek hiányában hajóval kel útra. A libanoni hadsereg rendszeresen ad hírt a Libanonból Ciprusra tartó illegális migránsok elfogásáról. 

A libanoni egészségügyi rendszer már a COVID-19 járvány előtt súlyos válságban volt. Az állami és a magánkórházak nem tudtak ellátást nyújtani. A lakosság felének nincs egészségbiztosítása. Ugyanakkor a biztosítottak a kórházak korlátozott kapacitása, az alulfizetett egészségügyi személyzet, a bürokrácia, a korrupció és a felekezetek közötti egyenlőtlenségek miatt nem kapnak megfelelő ellátást. A közszféra alkalmazottainak biztosítása 64 éves korig érvényes, jóllehet fizetésük 36% -át e célra vonják le. Becslések szerint a népesség 7,3% 65 év feletti, akiknek fele nyugdíjazás után nem rendelkezik majd a biztosításhoz szükséges jövedelemmel. Finanszírozás és szakember hiányában a vírus az egészségügyi rendszer teljes összeomlásához vezethet. Az első hullámban azonban csak 6812 esetet regisztráltak, ám a robbanást követő káosz közepette a helyzet romlása prognosztizálható.

Hanyatlik a középosztály

A libanoni középosztály hanyatlásának jelei leplezhetetlenek. Ez a társadalmi réteg, amely néhány évvel ezelőtt még a lakosság 65% -át adta elveszítette vásárló erejének 70% -át. A Világbank adatai szerint a fiatalok körében 34%-os a munkanélküliség, évente 23000 munkahelyre lenne szükség, míg a libanoni gazdaság évente csak 3400 munkahelyet teremt. A menekültek nélkül ötmilliós országban a szegénységi mutató becslések szerint 55% -ra emelkedett, ám a közeljövőben a 70% -ot is elérheti. A 2019. szeptember és 2020 február közötti időszakban 785 vállalkozás állt le, és 25000 munkahely szűnt meg. 2019 óta 160000-en váltak munkanélkülivé, idén ez a szám 300000-re emelkedhet. Miközben a középosztály gyakorlatilag megsemmisül, a szegénysorban élők lélekszáma egymillióval növekedett. Ezt a strukturális válságot nem tudja megoldani a libanoni állam, amelynek pénzügy politikája a nagy betéteseknek kínált fenntarthatatlanul magas kamatlábakon nyugszik. A libanoni középosztály megtorpanása és hanyatlása a jelenlegi helyzetben annak következménye, hogy a gazdasági hatalom egyensúlya eltolódik a párhuzamos gazdaság javára, amely a rendszer állandósult eleme, csak haszonélvezői változnak. Ezt csupán módosító politikai intézkedésekkel nem lehet kozmetikázni. Az elmúlt hónapokban semmilyen konkrét lépés nem történt, a politikai elit összetétele nem változott, konstruktív ellenzéki erő és fejlesztési terv nem mutatkozott. 

A jelenlegi helyzetben a hatalmat eddig gyakorló politikai erők egymásnak feszülhetnek, és külső szövetségeseik segítségével igyekeznek befolyásukat megszilárdítani. Amennyiben a keresztények és a szunniták mögött álló erők összefognak, amiként ez a Macron francia elnök által szervezett donor konferencián körvonalazódott, a pénzügyi segítség nyomásgyakorlást is jelent a politikai szereplőkre, annak érdekében, hogy reformokat dolgozzanak ki és akadályozzák meg a társadalmi konfliktus elmérgesedését. A külföldi befolyás a libanoni politikára minden esetre elkerülhetetlennek látszik és a harmadik kulcsszereplő, Irán reagálása a katonailag legerősebb libanoni párton a Hezbollahon keresztül még számos feszültség forrása lehet.

Az Európai Unió befolyása Libanonban csekély, a sok évtizedes pénzügyi támogatás ellenére (a bejrúti robbanás után összesen 33 millió eurót ajánlottak a donorkonferencián résztvevő EU-tagállamok) nem jutott fontos szerephez a libanoni politika alakításában. Franciaország, amely az európai országok közül a legaktívabb volt Libanonban, az elmúlt évtizedekben befolyásának nagy részét elvesztette, mivel maronita szövetségesei megosztottak, és egy részük az erőviszonyok fényében előnyben részesíti a Hezbollahhal és Iránnal való együttműködést. Ez megváltozhat, ha Macron stratégiája (az EU és az Egyesült Államok támogatásával) arra kényszeríti az Aoun vezette Szabad Hazafias Mozgalmat, hogy távolodjanak el a Hezbollahtól. Ezt a manővert ugyanakkor gyengíti a jelenleg gyenge francia szövetségrendszer Libanonban és Macron improvizáló stílusa, amely az érzelmekre játszik, a nemzetközi segélyek öncélú, Franciaország érdekeit szolgáló tálalása anélkül, hogy nyomást gyakorolnának a politikai szereplőkre és a fegyveres milíciákra. Libanon jelenlegi formájában Irakhoz hasonlóan működésképtelen állam, amely további válságok sorozata elé néz.

Mivel a tüntetők követelései az egész rendszer és minden szereplője megbuktatására irányulnak a megoldás megtalálása – ami helyreállítja az ország függetlenségét, működőképességét, ugyanakkor a szükséges és radikális változtatásokat is végrehajtja – egyre valószínűtlenebb. Amennyiben a migrációs igényre reagálva a káosz és a romló biztonsági helyzet közepette megszerveződik az embercsempész infrastruktúra, a palesztinok, szírek és libanoni állampolgárok tízezrei hagyhatják el az országot.