„Európai Egyesült Államokról beszélni szerintem botorság” – beszélgetés Kónya Imrével

Kónya Imre (73) ügyvéd, politikus. Az 1988 novemberében létrejött Független Jogász Fórum egyik alapítója, az Ellenzéki Kerekasztal üléseinek vezetője. A Magyar Demokrata Fórumba 1988 szeptemberében lépett be, 1990-ben a párt elnökségének tagja, 1993-tól a párt alelnöke. Antall József miniszterelnök halála után 1993-ban a Boross-kormány belügyminisztere lett. Az MDF 1996-os tisztújító kongresszusa után kilépett a pártból, és részt vett a Magyar Demokrata Néppárt (MDNP) megalapításában.

Mik voltak azok a tényezők, hatások Kónya Imre életében, amelyek a jogászi pálya felé mutattak? 

A gimnáziumban a két kedvenc tárgyam a magyar és a történelem volt, egyértelműen humán érdeklődésű voltam. Tanár nem szerettem volna lenni, úgyhogy maradt a jog. Mellesleg apám is jogot végzett, bár kissé nehezebb körülmények között, mint én. Édesapja finánc altiszt volt, három gyerekkel, ráadásul korán elvesztett testvérének a fiát is magához vette. Nem csoda hát, hogy érettségi után apámnak el kellett mennie dolgozni, és munka mellett végezte el az egyetemet. Ahogy akkor mondták „mezei jogász” volt, ami levelező szaknak felel meg, miközben előbb betanított munkásként, majd esztergályosként dolgozott. Eredetileg az volt az álma, hogy sebész legyen.

Hogy jött akkor nála mégis a jog?

Az orvosit csak nappalin lehetett végezni, ezért választotta a jogi egyetemet. Az államvizsgáját már nem tudta letenni, mert behívták katonának, majd kivitték a frontra, a háború vége felé pedig fogságba esett, ahonnan csak 1946-ban került haza. Akkor is csak azért, mert sikerült kijátszania a szovjeteket. Először ugyanis a legénységi állományt engedték szabadon, a tiszteket még nem. Ő viszont levette a csillagot, és beállt a sorkatonák közé, akik nem árulták el. Itthon horthysta tisztnek bélyegezték, holott csupán tartalékos volt. Tovább nehezítette a helyzetét, hogy a Weiss Manfréd Műveknél leventeoktató volt, ráadásul verseket és színdarabokat is írt. Egy alkalommal eljátszatta egyik darabját a leventéivel. Az előadás végigkísérte a magyar történelmet, és a legfontosabb díszlet a koronás címer volt a két angyallal. Az angyalok voltak a narrátorok. Máig emlékszem a mű befejezésére, mert gyerekként sokszor hallottam tőle. Amikor a történet elérkezett a jelenkorig, az egyik angyal előlépett, és a következőt mondta: „Magyarnak lenni furcsa sors, a legnagyobbért folyó hősi küzdelem, amit vele egyedül az Isten oszt, ezért csak övé lehet a győzelem.” A lényeg:

Vagyis a jogászi és az irodalmi véna sem előzmény nélküli, de ez eddig csak az apai ág…

Édesanyám nehéz körülmények között nőtt fel. Miután apja korán elhagyta a családot, édesanyja egyedül nevelte a két gyereket. A négy polgárit kitűnőre végezte, de 14 éves korában dolgozni kezdett, mert szükség volt a keresetére. Látott egy hirdetést: Stern Béla jól menő belvárosi fogtechnikus szép írású leányt keres fogtechnikai laboratóriumába. Anyám szépen írt volt, fel is vették, hamar kiderült azonban, hogy nem fogtechnikusnak kell, hanem kifutónak, de neki ez is megfelelt. Jó feje volt, mindent megfigyelt, közben a mester is megszerette és tanítgatta, úgyhogy kifutóként gyakorlatilag elsajátította a fogtechnikát. Amikor Stern Bélát elvitték Auschwitzba, megkérte édesanyámat, hogy költözzön az Andrássy úti háromszobás lakásába, nehogy széthordják a berendezést. Stern Béla aztán megmenekült, és apám is hazajött a fogságból, ezért lakás után kellett nézni. Találtak egy elhagyott, romos lakást a Péterfy Sándor utcában, saját kezűleg hozták rendbe, még egy kezdetleges fogtechnikai műhelyt is kialakítottak benne. Apám is kitanulta a fogtechnikusi szakmát, de nem szeretett egy helyben maradni, és elment inkább anyagbeszerzőnek. Húsz évnek kellett eltelnie, amíg végre jogászként tudott elhelyezkedni. Le a kalappal előtte, mert 50 éves is elmúlt, amikor letette az ügyvédi szakvizsgát. Akkor én már egyetemre jártam.

A jogi egyetemen akkoriban tapasztalható szellemiség mennyire volt ellentmondásban az otthonról hozott értékrenddel, világlátással?

Ellentmondásban volt, de ez nem okozott komolyabb konfliktust.

Az oktatók majdnem mind párttagok voltak, de a legtöbben nem erőltették az ideológiát.

Az én értékrendem sokak előtt világos volt, de retorzió nem ért emiatt. 

Mindjárt az első évben megalapítottam a Jogi Kari Irodalmi Kört. Rendezvényeket tartottunk, ahol elsősorban kortárs költők közéleti tartalmú, főleg hazafias verseit adtuk elő. Elsőként Juhász Ferenc-estet rendeztünk a Hordóban, nagy sikerrel. Másnap hívatott a dékánhelyettes, Takács Imre, az államjogi tanszék vezetője, aki tagja volt a kari pártvezetőségnek. Felmutatta a meghívót, és kifogásolta, hogy milyen alapon nevezzük magunkat Jogi Kari Irodalmi Körnek. Megjegyezte, hogy ő ugyan nem kapott meghívót, de elmondták neki, hogy milyen versek hangzottak el a Hordóban. Azt feleltem erre, hogy neki is küldtünk volna meghívót, de nem tudtuk, hogy érdekli az irodalom. Engem nem érdekel, utasított helyre, de sajnos ez a feladatom. Nem tudom, hogy rajta múlott-e, de tény, hogy nem lett az ügyből semmi probléma, és tovább szervezhettük az esteket is. 

A műsorok tartalmát illetően mennyire volt tapasztalható rugalmasság? 

Előzetesen senkivel sem egyeztettünk, és az első esettől eltekintve utólag se kaptunk szemrehányást. Abból se lett balhé, amikor

a bölcsészekkel együttműködve irodalmi műsort készítettünk, ahol Bereményi Géza és Mózsi Ferenc novelláját, Szentmihályi Szabó Péter és az egyik legjobb barátom, Bálint B. András verseit adtuk elő.

Sosem felejtem el András négysorosát, Egyenlet volt a címe: „Adva van egy ország, zárójelbe téve, hatványon a népnek X liternyi vére, törtvonal s alatta két égett fűcsomó, meg egy fölnyitott sír, ki az elnyomó?” Néhány másodperc halálos csönd következett, majd kitört a taps. Mindez 1968-ban történt. Pár napig vártam, hogy Takács elvtárs vagy valaki más keresni fog, de nem jelentkezett senki. 

Gyakran felmerül bennem a kérdés, ha olyanokkal beszélgetek, akik részt vettek a rendszerváltás előkészítésében, hogy el tudták-e akkor képzelni, hogyan fog kinézni a közjogi rendszer, vagy éppen miként épül majd fel a piacgazdaság. Felidézhetők-e a ’80-as évekből olyan típusú fórumok, beszélgetések, amelyek céltudatosan a struktúraváltás előkészítését célozták meg? 

Az MDF által 1988-ban, a Jurta Színházban szervezett híres fórumok egyike a parlamentarizmusról szólt. Aztán 1988. november 27-én a Független Jogász Fórum az egyesülési és a gyülekezési törvényről, valamint a választójogról is szervezett vitát. Mindhárom kérdésben állásfoglalást fogadtunk el, és ennek alapján egy komplett választójogi törvénytervezetet is elkészítettünk. De ha szabad szubjektívnak lennem, emlékszem az élményre, amikor először olvastam el a hatályos alkotmányt, ezt joghallgatóként nem kerülhettem el.

Első látásra egy komplett közjogi struktúrával találtam szemben magamat, szerepelt benne parlament, kormány, minden, ami kell, csak éppen ott volt egy nem elhanyagolható kitétel: a társadalom vezető ereje a munkásosztály marxista-leninista pártja. 

A mindent meghatározó tételmondat…

Igen, leírnak egy többé-kevésbé elfogadható közjogi struktúrát, miközben az ember tudja, hogy a valóság egészen más. Hiába van kormány, hiába van parlament, ez az egy mondat mindent felülír, mert a párt az, ami mindenben illetékes, és döntést hoz. Ekkor szembesültem azzal, hogy mit sem ér a közjog, ha az intézmények mögött nincs legitimáció és politikai erő, továbbá azzal is, hogy nem elég felületesen szemlélni egy jogszabályt, nem árt, ha az ember összeveti a valósággal. Később, gyakorló ügyvédként is tapasztaltam, hogy a jogszabály nincs mindig összhangban a valósággal. Mindez fontos szerepet játszott abban, hogy 1988-ban kezdeményeztem a Független Jogász Fórum létrehozását. Részt vettem az ellenzéki szervezetek rendezvényein, láttam, hogy sok közöttük egyrészt az író, költő, történész, másrészt a filozófus, szociológus, még közgazdászok is vannak, de kevés a gyakorló jogász. Pedig a jogász az, aki képes a paragrafusok mögé látni. A hatalom közben a demokratizálás jelszavával elkezdte a jogrendszer átalakítását.

Az egyesülési és a gyülekezési törvényt úgy állították be, és sokan még ma is hajlamosak úgy interpretálni, mintha a Németh-kormány hatalmas lépést tett volna a demokratikus jogok biztosításának irányába.

Ez azonban a legnagyobb átverés volt. A rendszerváltozást közvetlenül megelőző időszakban egymás után szerveződtek a spontán tüntetések, ezeket korlátok közé kellett szorítani. Erre kellett a gyülekezési törvény. Az egyesülési törvény a különböző szervezetek alapítását és működését szabályozta, ugyanakkor az egyik passzusa szerint a pártokról külön törvény rendelkezik, ilyen törvény viszont nem volt. Vagyis az egyesülési törvény értelmében bármilyen szervezetet létre lehetett hozni, csak épp pártot nem. A demokratikus vívmányként feltüntetett egyesülési törvény tehát éppen, hogy kizárta a politikai párt szervezését, ami elvileg addig lehetséges volt, hiszen az Alkotmányban nem volt kizáró rendelkezés. Az egész csupán egy nagy színjáték volt.

Az állam eljátszotta, hogy folyik a demokratizálódás, erre a nyugati kölcsönökhöz is szükség volt, de közben kontroll alatt tartottak mindent, és ebből nem is akartak engedni.

A Független Jogász Fórum felhívta a figyelmet erre a jelenségre. Azonkívül, hogy egyik ellenzéki szervezet sem tekintett bennünket konkurenciának, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy elfogadták kezdeményezésünket az Ellenzéki Kerekasztal létrehozására, és azt is, hogy az első három hónapban – egészen a kerekasztal-tárgyalások megkezdéséig – mi koordináljuk az EKA működését.

Ahogy el is hangzott, formálisan volt struktúra, minisztertanács és parlament, de az egész fölött ott lebegett a pártvezetés kollektívája. A mostani autoriterebb, főleg kommunista rendszerekben is érdekes kettősség figyelhető meg: kialakul egy technokrata kormányzati elit, illetve egy pártelit. A rendszer bizonyos fejlődési szakaszában már mintha meg lehetne különböztetni a kettőt. Ha például idelátogat egy kínai párttitkár, akkor még a kommunisták által rendszeresített puritán Mao ruhában jelenik meg, miközben a kormánytagok már vasalt öltönyben. Mintha szociokulturális értelemben e diktatúrákban pár évtized elteltével elkülönülne a két csoport.

Ez inkább nemzedéki kérdés volt. A technokraták a nyolcvanas években a pártapparátusban is megjelentek, miközben a kormánytagok között is ott voltak a régi káderek. Az igaz, hogy a Németh-kormány apparátusában sok volt a tehetséges, diplomás fiatalember, sokan még csak nem is voltak párttagok. De ők nem rendelkeztek hatalommal. Németh Miklósban valóban volt egy törekvés arra, hogy kormánya legalábbis látszatra elkülönüljön a párttól. De hogyan lehet elkülönülésről beszélni, amikor maga a miniszterelnök is tagja a párt politikai bizottságának? És hova számítsuk Pozsgay Imrét, az állampárt első számú reformerét, aki államminiszter a kormányban, de közben szintén PB-tag és az egyik legrégibb pártvezető? A párt és a kormány elkülönülésével szemben sokkal erősebb volt az összefonódás. És ami a lényeg: a döntéseket nem a minisztériumokban, hanem a pártközpontban hozták. Amikor a kerekasztal-tárgyalások során a keményvonalas Fejti György átmenetileg átvette az MSZMP küldöttségének a vezetését Pozsgaytól, az Ellenzéki Kerekasztalon belül is volt, aki felvetette, hogy a párt helyett próbáljunk tárgyalni a kormánnyal, de a többség ezt elutasította.

Tudtuk, hogy kellemesebb lenne Németh Miklóssal tárgyalni, mint Fejtivel, de nekünk a hatalom centrumával, a Pártközpont által kijelölt delegációval kellett tárgyalnunk.

Ahogyan Tölgyessy Péter szemléletesen megfogalmazta: „Ha a hatalom centruma a kétszarvú ördög, akkor nekünk a kétszarvú ördöggel kell tárgyalnunk”. Egyértelmű volt, hogy ha az Ellenzéki Kerekasztal a kormánnyal tárgyal, az esetleges megállapodásra a párt bármikor mondhat nemet, de ha a párttal sikerül megállapodni, akkor az át fogja vinni a törvénymódosításokat a kormányán is és a parlamentjén is. 

Távolról úgy látszik, hogy rendszerváltozást megelőző Ellenzéki Kerekasztal részkérdésekről szóló technikai huzavonává változott sok esetben. A tárgyalások megkezdése előtt mi volt az ellenzék elképzelése a rendszerváltoztatás jogi leképeződését illetően? Mi volt a stratégia, mielőtt a részletkérdések kerültek középpontba a napi huzavona során? Létezett egy mesterterv?

Nem tudom, hogy látszik távolról, de mi belülről azt érzékeltük, hogy az állampárt mindent megtesz az Ellenzéki Kerekasztal feldarabolása érdekében, és a legfontosabb feladat az egység megőrzése volt. Ez sok részletkérdés tisztázását is igényelte, de a stratégia egyértelmű volt. Az, hogy a cél: a szabad parlamenti választások elérése, hogy csak egységesen vagyunk hajlandók tárgyalni az állampárttal, hogy a tárgyalásokon a szabad választásokhoz szükséges alkotmánymódosítást és sarkalatos törvénytervezeteket kell kidolgozni, és az, hogy a kidolgozott tervezeteket az állampárt elfogadtatja a parlamentjével. Ha tetszik, ez volt a mesterterv, és három hónap alatt ezt sikerült is az állampárttal elfogadtatni, és az Ellenzéki Kerekasztal által támasztott feltételek mellett kezdődhettek meg a kerekasztal-tárgyalások.

A kommunisták egyébként az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte előtt csak látszattárgyalásokat kezdeményeztek, és eszükbe sem jutott, hogy érdemben egyeztessenek az ellenzékkel.

Tudták, hogy a helyzet tarthatatlan, de minél többet meg akartak őrizni a hatalmukból. A pártközpont megbízásából Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter készített egy alkotmánytervezetet. Az SZDSZ részéről Tölgyessy Péter – akkor még szakértőként – 64 pontba sorolta a tervezet hibáit. A Független Jogász Fórum nem ment bele a részletekbe, úgy foglaltunk állást, hogy az illegitim parlament nem alkotmányozhat. 

A kerekasztal-tárgyalások során aztán az alkotmány-előkészítő bizottságban együtt dolgozhattam az Ellenzéki Kerekasztal két fő alkotmányozójával, Antall-lal és Tölgyessyvel. Mindkettőjüknek pontos elképzelése volt arról, hogy milyennek kell lennie az új közjogi rendszernek. Antall már 1956-ban a kisgazdapárt megbízásából készített kibontakozási programban az 1946. évi alkotmányos status quóra akart visszatérni. A rendszerváltozáskor ugyanezt a fonalat vette fel újra, miközben a nyugat-európai jogfejlődéssel is tisztában volt. Annak ellenére, hogy nem volt jogász, sokkal többet értett a közjoghoz, mint én. Tölgyessy kutató volt a Jogtudományi Intézetben, kiválóan ismerte a német Alaptörvényt. 

Ez vita, amit én egy Antall–Tölgyessy ellentétnek tételezek, valójában egy elméleti vita volt arról, hogy hogyan kell egy parlamentáris demokráciának kinéznie. Az alkotmány felépítésének teljes mértékben a nyugati típusú modern struktúráknak kellett megfelelnie, vagy fel kellett idéznie a magyar alkotmányos sajátságokat annak érdekében, hogy ne egy teljesen idegen alkotmányt vegyünk át, hanem a magyar alkotmány kontinuitását állítsuk helyre?

Antall a történelmi hagyományokat fontosnak tartotta, ő vetette fel, és végül el is érte, hogy térjünk vissza 1946. évi I. törvényhez, amely megteremtette a köztársaságot, és amely a modern Magyarországot közjogilag megalapozó 1848. évi III. törvénycikkre épült. Ez a közjogi struktúra egyébként hasonlít a német Alaptörvényben létrehozott konstrukcióhoz, amit Tölgyessy és Antall is jól ismert, és ezen a ponton találkozott a két nagy párt első számú alkotmányozója. Az Ellenzéki Kerekasztalnak egyébként eredetileg az volt az álláspontja, hogy a Kerekasztal nem alkotmányozhat, mert nemcsak a hatalmon lévőknek, hanem az ellenzéknek sincs erre legitim felhatalmazása. Antall viszont úgy érvelt, hogy tényleg nincs legitim felhatalmazásunk, de nem is egy új alkotmányt hozunk létre, hanem csupán ahhoz a köztársasági államformához térünk vissza, amelyet még az utolsó szabadon választott nemzetgyűlés fogadott el, és amit a ’49-es kommunista alkotmány helyezett hatályon kívül. Ezt sikerült elfogadtatnia előbb az Ellenzéki Kerekasztallal, majd az állampárttal is. Így a kerekasztal-tárgyalásokon nem csupán a szabad választásokhoz szükséges törvényeket és köztük egy kismértékű alkotmánymódosítást sikerült megalkotnunk, hanem egy olyan széleskörű alkotmánymódosítást, amelyet ugyan a választások után még jelentősen ki kellett egészíteni és persze módosítani, de amely már abban az állapotában is joggal nevezhető a jogállam szabályainak megfelelő, az emberi jogokat garantáló, modern, ugyanakkor a magyar hagyományoknak megfelelő köztársasági alkotmánynak.

Sokan állítják így utólag, hogy a rendszerváltoztatás részleges sikerének az oka az akkori korszellem mintakövető jellegében keresendő. Gyakorlatilag az volt a dogmatikai alapállás mind a jogban, mind a gazdaságban, hogy az éppen aktuális nyugati megoldások átvételét favorizálták. Ezt a hozzáállást kritizálják mostanában egyre többen. E bírálatok szerint a lengyelek nem gondolták át akkoriban, hogy hogyan kellene kinéznie egy lengyel alkotmánynak, a magyarok pedig, hogy egy magyarnak.

Nem látok ellentétet a magyar közjogi hagyományok és a II. világháború után a kereszténydemokraták által képviselt német alkotmányos gondolkodás között. Nem hiszem, hogy anakronisztikus szisztémákat kellett volna felelevenítenünk, miközben büszkék lehetünk arra, hogy

nálunk még a monarchia is alkotmányos volt, nem pedig abszolút, mindig volt országgyűlés, a nemesi vármegyék képviselettel rendelkeztek, és ennek a struktúrának a gyökerei már a honfoglaláskor is megvoltak.

A magyar, ahogy később mondták, jogásznemzet, és persze az adott kornak megfelelő módon, de mindig jelentőséget tulajdonítottunk a közjogi kérdéseknek. Ma is jól emlékszem, ahogy Antall kifejtette, hogy a magyarságnak vérében van az, amit ma alkotmányos rendnek nevezünk. Ahogy mondta, az Aranybulla csak hét évvel később született meg, mint a Magna Charta. És mi törzsszövetségben, szervezetten érkeztünk ide a honfoglaláskor is. Kündüvel és Gyulával, szakrális és világi hatalommal. És nem ösztönösen vándorolva, a birkanyáj és a fény után jöttünk ide. 

És ez a hagyomány valóban tudott érvényesülni az átvételek mellett is?

Igen. Annak ellenére, hogy sok német elemet átvett, a magyar parlamentáris hagyományokra támaszkodott, és nem vette át sem az amerikai típusú elnöki, sem a francia félelnöki rendszert, holott az állampárt valami ilyesmit szeretett volna. A német mintánál nem lehetett jobbat találni, ha modern parlamentáris demokráciát akartunk kialakítani, vagyis az a kritika, hogy miért emeltünk át több elemet is belőle, számomra értelmezhetetlen. A kormányoldal-közeli kritikusok figyelmébe ajánlom, hogy a 2011-ben elfogadott alaptörvény lényegében változatlanul hagyta a ’89–90-ben létrehozott közjogi struktúrát. 

Ugorva egy nagyot: milyen érzés volt az első választás során bejutni a Parlamentbe, és megkapni egy komoly közjogi pozíciót? Milyen az, amikor valaki ténylegesen bekerül egy olyan rendszerbe, amiről évek óta beszél, és ismeri annak működését? Milyen viszonyban állt az elképzelt kép a megtapasztalt valósággal? 

Roppant gyorsan pörögtek az események. 1989. június 13-án voltam életemben először a Parlament épületében. Ekkor volt a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásainak nyitánya, és ekkor ismertettem az Ellenzéki Kerekasztal szándéknyilatkozatát. Rá három hónapra sikerült megállapodni az állampárttal a szabad választások törvényi feltételeiről. További hat hónap múlva megtartották a választásokat, 1990 május 2-án pedig már mint országgyűlés képviselő mentem be a Parlamentbe, ahol nem egészen egy évvel azelőtt jártam életemben először. Ami a magas közjogi pozíciót illeti, arra Antall József kért fel, mégpedig elég prózai módon. Az alakulóülés előtti napon frakcióülést tartottunk az MDF Bem téri székházában. Amikor jelezték a szünet végét, még bementem a mosdóba. Közvetlen utánam belépett Antall. Elfoglalta a mellettem lévő helyet, és elkezdte a dolgát végezni. Aztán minden bevezetés nélkül feltett egy váratlan kérdést: „Elvállalnád a frakcióvezetői tisztséget, ha úgy alakulnak a dolgok?” Nem mondtam neki, hogy gondolkodási időt kérek. Ha miniszternek kér fel, arra nemet mondtam volna, mert a fekete kocsi meg a régi dolgok a kommunistákat idézték fel bennem, de ilyen tisztség, hogy frakcióvezető, a régi rendszerben nem volt. Hogy az elképzelt kép találkozott-e a valósággal? Igen is, meg nem is. Azt tudtam, hogy kemény viták lesznek, és azt is, hogy állni fogom a sarat. De azt hittem, hogy a hajdani Ellenzéki Kerekasztal pártjai – 90 százalékunk volt a parlamentben – a megváltozott körülmények között is fenn fogják tartani az EKA szellemiségét, amire történelmileg egyedülálló feladatot vállaló kormánynak szüksége lett volna. Ebben csalódnom kellett. Egy életmentő operációt hajtottunk végre úgy, hogy a beteget elaltatni sem lehetett.

Hajdani ellenzéki barátainktól nagyobb empátia lett volna elvárható.

Ők azonban a kormány elhiteltelenítését tekintették feladatuknak. Persze mindenkinek tanulnia kellett az új szerepet.

Ma már stabil intézménynek tűnik például a képviselői mandátum szabadsága, párosítva egy erős frakciófegyelemmel. De akkoriban mennyire volt mindez jelen, hogyan kristályosodott ki?

Ha a mostanit tekintjük kikristályosodott állapotnak, akkor egyáltalában nem volt az.

A szabad mandátum és a frakciófegyelem viszonya teljesen másképp nézett ki, mint most.

Szabadabb volt, kevesebb fegyelemmel. A képviselők tudták, hogy csak a törvénynek vannak alárendelve, a mandátumuk szabad. Hogy érzékeltessem a helyzetet: amikor megkötöttük az MDF-SZDSZ megállapodást a köztársasági elnökválasztás kapcsán, az egyik képviselőtársam, Maczó Ágnes a frakciómból az általunk benyújtót indítvány ellen szavazott. Megkérdeztem, hogy miért szavazott az indítvány ellen. Azt felelte, hogy összehívott a választókerületében egy gyűlést, megkérdezte az embereket, és többségük a közvetlen elnökválasztást támogatta. Ő pedig kizárólag a választóinak tartozik felelősséggel. 

Ez valóban elég távol esik attól, amit ma frakciófegyelem alatt értünk, különös tekintettel arra, hogy milyen fajsúlyos kérdésről volt szó ebben az esetben. 

Ez a példa, bár szerencsére nem volt általános, sokat elárul az akkori állapotokról. Voltak olyan frakciótagok, akik az új helyzetet nehezen tudták elfogadni. Kormánypárti frakciót alkottunk, miközben minden képviselőnk ellenzékben szocializálódott. Nehéz volt megszokni az új helyzetet. Felelősségteljes emberekkel dolgoztam együtt, akik nem voltak karrieristák, hanem azért szálltak be a politikába, mert az emberek javát kívánták szolgálni. És egyszer csak azzal szembesültek, hogy sok olyan intézkedést kell hozniuk, amit a nép nem szeret. Ezt nagyon nehéz volt tudomásul venni. Becsületükre legyen mondva, hogy túlnyomó többségük végigcsinálta a ciklust. 

Milyen volt vezetni egy olyan nehéz múlttal terhelt tárcát, mint amilyen a belügyi?

Horváth Balázs az egykori „rendőrminisztériumból” civil minisztériumot csinált, Boross Péter pedig egy hatékonyan működő szervezetet alakított ki. Sok régi, képzett ember volt, akik jól ismerték a saját szakterületüket, és lojálisak is voltak. Sok szempontból furcsa a frakció után egy minisztériumot vezetni. Egészen más helyzet volt, mint amikor frakcióvezetőként 165 szabadon választott, öntudatos képviselőt irányítottam: a minisztériumban, ha mondtam valamit, azt meg is csinálták. De azért ezt is sikerült megszokni.

Mi tűnik a legnagyobb alkotmányos kihívásnak most, a 21. században? Mi az, ami olyan terület lesz majd, amit alkotmányos szinten is kezelni kell? Itt nemcsak Magyarország helyzetére gondolok, hanem általában a globális kihívásokra is.

Ezzel nem foglalkoztam különösebben, de biztos, hogy az uniós jog és a tagállami alkotmányok viszonya egy ilyen kérdés. A megoldás nehéz, de nem lehetetlen: kompromisszumokat kell találni, és konszenzusra kell jutni. 

Ebben a kérdésben milyen irányban alakulhatnak a fejlemények? Kónya Imre szuverenista vagy inkább föderalista fejlődést látna szívesen?

Természetesen szuverenista vagyok, de vannak olyan területek, ahol szorosabb együttműködésre lenne szükség, hogy az Unió tényező maradjon a világpolitikában. De Európai Egyesült Államokról beszélni szerintem botorság. Európa nem Amerika, itt szuverén államok vannak, saját nyelvvel, történelemmel, nemzeti identitással. Én világéletemben erős nemzeti érzéssel rendelkeztem, ezért természetes, hogy a nemzeti szuverenitás megőrzése mellett vagyok elkötelezett. Gyerekkoromban a Rózsák terei templomban sem a diákmisére jártam, hanem a déli misére, mert ott a Himnuszt énekeltük a végén. Másrészt, ami nálam nagyon fontos, az egyeztetés. Az is csak a nemzetek Európájában valósítható meg.

Az én eszményképem az Ellenzéki Kerekasztal, ahol a legkisebb szervezetnek is vétójoga volt. Ezen alapul az Európai Unió is, és ezen nem szabad változtatni. Nem lehet mindent egy központból irányítani.

Véleményem szerint a közös érdekek mentén bárkivel meg lehet egyezni. Főleg azokkal, akikkel ha időnként más utakon is jártunk, és vannak komoly nézetkülönbségeink, mégiscsak azonosak a gyökereink.
 

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.