„Agresszíven kényszeríti rá az uniós elveket a tagállamokra a luxemburgi bíróság” – beszélgetés Bruce Ackerman jogászprofesszorral

Történelmük során mind az amerikaiak, mind pedig az európaiak azzal küzdenek, hogy meghatározzák a saját uniójuk természetét. Meglátása szerint milyen hatáskörök maradhatnak a tagállamoknál, és melyeket gyakorolhatják központi szinten, akár Washingtonból, akár Brüsszelből és Strasbourgból?

Erre a kérdésre éppen azért nem lehet egy egyértelmű választ adni, mert a tagállamok és a központ közötti hatalmi egyensúly az évtizedek során különbözőképpen alakult. Amikor például 1989-ben leomlott a berlini fal, szinte senki sem gondolta, hogy éppen egy ilyen intézményi rendszer épül majd fel Európában. Harminc év múlva, a következő generáció megint egy teljesen eltérő hatalmi struktúrának lehet majd tanúja mind a két kontinensen.

Ugyanakkor a dinamikus változások mellett megfigyelhetők állandó intézményi attitűdök is.

Az uniós szabályokat terjesztik ki és kényszerítik rá a tagállamokra. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy tágabb perspektívából szemlélve a bíróságok általában másodlagos szerepet játszanak az olyan mozgalmi jellegű politikai pártokhoz képest, amelyek élén dinamikus vezetők állnak.

A Revolutionary Constitutions: Charismatic Leadership and the Rule of Law című új könyvében a populizmusnak és más mozgalmaknak az USA alkotmányfejlődésében játszott szerepét veszi szemügyre. Össze tudná foglalni ennek a lényegét?

Magyarként teljes mértékben ismerős lehet az alapgondolat, hiszen az Orbán Viktor vezette Fidesz egy „mozgalmi jellegű párt”. Vagyis olyan politikai párt, amely formálja és meghatározza az ország politikai identitását. Az Egyesült Államok szintén mozgalmi pártok küzdelmének helyszíne, amelyet jelenleg a Donald Trump vezette mozgalom és annak demokrata párti ellenfelei határoznak meg. Ez a szembenállás a mozgalmi pártok alkotmányos felfogás terén is tetten érhető, és már több mint két évszázadra nyúlik vissza. George Washington egy forradalmi mozgalmat vezetett, amely kinyilvánította függetlenségét a brit birodalomtól. George Washington mozgalmának célja egy felvilágosult köztársaság megteremtése, és ezzel együtt az örökletes monarchia elutasítása volt. Karizmatikus vezetői képességeit kihasználva a köztársaság első elnökeként megszilárdította azt az alkotmányos rendet, amelynek megvívásáért az általa vezetett mozgalom olyan nagy áldozatokat hozott.

Ugyanakkor Thomas Jefferson álláspontja szerint George Washington alkotmányos felfogása túlságosan nagy hatalomkoncentrációt eredményezett. Jefferson sikerrel szervezte meg az új „republikánus” politikai mozgalmat, amely a tagállamok javára radikális mértékben szabta át a hatalmi egyensúlyt. Az országot megalapító generációk egymással versengő centralizációs és decentralizációs törekvései jelentették az előszelét a későbbi generációk alkotmányos status quo átformálását célzó mobilizációs kísérleteinek. Ezek közül egyesek sikeresnek bizonyultak, míg mások sikertelennek. Ugyanakkor így vagy úgy, de valamennyi nyomot hagyott a központ és a periféria közötti hatalommegosztás alakulásában.

Milyen elvek mentén szerveződtek ezek a politikai mozgalmak?

Történelmének első 75 évében az Egyesült Államok ugyanazokkal az alapvető kérdésekkel nézett szembe, mint jelenleg az Európai Unió. Az ország alapításától kezdődően a polgárháborúval bezárólag

az amerikaiak azon alapvető kérdéssel küzdöttek, hogy vajon az Egyesült Államok inkább egy szövetségi állam, vagy pedig inkább egy államszövetség.

Az Európai Uniót is ugyanez a küzdelem jellemzi. Miközben a politikai mozgalmak erre a kérdésre formálták a válaszaikat, addig a legfőbb bírói fórumok szerepe mindkét unióban hasonlóan alakult. A John Marshall vezette amerikai legfelső bíróság, valamint az ezt követő bíróságok is folyamatosan beavatkoztak a tagállamok hatásköreibe. Ugyanakkor az egyetlen olyan eset, amikor meghatározó jellegűnek bizonyult ez a beavatkozás a nemzeti politikába, az 1857-es Dredd Scott döntés volt. Ebben a hírhedt ügyben a bíróság alkotmányellenesnek ítélte azt a kongresszusi szabályozást, amely tilalmazta, hogy a fehér rabszolgatartók szabadon mozoghassanak a rabszolgáikkal a tagállamok között.

A „szabad mozgás” elve tehát nemcsak Európában, hanem az amerikai fejlődés első 75 évében is jelentős szerephez jutott. Tágabb perspektívából szemlélve emellett látható az is, hogy az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatát ugyanaz jellemzi, mint a polgárháborút megelőző időszakban az amerikai legfelső bíróságét.

A luxemburgi bíróság is meglehetősen agresszíven kényszeríti rá az uniós elveket a tagállami kormányzatokra, ugyanakkor az Európai Bizottságot, a Parlamentet és más európai intézményeket már közel sem ugyanezzel a mércével méri.

Emellett pedig az is igaz, hogy hasonlóan az amerikai köztársaság kezdeti időszakának legfelső bíróságához, az Európai Bíróság is háttérbe húzódik, miközben a különböző államok által vezetett politikai mozgalmak összecsapnak a föderáció és konföderáció kérdéséről.

A könyvében a karizmatikus vezetőknek az alkotmányosság formálásában játszott szerepére is kitér. Ki tudná fejteni, mit ért ez alatt?

A 19. század során a tagállamok a Szenátust és az elnököt is közvetett úton választották, kizárólag a Képviselőház tagjainak választása zajlott közvetlen módon. Ez a helyzet nagyjából hasonlított az Európai Unió jelenlegi intézményi struktúrájára. Jelenleg ugyanis Európában a közvetlenül választott parlamentet valamiképpen „ellensúlyozzák” az inkább a tagállamok ellenőrzése alatt álló intézmények.

Éppen ezért például hiba azt gondolni, hogy a polgárháború során az amerikai rabszolgaellenes mozgalom karizmatikus vezetője Abraham Lincoln volt. Ő kizárólag az ellene elkövetett tragikus merénylet eredményeként vált szent hőssé. Az országban négy éven keresztül dúló véres csaták során Thaddeus Stevens, a Képviselőház elnöke számított a feketék felszabadításáért folyó küzdelmek nagy vezetőjének és bajnokának.

A 20. század első évtizedeiben vetődött fel és erősödött meg fokozatosan annak a gondolata, hogy az elnökök legitim módon a „néptől követelhetnek felhatalmazást”. Elsőként Theodore Roosevelt és Woodrow Wilson karolták fel ezt a gondolatot. Ugyanakkor csak Franklin Roosevelt szilárdította meg ezt az elvet azzal, hogy a saját „felhatalmazását” az 1932-től 1944-ig tartó időszak négy választása során aratott elsöprő győzelemből eredeztette. Ez pedig megágyazott a későbbi elnököknek ahhoz, hogy a háborút követő korszakban saját maguk számára hasonló jellegű „felhatalmazást” követelhessenek. Éppen az elnöki szerep átformálódása miatt hasonlítom a karizmatikus amerikai elnököknek az amerikai kormányzat megreformálására irányuló törekvéseit olyan más vezetőkhöz, mint többek között Nehru, Mandela, De Gaulle vagy Walesa.

Hogyan látja mindebben a bíróságok szerepét?

Kutatásaim szerint a bíróság ezekben a történelmi folyamatokban kizárólag azt követően jutott meghatározó szerephez, hogy a karizmatikus vezető elvégezte a dolgát, és a régi rendszert sikerrel megdöntötte.

Ezt valamelyest árnyalta a Franklin Roosevelt-féle New Deal felfogás. Ahelyett, hogy a követőit felszólította volna egy teljesen új alkotmány megalkotására, mint ahogyan ezt 1787-ben tették, vagy olyan forradalmi alkotmány-kiegészítések elfogadására, mint a polgárháború utáni időszakban, Roosevelt 1937-ben a saját embereivel kívánta kibővíteni a legfelső bíróságot. A „bíróság felöltését” válasznak szánta azokra a bírósági döntésekre, amelyek olyan kulcsfontosságú New Deal törvényeket ítéltek érvénytelennek, amelyek az általa vezetett mozgalom szociáldemokrácia iránti elkötelezettségét jelezték. Mikor a bírák a legitimitásukat is övező fenyegetéssel szembesültek, akkor a konzervatívok irányt váltottak, majd pedig gyorsan nyugdíjba vonultak.

Röviden tehát,

míg az olyan karizmatikus vezérek, mint De Gaulle vagy Nehru egy új formális alkotmány felett bábáskodtak, addig Roosevelt a saját alkotmányos forradalmát „reformer bírók” jelölésén keresztül érte el.

Ugyanakkor a New Deal-t követő történelme során az USA-ban egy progresszív szemléletű átalakulás zajlott, ami egyre távolabb sodorta az országot az alkotmány eredeti szellemétől. Milyen szerepet játszott ebben a bíróság?

Miután a legfelső bíróság végül számos döntésében alkotmányos szintre emelte a New Deal-ben megfogalmazott szociáldemokrata elveket, elkezdte az egyenlőségi elveket a faji elkülönítés ellen használni. Az 1954-es Brown v. Board of Education döntés a bírósági vezető szerep 20. századi példája.

A faji elkülönítés elveit leginkább magukénak valló déli államok a „szuverenitásuk” védelmének és a regionális különállásuk megerősítésének igényével válaszoltak erre a bírósági döntésre. A következő évtized során pedig többször is úgy tűnt, hogy a déliek győztesként kerülhetnek ki a Brown döntés érvénytelenné nyilvánításáért folytatott küzdelem során. Kizárólag a Martin Luther King vezette ellenmozgalom tudott változást hozni ezen a téren. Az 1964-es elsöprő választási győzelmet követően Lyndon Johnson és a Kongresszus elfogadta az 1964-es polgári jogi törvényt, majd pedig az 1965-ös választójogi törvényt. Végül is ezek a törvények kényszerítették ki az iskolák integrációját a déli államokban, valamint a kisebbségek választójogának tényleges érvényesülését országszerte. Ez pedig ismét rámutat arra, hogy az 1960-as évek alkotmányos forradalmát a legfelső bíróság egymagában nem vihette volna végbe. Ez csakis a mozgalommá forrt politikai akarat és a bírói érvelés egyfajta ötvözetének eredményeként jöhetett létre.

Az elmúlt évtizedek bírósági törekvései meglátásom szerint ugyanakkor éppen a New Deal-éle központosítás ellenében hatnak. Egyetért ezzel?

Ez pontosan így van. Ugyanakkor ez a jelenleg is tartó folyamat ismét csak a politikai és nem a bírói körökben kezdődött. Miután Ronald Reagan 1980-ban megnyerte a választásokat, azt hirdette, hogy a „nagy kormányzat maga a probléma, nem pedig a megoldás”. Ezt követően pedig „roosevelti” stílusban folytatva „felhatalmazását a néptől igényelte”, hogy a „szabad piaci liberalizmusnak” egy új „korszakát” kezdhesse el. Ehhez pedig egyfelől jelentős erejű deregulációs törvényeket fogadott el, másfelől pedig olyan neokonzervatív felfogást valló bírókat nevezett ki a legfelső bíróság soraiba, mint például William Rehnquist, azért, hogy megkérdőjelezze a New Deal-féle alkotmányos doktrínákat.

Miután 1984-ben újraválasztották, Reagan elnök éppen olyan módszerekkel folytatta tovább az alkotmányos forradalmat, mint amelyet 50 évvel korábban Franklin Roosevelt elnök alkalmazott. Mint ahogyan Roosevelt elnök Felix Frankfurtert, a harvardi jogászprofesszort nevezte ki bíróvá, úgy Reagan elnök Antonin Scalia -t, a Chicagói Egyetem professzorát. Ezt követően a neokonzervatív forradalmat Robert Borkkal, a Yale Egyetem jogászprofesszorának kinevezésével akarta folytatni, aki a szenátusi meghallgatásán nyíltan kijelentette, hogy kinevezése esetén a New Deal korszak, és az 1960-as évek számos híres döntését felül kívánja bírálni.

Mikor Felix Frankfurter 1939-ben egy hasonló kijelentést tett a korábbi bírósági gyakorlattal összefüggésben, akkor ezt a közvélemény nagy lelkesedéssel fogadta. Robert Bork esetében ugyanakkor 1987-ben ez a forradalmi elképzelés szenátusi elutasításhoz vezetett. Ettől az időponttól kezdődően a legfelső bíróság csak kis lépésekben és fokozatosan szorította vissza a New Deal korszakból, illetve az 1960-as évekből örökölt meghatározó jelentőségű doktrínákat. Végül a Donald Trump elnök által vezetett, és a kongresszusi republikánus vezetők által támogatott radikális nemzeti mozgalomnak sikerült két „reformjellegű” bírói kinevezést is keresztülvinnie. Ezzel a két kinevezéssel egy olyan új többség jött létre a legfelső bíróságon, amely előreláthatóan az elmúlt 75 év alkotmányos doktrínáinak legfontosabb részeit bírálhatja felül – kivéve, ha az az egalitárius ellenmozgalom, amely jelenleg győzelemre jutott a demokrata párton belül, elsöprő többséggel megnyeri a 2020-as választásokat.

Egyvalami azonban világos: a jelenlegi „impeachment” válság nyomán az átlagos amerikai emberek is egyre nagyobb figyelmet fordítanak azokra a kérdésekre, amelyeket a drámai mértékben polarizált republikánus és demokrata mozgalmak Washingtonban felvetnek.

Novemberben pedig úgy fognak a polgárok az urnákhoz járulni, hogy tisztában vannak azzal, olyan döntést hoznak, amely a következő 50 évre meghatározza Amerika jövőjét.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.