New Orleans szelleme: utazás a Mély Dél dekadenciája körül

Útikönyvet találni – azt nem lehet. Néhány amerikai déli államról ugyan akad, de olyan, hogy „A Dél” vagy „A Mélydél” (The Deep South) nem akad a könyvesboltokban sem New Yorkban, sem a helyszínen, New Orleansben. Végül a neten találok egy megrendelhetőt: Louisiana & the Deep South; 2001-es kiadás,egy hónappal azután, hogy hazaérek, meg is jön. Sebaj, jól jöhet még, ha másért nem, hát nosztalgiázni. Pedig az Egyesült Államokról a létező minden felosztás és terjedelem szerint lehet útikönyveket kapni, de úgy tűnik, a Dél büntiben van. Illetve egy bizonyos Caroline Eubanks kiadott 2018-ban egy alternatív útikönyvet a kissé mérges This Is My South címmel. 

A Pelikán Állam – ez Louisiana beceneve. Louisiana „rendszerint minden statisztikai rangsor legalján végzi”, mégis mediterrán vidámság uralkodik népei között. Azért Pelikán Állam, mert a barna pelikán az állam jelképe, s azért Louisana, mert első, francia gyarmatosítói királyukról, XIV. Lajosról nevezték el.

Útirajzunk New Orleansről és Lousiana államról!

A francia gyarmatosítás, illetve területelosztogatások idején még sokkal nagyobb volt ez a régió, nagyjából a mai Egyesült Államok egész középső területe tartozott Louisianához, amikor viszont 1801-ben Thomas Jefferson megvásárolta azt Napóleontól tizenötmillió dollárért, nagyjából megduplázta vele az észak-amerikai ország területet. Csak aztán az amerikaiak tagállamokat faragtak ki belőle, meghagyva az alsó csücsköt Louisanának.

Louisianáról általában New Orleans és a jazz, esetleg még a Mississippi és a mocsarak jutnak eszünkbe. Tudják, ott vannak azok az extravagáns kovácsoltvas-korlátok. 

Van időm tanulmányozni, míg a felforgatott, felújítás alatt álló, New York-i LaGuardia reptérről indulva leszállok a Louis Armstrong reptérre, azaz az MSY-re (a reptér eredetileg egy Moisant Field nevű szenátorról volt elnevezve, s így nemzetközi kódja a Moisant Stock Yards-ból mozaikosodott). Ahogy közeledünk New Orleanshez, elrepülünk a Pontchartrain-tó felett, melynek déli partján fekszik a város – a tavat pedig átszeli egy majd’ negyven kilométer hosszú, ezért Guiness-rekorder hídpáros, a „causeway”, ami Mandeville városkával köti össze New Orleanst. Hol máshol szelné át a tavat a híd, mint ott, ahol a legszélesebb? Levegőből meghökkentő látvány.

Nem Amerikában járnánk, ha nem találkoznánk a természet megregulázásának és legyűrésének ilyesfajta monumentumaival. Elvégre Nevadában a golf az egyik kedvenc sportja az arra járóknak – hová is mennél keki színű, visszafogottan újgazdag kollekcióba öltözve, fehér baseball-sapkában, napszemüvegben ütögetni a kis, műanyag golyócskát egy árnyas, pázsitos, kispatakkal átszelt, a kispatakon átívelő kishidacskával felszerelt, gondosan elkerített parkba, mint a sivatagba?

Nincs az a vízhiány, az a száraz homok, ami megakadályozhatná a golfoázisok létrehozását a kórókkal és sziklákkal körülvett Las Vegas környékén. És nincs az a mocsár, nincs az a trópusian fülledt levegő, nincs annyi aligátor, ami megakadályozhatta volna, hogy az egyébként mindenhatóként tisztelt, méltóságos Mississippi deltáját be ne népesítsék a gyarmatosító franciák utódai és az amerikaiak. Így aztán

No de erről később. Vissza a reptérre. Onnan indulunk. Tompa, barnás színek, a szocreálra emlékeztető stílus – a reklámok szerint a kissé kihalt reptér hamarosan megújul. Tábla köszönt a dzsessz városában, a reptér előcsarnokában épp készül a színpad a háborús veteránok egy csoportjának fogadására. Nemhiába a Délről érkezik a legtöbb önkéntes katona az amerikai hadseregba, és nemhiába itt a legtöretlenebb az amerikai hazafiság.

Hogy is énekli a Lynyrd Skynyrd? „Ott álltam Dallasban, vártam a gépre / Egy öreg odaköszönt egy fiatal katonának / Aki fejét felkapva annyit mondott / Alig hiszi, hogy van, aki még köszön neki.” (That Ain’t My America) Nem csak Florida meg Texas Skynyrdék Amerikája még, hanem Louisiana is. Barack Obama utálta a jelszót, a Dél még talán szereti: God&Guns, Isten és Fegyverek. 

Van időm eltűnődni, amíg megtalálom a buszmegállót – az amerikai életmódot puszta létével hirdető, hatalmas, több emeletes reptéri beton parkolóházából többször átvágva oda-vissza. Végül egy fekete hölgy igazít útba, aki pesties stílust is meghazudtoló lazasággal sétál át a reptér melletti, zebramentes Veterans Boulevardon, elkísérni a buszmegállóig, amely egy darab padból áll – semmiképp sem neveznénk itthon buszmegállónak, de ami még nagyobb gond, hogy fel sem ismernénk.

Majd' fél órát ülök trópusi körülmények között, mire megjön a menetrend szerinti járat, ultrakedves, fekete sofőrnővel, az Amerikában szokásos leszállásjelzési szisztémával – végigvezet egy sárga drót az ablak mentén, meg kell rántani, ha le akarsz szállni.

A reptérbusz negyven, a taxi harmincöt dollár lenne, a buszjegy viszont két dollár – tízezer forintot mégsem hajítunk ki az ablakon holmi privát fuvarra. A helyiek és a miliő megismerésének úgysem árt, ha nem magánbuszos szafarinak tekintjük utunkat, hanem kipróbáljuk, mivel közlekednek a New Orleans-iek a mindennapokban. Elvégre szerda van. A fél órás várakozást fél órányi buszozás követi befelé a városba. Egyébként közigazgatásilag nem is New Orleansben vagyunk, hanem Metairie-ben, a szomszédos városban, bár pont annyira lehet észrevenni, hogy átértél innen oda, mintha átgyalogolunk a 16. kerületből a 14. kerületbe: semennyire. Sajnos azonban túl későn szállok le, akkor, amikor látom, hogy erre már jártunk egyszer – a busz ugyanis körjáratszerűen közlekedik. A buszsofőr megszán, ad egy másik jegyet, megmutatja a megállót, ahol két újabb termetes fekete hölgyeménnyel várakozok a következő járműre – újabb háromnegyed óra. Tanulság: a helyi közlekedést akkor érdemes kipróbálni, ha létezik. Márpedig errefelé talán még a Greyhound (az amerikai magánvolán) is gyakrabban jár, mint a New Orleans-i bkv-busz. 

Pedig a szárazföldön 438 négyzetkilométernyi városnak nincs négyszázezer lakosa sem, és az agglomerációval együtt számolva is 1,2 millióan élnek errefelé. (Összehasonlításul: Budapest 525 négyzetkilométer). Szóval lenne mint áthidalni a járatritkaság járatsűrűséggé alakításával. Végül beverekedem magam a városba, és megtalálom a Canal Streeten, az egykori főutcán a szállást. Többet nem kell buszra szállni, innen minden fontos hely elérhető gyalog – az útikönyv szerint. Egyébként csak az a kérdés, kinek mi a gyalogtáv. A szálláson jól látható feliratok hirdetik, hogy az utazás toleránsabbá és befogadóbbá tesz.

Szóval New Orleansben nem a legegyszerűbb a tájékozódás, legalábbis nem olyan mechanikus, mint például Manhattanban, ahol egyszerűen felkockázzák a várost az utcák. Nemhiába a Big Easy másik beceneve a Crescent City, azaz Félhold-város: kígyószerűen kanyarog errefelé az Almighty-nek, Mindenhatónak is becézett nagy folyam. Az utcahálózat pedig részben a Mississippi kanyargásait követi. Az Uptown, a felsőváros például dél-nyugatra van a történelmi központtól. Van lakeside és riverside. Meg persze downtown.

Mi érdekes New Orleansben? Tudják, ez az a város, ami a dzsessz mellett a kovácsoltvas-korlátairól híres. A környék meg a mocsarairól. 

Ja, és errefelé működnek a magamfajtákat érdeklő olyan, sludge metal-bandák, mint az Eyehategod, a Corrosion of Conformity és a Crowbar, valamint a belőlük és a panterás Phil Anselmoból összeállt Down; a Mississippi-blues eltorzított, lelassult, varacskos verziója. Jellemző, hogy a legendák szerint a Down a Katrina-hurrikán idején Phil Anselmónak a mocsárvilágban megbújó, vidéki stúdióban csiszolgatta egyik lemezét. Igaz, amikor esetleges koncertek után érdeklődöm, amellett, hogy kapok egy vaskos New Orleans-i Estéket, arról kell értesülnöm, hogy mostanában inkább a punk a menő a turistanegyedeken kívüli éjszakában – márpedig a punk nem épp ide passzoló stílus (ha egyáltalán passzol valahová, lévén meggyőződése antiesztétikai).

Első sétám a Mississippi partjára vezet –

lapos túlpart, ipari komplexumok, komótosan csordogáló óriástankerek. Itt nem fog szállodahajó sétahajókat elsodorni, mivel a forgalom a folyamon akkora, mint egy pesti külvárosban szenteste éjjel. 

Keresem a Mississippi szellemeit, amelyekről a Down is énekel (Ghosts Along the Mississippi), de csak a hömpölygő folyamot találom. Pedig amúgy az Amerikában, és különösen a Délen elterjedt szellemtörténetek a szokásosnál is gyakoribbak a Nagy Folyó mentén, Wisconsintól Louisianáig. A déli szakasz ültetvényei, mocsárvilága pedig aztán pláne alkalmasak szellemtanyának;

Aztán egy rosszul hangolt, rozzant orgona hangját hallom. Az orgona gőzorgona – és egy gőzhajó tetején játszik rajta a kántornéni. A gőzhajóra, mely pont úgy néz ki, ahogy a rajzfilmekben és a képzeletünkben, nagybetűkkel rá van írva: Natchez. Így hívják a Mississippin kissé feljebb lévő kisvárost is, ami a környéken a „legtörténelmibb”: a 18. század elején alapították a francia gyarmatosítók, és a polgárháború előtti évszázadban az egyik legfontosabb gyapotközpont volt. Befizetek egy dzsesszesttel egybekötött sétahajókázásra. 

A Natchezt úgy hirdetik, mint a méltóságos folyamon üzemelő utolsó gőzhajót – ami annyira orcátlan füllentés, hogy egyszerre hajózunk ki a sorstárs Creole Queennel; a két idős, de elegáns lady pedig bősz pletykálásba kezd, azaz fülsiketítően tülkölnek egymásnak. 

Miközben a fedélzetről lessük a Mississippit, és iszogatjuk a kissé híg, a Dél becenevére keresztelt Dixie-sört, melyet a hajó pultjánál vásároltunk, van időnk elmerülni a Natchez múzeumboltjában a gőzhajó-történetben. A Natchez ugyanis nem egy régi darab – 1975-ben készült, és a hasonnevű hajók sorában a kilencedik –, a korábbiak pedig még csak nem is így néztek ki. Az első Natchezt 1823-ban építették New Yorkban; az New Orleans és névadó városa között lapátolta a vizet. 

A Mississippin az 1820-as évekre terjedt el a gőzhajó, mint viszonylag olcsó és könnyű szállítási és utazási módszer.

A gőzhajók történetének egyik legdicsőségesebb fejezete a Natchez VII és a Robert E. Lee 1870-es, New Orleans és St. Louis közti versenye, melyet három nap, 18 óra és 14 perc menetidőben a Lee nyert meg; igaz, rakomány és megállók nélkül, míg versenytársa normál rakománnyal és a szokásos megállókat beiktatva versenyzett, de még így is csak hat órával később ért célba. A gőzhajók aranykora a gazdasági világválsággal ért véget, de már a vasút is konkurenciát jelentett. Mindenesetre az utolsó nagy gőzhajó-építési hullám a húszas évekre esett. Azóta építettek ugyanakkor gőzhajókat, nem csak a Natchezt: a valaha volt legnagyobb Mississippi-stílusú gőzhajó, a memphisi, hatemeletes American Queen 1995-ben készült el. A hajó 2012-ben részt vett az 1963 óta újra megrendezett gőzhajóversenyeken, amelyet a Kentucky Derby részeként tartanak minden évben május elején, az Ohio folyón, Louisville (Kentucky) és Jeffersonville (Indiana) között, többnyire két hajó, az 1914-ben vízre bocsátott Belle of Louisville és az 1927-es Delta Queen részvételével – utóbbi azonban 2008-ban nyugdíjba vonult, helyére a Belle of Cincinnati lépett.

Mindenesetre a New Orleans-i éjszakában egy katonai ikerhajó-páros melletti elpöfékelés után fordul egyet a Natchez, hogy visszainduljon a kikötőjébe. Még a gépházat is bejárhatja az, akit érdekelnek a gépészeti részletek.

Másnap nekiindulok a városnak: La Nouvelle-Orléanst 1718-ban alapította egy bizonyos Jean-Baptiste Le Moyne de Bienville II. Fülöp, Orléans hercege után elnevezve. A főtér, a Jackson Square az első populista amerikai elnökről, Andrew Jacksonról neveztetett el, aki a britek ellen vívott, 1815-ös New Orleans-i csata hőse volt. A téren van a Saint Loius-katedrális, ami egy nagyobbfajta plébániatemplom képét mutatja (minthogy eredetileg az volt), mégis ez a New Orleans-i katolikus érsek székesegyháza, egyben Amerika legrégebb óta folyamatosan működő érseki székhelye.

Minthogy a Jackson Square körül elterülő francia negyedet, ami egy középkori városka tervei alapján épült, 1788-ban és 1794-ben 80 százalékban elpusztította két tűz, a mai épületek többsége ezután épült, azaz már nem egészen a gyarmati korból származnak. És nem is franciák: 1762-ben XV. Lajos unokatestvérének, III. Károly spanyol királynak passzolta át a gyarmatot. A hír két év alatt jutott el New Orleansbe, az új spanyol kormányzó pedig további két év után. A louisianaiak nem örültek.

A francia negyednek és klubjainak dzsessz, blues és más rokon irányzatok turizmuscélú kizsákmányolásán túl –

– a szivárványos zászló kényszeres lobogtatása a fő jellemzője. A katedrális mellett van a Cabildo, az épület, amelyben aláírták annak idején a Louisiana megvételéről szóló megállapodást Jefferson emberei; ma múzeum. A teret két oldalról a Micaela Almonester de Pontalba bárónő által terveztetett,monumentális, 1850-es Pontalba-paloták uralják, melyek a kor legnagyobb magánépületei és bérházai voltak Louisianában. A legenda szerint a báróné sérelmezte, hogy barátja, Andrew Jackson nem emelt neki kalapot, ezért úgy intézte, hogy a tábornok-elnök téren álló lovasszobra megtegye ezt helyette is. Ma már minden városban van kísértetház turisták számára, itt is; van ugyanakkor voodoo-bolt, külön üzlet a legendás és gazdag louisianai szószkínálatnak. Érdemes benézni az orsolyiták egykori konventjébe (a jó nővérek egykoron szervezetten hozták a megfelelő erkölcsű feleségjelölteket a nőhiánytól szenvedő gyarmatra), van Voodoo-múzeum és Halál-múzeum is (ha a másfél negyeddel arrébb fekvő második világháborús, valamint a konföderációs múzeum és az öt történelmi temető nem volna elég). 

A vudu az afrikai rabszolgákkal került be a városba, és a 19. században élte virágkorát, összekeveredve a katolicizmussal. A városnak még vudukirálynője is van: Marie Laveau, aki amúgy naponta járt misére, elkötelezett katolikus volt – vuduhoz kapcsolódó hírneve azután keletkezett, hogy tánc közben szívinfarktusban meghalt első férje, akit nem szeretett, s ezután hozzá tudott menni szerelméhez. 

Van látnivaló azonban a Bourbon Streeten és a háromszáz éves negyeden túl is. Míg a kreolok, tehát a francia eredetű lakosság a Canal Streettől nyugatra, az amerikai angolszász lakosság attól keletre telepedett le (ez az egy korábbi ültetvény helyén felépült Garden District és az üzleti negyed), és nem is igen kedvelték egymást, olyannyira, hogy egy időben még külön önkormányzata is volt a két szekciónak.

A 19. század végétől azonban egyre inkább az olasz bevándorlók és a belőlük létrejött maffia vált a közös ellenséggé. A Garden Districtben lakik Anne Rice, a híres vámpírkönyvek szerzője.  

Ellátogattam a pár éve a hírekbe bekerült Lee Circle-höz is, ahol egészen addig  Rober E. Lee tábornok szobra állt egy torony méretű talapzaton. Lee-t annyira levették, hogy csak úgy sűrűsödik az oszlop tetején a helyén a levegő. (Plusz van egy Robert E. Lee Boulevard is a városban, elég nagy.) A talapzattól nem messze feketék ücsörögnek egy öregotthon bejáratánál, kilátásuk a tábornok hűlt helyére nyílik. Boszorkányfilmbe illő a Circle Pub épülete, amiről levágták a szomszédot, ő meg itt maradt. 

Érdemes elnézni az egykor úgyszintén ültetvényként üzemelő City Parkba, megnézni a nem túl attraktív Superdome-ot, a nagy tiszteletnek örvendő helyi amerikaifoci-csapat, a New Orleans Saints székhelyét, ami a Katrina-hurrikán idején ezreknek szolgált menedékhelyül. 

A Superdome melletti parkoló helyén feküdt egykoron az 1725-ben megnyitott Szent Péter-temető.  New Orleanst a „halottak városának” is nevezik, hisz' 45 temetője van, amiből 31 történelmi, viszont öt igazán kiemelkedő. Ott a Saint Louis 1-es és 2-es temetője, a La Fayette – még külön temetőtúrát is szerveznek  a városban, már csak azért is, mert némelyik temető csak szervezetten látogatható.   

Karneválpolitika

A louisianaiaknak érdekes a valláshoz való viszonya: mivel francia alapítás, majd sokáig spanyol gyarmat volt, a lakosság jelentős része katolikus, és Amerikához képest meglepően sok embert látni hamvazószerdán hamvazkodni; 

ahogy a magyar ember régen a templomból a kocsmába ment, úgy az itteniek is imádnak kirúgni a hámból, főleg a farsang idején. 

Melynek neve: Mardi Gras (habár a kifejezés eredetileg csak húshagyókeddre vonatkozott). A Mardi Gras idején hatalmas karnevállá változik a város, ilyenkor Trump-tornyot lehetne venni a repjegyek árából, és tele lesznek a szállodák. A „bacchanáliák legnagyobbja” az extravagáns és méregdrága ruhák, a zene, a féktelen partik, az irónia, a szatirikus és szarkasztikus humor jegyében telik, iszonyat mennyiségű bizsut viselnek a parádézók – és szórnak a bámészkodó tömegre. A bizsu nyakláncok jó része pedig egész évben lóg az útmenti fákról. A karneválszezonban több mint ötven felvonulást tartanak, amelyeken ezernél is több karneváli kocsi vesz részt. A karneváli társulatok, a krewék megválasztják a saját királyukat, a legnagyobb figyelmet a nyilvánosság számára leginkább nyitott Rexé kapja. 

Nem lennénk mediterrán vidéken, ha nem a római Lupercáliában és a középkori karneválokból eredő fesztiválozás lenne a legalkalmasabb a politikát szóba hozni. A krewék ugyanis a New Orleans-i társadalom és közélet meghatározó egyesületei. Vannak régimódi („old line”) és újabb (new line) társulatok, melyekben és melyek közt szigorú hierarchia uralkodik. Ha azt hitte, ismeri a világ titkosnak mondott társaságait csak azért, mert már olvasott a Trianont összehozó szabadkőművesekről, a templomosokról, az Opus Deiről és a Bilderberg-csoportról: téved.

Már a 19. század első felében is voltak úgy-ahogy titkos parádés egyesületek (a Beduinok, a Mulatozók, a Mardi Gras Rangers vagy a Cirque American), de az exkluzív, zárt és titkos tagságú társulatok a század közepén kezdtek el szaporodni. 

Az első, az Elkin az 1837-es gazdasági pánik közepette feloszlott, viszont idősebb üzletemberek és más magasrangú férfiak megalapították azt a Boston Klubot, ami még ma is talán a legfontosabb civil szerveződés a New Orleans-i közéletben; 1843-ban létrejött a Pelican Klub, az oda fel nem vettek 1851-ben megalapították az Orleans Klubot; utóbbi egykori tagjai pedig életre hívták a Pickwick Klubot. Utóbbi alapítói hozták létre az első valóban karneváli társulatot is, a Mystick Krewe of Comust. A ma is a leglátványosabb karnevált csináló Rex társulatot 1872-ben alapították a Comus némely tagjai, hogy méltóképp fogadhassák a városba látogató orosz nagyherceget; nem hitték ugyanis, hogy az épp északiakból álló „szerencselovag” városvezetés képes ilyen komoly, egyébként középkori előzményekkel rendelkező akciót lebonyolítani. 

A Comus és a Rex mintájára jött létre a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben számos másik krewe – őket tartják számon a már említett régimódi társulatokként. Az 1904-1930 között létrejött társulatok közül ma is létezik hét; ezek nem annyira exkluzívak, mint legidősebb társaik. Aztán 1930 után megintcsak új krewéket alapítottak azok a befolyásos és gazdag polgárok, akik sem a legelsőkbe, sem a második körben alapítottakba nem nyertek bebocsátást; az 1930-2014 közt alapítottak az „új” krewék. A feketék külön krewéket alapíottak, például a Zulut. 

a régimódiak szociális hálójának különféle frakciói gyakorlatilag rövidebb korszakokon át uralták a városházát (az egyiket a huszadik század első felében nemes egyszerűséggel csak a Ringnek, „a körnek” hívták). A hetvenes évek után viszont a város hanyatlani kezdett, aminek következtében a kilencvenes évekre eléggé megromlott a városháza és a patinás krewék viszonya.

1991-ben aztán az önkormányzat elrendelte, hogy minden civil szervezet, beleértve a karneváli társulatokat is, igazolja az városházán, hogy nem diszkriminál faj, nem, vallás és szexuális beállítottság alapján; valamint, véget vetve hagyományos névtelenségüknek, le kellett volna adniuk a tagnévsorukat a városvezetésnek. Erre válaszul a legrégebbi, 19. századi krewék, a Comus, a Momus és a Proteus inkább lemondott a felvonulásról; a Comus és a Momus ettől kezdve csak bálokat tartanak. A Proteus 2000-től újra bálozik, ekkorra ugyanis két szövetségi bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a város vezetésének 1991-es rendeletét, minthogy az sérti a szabad társulás alapelvét és feleslegesen avatkozik bele a társulatok magánéletébe. A város fellebbezett a Legfelsőbb Bírósághoz, ám az napirendre sem vette az ügyet. 

A krewék és a klubok tagsága átfedésben van, s ma is meghatározó a szerepük a város életében. Ugyanakkor, mint láttuk,

A tíz legrégebbi krewének összesen 2500 tagja van, s nagy a tagságbeli átfedés. A Boston és a Pickwick Klub tagsága is átfedésben van; s mindkettő tagsága erős átfedésben van a Comus és a Rex  krewék tagságával. A régimódi klubok és társulatok tagságának erős az átfedése az 1849-ben alapított Southern Yacht Clubbal és az 1914-ben alapított New Orleans Country Clubbal is. Fontos a tagok származása, családja és társadalmi státusza.

Ha azonban azt hinnénk, hogy a krewéknek más semmi köze a város közéletéhez, tévedünk; a háttérben ma is meghatározóak mind a városházán, mind az üzleti életben.

Nem fújta el

Louisiana azért is jó hely, mert ha szeretnénk látni klasszikus, „ahogy a nagy könyvben (azaz az Elfújta a szélben) meg van írva” ültetvényeket, itt megtehetjük. Tara ugyan a szerző szerint Georgiában volt, de

A kanyaró folyó mentén szépen sorakoznak a cukornád-ültetvények, amelyek nagyjából fedik a 19. század végi helyzetet. És ezek pusztán múzeumok, hanem működő mezőgazdasági vállalkozások. Sőt, sokuk nem is látogatható. Az ültetvényesek nagy házai körülbelül olyasmik a déliek számára, mint nekünk az egykori arisztokraták kastélyai (és azt a funkciót is töltötték be). Építészetileg is értékesek. A San Francisco-ültetvény nagy háza a steam gothic stílusában épült extravagáns komplexum, a Nottoway-ültetvény központja pedig a legnagyobb megmaradt ültetvényes ház  – 4900 négyzetméteres alapterületével, 64 szobájával valóban egy emeletes, grandiózus monstrum.

Ha nem akarunk ültetvényekre szakosodni, akkor négyet ajánlanak nekünk: az Evergreent, a Whitney-t, a Laurát és az Oak Valley-t. A Whitney-n a rabszolgák élete van a túra középpontjában, a Laurán az egykori kreol család életét mutatják be (egyébként mindegyik működő cukornád-ültetvény), az Oak Valley meg egy kastélytúra. Utóbbi kettőre nevezek be, már csak azért is, mert Oak Valleyben a klasszikus délitölgy-sétány kihagyhatatlan fotózási téma.

A Laura-ültetvényen elhangzik, hogy

S akkor sem azért, mert ők távozni akartak, hanem mert egy törvény megtiltotta, hogy közművesítetlen házakban állandó jelleggel lakjanak a tisztelt állampolgárok. S hogy miért maradtak addig? A túravezető szerint: lett volna lehetőségük elköltözni, de a múltjuk és a munkájuk is oda kötötte őket. A mobilitás helyett a stabilitást választották. 

Egyébként a Délen 1860-ban, a polgárháború kezdete előtt 12 millió ember élt, s ebből négymillió volt rabszolga. Ez a négymillió ember viszont összesen a fehérek 4,9 százalékának, kevesebb mint 400 ezer embernek a tulajdonában voltak (ha családtagokkal is számolunk, akkor a déli fehérek negyedének volt családilag rabszolgája). A rabszolgatartók 72 százalékának kevesebb, mint öt rabszolgája volt, és velük együtt dolgoztak a birtokukon. 1850-ben a húsz rabszolgánál többet tartók (ők voltak az ültetvényesek) a fehérek 0,4 százalékát tették ki, és övéké volt az összes rabszolga 48 százaléka. Az 1860-as népszámlálás szerint tizennégy ültetvényesnek volt több mint ötszáz rabszolgája, és csak egyikük büszkélkedhetett ezernél többel. A legérdekesebb, hogy volt több mint háromezer fekete rabszolgatartó, akiknek jó része városban élt és a családtagjait vásárolta ki, de Louisianában jól ismert jelenség volt a fekete, rabszolgatartó ültetvényes madame is. 

A rabszolgaság felszámolása után Abraham Lincoln és az északról szalasztott kormányzók is azt erőltették, hogy az ültetvényesek minél hamarabb térjenek vissza, ahogy a volt rabszolgák is, az ültetvényekre, kössenek munkaszerződést, és menjen tovább az élet, hisz' ha kimaradt volna egy év is a termelésben, nem lett volna mit enni. Így

csak már nem arisztokrata életmódot élnek a tulajdonosok, hanem vállalkozóit. 

A jóléti populista diktátor

Még egy különös érdekessége van az erősen mediterrán stílusú közéletet felmutató Louisianának, ahol a helyi politika igen távol áll attól, amit az Egyesült Államoktól megszoktunk, s inkább az olaszos megoldások jellemzik: rengeteg minden van elnevezve egy bizonyos Huey Longról.

Huey Long a karót nyelt pécé tanulmányok szerint egy „ellentmondásos baloldali populista” volt. Ez a populizmus ugyanakkor abból állt, hogy a louisianai politikába homo novusként és kívülállóként beszálló úriember

adóemelésekkel, beiskolázással, az úthálózat modernizálásával és sok egyébbel.

Ez volt a Share Our Health program (a roosevelti New Deal elődje kicsiben), és a feketékbe sem szállt bele, ami szokatlan volt a korabeli Délen. 1928-1932 között kormányzóként, majd utána szenátorként uralta a terepet, beceneve „The Kingfish” volt. Benevolens, népjóléti indíttatású intézkedéseit úgy tudta megvalósítani, hogy hatalmi politikájában személyi hálójával átszőtte az államot, és egyszer azt találta mondani, amikor egyik intézkedése alkotmányosságát vitatták, hogy „az alkotmány én vagyok”.

Sokatmondó, hogy merénylet végzett vele. A politológusok azóta vitatkoznak azon, hogy diktátor volt-e vagy sem. 

A louisianai közélet azóta sem sokat változott, a nyolcvanas évek végén például lecsuktak egy volt kormányzót, aki a Mississippin ácsorgó kaszinóhajókra kiszervezett bizniszből szakított magának nagyot. A kaszinó- és szerencsejátéküzlet mindig fontos volt errefelé, ugyanis két dolgot pénzeltek belőle a politikusok: magukat és a jóléti intézkedéseket.

A mocsártúrát most azonban kihagyjuk, irány a reptér, s mivel szombat van, sajnos lekésem a buszt, ami óránként jár, ugyanis kiderül: hétvégén a reptéri járat nem jön be a New Orleans-i belvárosba, mert csak. 

***

Szilvay Gergely amerikai útinaplójának korábbi fejezeteit itt olvashatják:

New York vs Budapest

Ne szórakozz Texasszal!

Új-Anglia: a legrégebbi Újvilág

Tölgyek alatt: az amerikai Délen

A 66-os út nyomában: Las Vegas, a Grand Canyon és a Vadnyugat

Fotók: Szilvay Gergely