Fenséges – ez jut eszünkbe az amerikai sivatagról Nevadában, Arizonában és Utahban. Minden autós utazások archetípusa errefelé kocsikázni, a sokszor végeláthatatlanul nyílegyenes utakon. Las Vegas a saját maga múzeumának tűnik. Az Antelope-völgy egy épp felfutó barlang-startup. A Vadnyugaton egyszerre tapasztalhatjuk meg emberi kicsinységünket, szemlélve például a lenyűgöző Grand Canyont, s az emberi nagyságát, amiért úrrá lett a vidéken, s csak azért is élhetővé tette a tájat. Nem fogják kitalálni, mi errefelé a kedvenc sport. Vadnyugati útirajzunk.
Las Vegas, félelem és reszketés, Vadnyugat, Nevada, Arizona, álmodozók. Meglátogattuk New Yorkot, Texast, majd Amerika puritán bölcsőjét, Új-Angliát, a legrégebbi Újvilágot; és meglátogattuk az amerikai Délt, Amerika legmarkánsabb régióját, benne az Egyesült Államok másik bölcsőjével, Virginiával. Azonban ha kimondjuk, hogy Amerika, legtöbben nem Jenkiföldre vagy Dixie-re gondolunk – hanem a Vadnyugatra. Cowboyokra, poros, egyenes országutakra, sivatagra, sziklákra, bozótokra, tikkadt hőségre és izzadásra.
Az a csík vajon mi?
A keleti part, Új-Anglia és a Dél, habár nem Európa, és meglehetősen különbözik az öreg kontinenstől, mégis sokkal európaibb a Vadnyugatról nézve. A Vadnyugat Amerika Európától legmarkánsabban különböző része, akár a természetet, akár a mentalitást, az ethoszt nézzük.
A Vadnyugatra repülni New Yorkból hat-hét óra. Nem sokkal kevesebb, mint a Frankfurt–New York-táv. Az Egyesült Államok kontinensnyi ország. Míg Las Vegasba érkezünk, van időnk elmélkedni a Vadnyugatról. Las Vegas ugyanis a semmiből teremtés amerikai mintapéldája, egyben a természet felett aratott diadalé is – ami persze kétesélyes attitűd, de Amerikában máig él. Régen a természetet le kellett győzni – ezt a felvilágosodás előtti felfogást viszi gyakran tovább, főleg a 19. század végéig, a felvilágosult Amerika. Viszont a természetvédelmi programok is hamar kezdődnek, a 19 század utolsó évtizedeiben.
Ha a természet Isten teremténye, akkor tisztelendő; ugyanakkor ha a természet folyamatos kihívás elé állítja az embert, mint azt tette a legújabb korig sokkal inkább, mint ma, akkor a természet, ha nem is legyőzendő, de mindenképp megzabolázandó, megművelendő. S mivel a Szentírásban az áll, hogy „vonjátok uralmatok alá a Földet”, az ember nem is habozott ezt megtenni. A vad természet a pogányság szimbóluma volt régen, a megművelt Föld pedig a civilizált világé, nyugaton a kereszténységé. A természet emberi uralom alá hajtásával egészen az indusztriális korig nem is volt gond, hiszen nem voltunk annyian és nem technika hiányában nem ártottunk, változtattunk annyit, amennyiből ne tudott volna regenerálódni a természet megfelelő mértékben.
Akárhogy is, az emberi küzdelem magasztos, egyben gyakran erőszakos mivolta a természettel szemben legújabban, testközelből a Vadnyugaton volt megfigyelhető és megélhető. (Ma a GMO-vitákban érhető tetten.) Mégis, mi vezette az embereket, hogy a kietlen, sivatagos, forró, száraz vidékre költözzenek, s felvegyék a harcot az indiánokkal, meg hát egymással? Azaz: mi az a Vadnyugat?
A Vadnyugat: az amerikai frontier, határvidék, az európai (származású) ember találkozása a meghódítandó Ígéret Földjével – elvégre Izrael sem volt egy buja növényzetű esőerdő. A határvidék tehát mozog – folyamatosan nyugatra tolódik, ahogy a nyugati civilizáció előretör. Nem minden tekintetben szép történet, például az indián törzsek szép lassan kiszorulnak saját hazáikból. De megtörtént.
Lássuk a nyugatra tolódást: a 13 gyarmat korában, amelyek a keleti parton sorakoztak, a határvidék az Appalache-hegység csúcsainál kezdődött. Később, ahogy az Egyesült Államok meghódította a Mississippi vidékét, a nagy folyón túli területek lettek a Vadnyugat. Még később pedig majdnem ugyanakkora területtel tolódott nyugatra a határvidék, mint amekkora a távolság az Atlanti-óceán és a Mississippi között. Ha az államok térképére nézünk rá, akkor mondhatnám, hogy két sornyi tagállammal.
1803-ban vásárolta meg az USA a Louisiana-területeket, amelyek nem csak a mai tagállamra korlátozódtak a Mississippi-delta és New Orleans körül, hanem egészen a kanadai határig értek. Napóleon adta el mindezt Thomas Jeffersonéknak, mivel kellett a pénzt a Habsburgok elleni háborúhoz. A Mexikótól 1836-ban függetlenedő Texas 1845-ben csatlakozott az Államokhoz, majd következett a mexikói háború, aminek a végén, 1848-ban az USA 18,25 millió dollárért megvásárolta leendő déli szomszédjától azt a hatalmas területet, amihez Kalifornia, Nevada, Utah, Arizona, Wyoming, Colorado és Új-Mexikó későbbi területei is tartoztak. A mai Dél-Arizonát aztán 1854-ben vette meg az államszövetség 10 millió dollárért. Ettől kezdve nem az indiánok és nem is a spanyolok voltak az urak a vidéken, hanem a cowboyok. A kereskedők ugyanakkor már az Régi Spanyol Vasút 1776-os megnyitásától kezdve érkeztek a tájra.
Pontos definíció tehát nincs, de ma valahogy úgy néz ki a felosztás, hogy vannak a tengerparti államok (Kalifornia, Washington, Oregon), van az Északnyugat (Montana, Idaho, Wyoming) és a Délnyugat, a klasszikus westernek világa, a sztereotipikus Vadnyugat keresőinek kincsesbányája (Nevada, Arizona, Colorado, Utah, Új-Mexikó). A Délnyugat első, európai származású lakói nem az amerikaiak, hanem a spanyolok voltak, akik a 16. századtól uralták a terepet. Ezen területek többsége a 19. század folyamán vagy nem tartozott az Egyesült Államokhoz, vagy csak „terület”-ként igazgatták, nem szervezték tagállamá őket (azaz például nem volt kongresszusi képviseletük). Az utolsó vadnyugati államokból a huszadik század elején lett tagállam: Oklahomát 1907-ben szervezték állammá, mikor egybeolvasztották az utolsó Indinán Területtel; Arizonából és Új-Mexikóból 1912-ben lett tagállam. 1912-ben! (Sőt: Hawaii és Alaszka 1959-ben lettek területből tagállam.)
Frederick Jackson Turner történész 1890 környékére tette a frontier végét; ekkora ugyanis már alig lehetett feltöretlen, szűz földet találni, amit olcsó pénzért meg lehetett volna venni. A klasszikus Vadnyugat fénykora a polgárháború utáni évtizedek voltak, azaz a 19. század második fele, a hanyatlás a vasút érkezésével jött, ami a postakocsi-közlekedésnek tett keresztbe kb az 1880-as évektől.
Most Nevada, Arizona és Utah határvidékén teszünk látogatást. Las Vegasban szállunk le, ami maga is a vadnyugati csakazértis-mentalitás mintája.
Tulajdonképpen abszurdumnak is nevezhetnénk: egy szerencsejátékra, bulizásra alapított város a sivatag, a semmi közepén. Utah, az aszkéta mormon állam szomszédságában. Sőt: egy 1855-ben épült mormon erőd körül. Mire fel? És akkor most ezt így hogy? Las Vegast 1905-ben alapították (a város neve annyit tesz: „A Rét”; nos, errefelé ami biztos nincs, az valamiféle rét). Ekkortól kezdve a város központi utcája a Fremont Street volt, az ikonikus, mindig vidám, lábát keresztbe tévő neoncowboyjal.
A város azonban igazából a harmincas évektől élte első fénykorát. Ekkoriban dolgoztak ugyanis a közelben hömpölygő Colorado-folyót megszelídítő Hoover-gáton, ami vízzel és árammal látja el a környéket. Az építkezés munkásai számára épült telepből nőtt ki Boulder City, aminek azonban az alapítói tiltották a szerencsejátékot – nem úgy Vegas, ahol 1931-től legális a hazardírozás. A jó munkások tehát átjártak Vegasba szórni a nehezen megkeresett pénzt.
A város a negyvenes-ötvenes években vált híressé, mint kaszinóközpont. Szemben a másik kaszinóközponttal, a keleti parti Atlantic Cityvel, ami erősen hanyatlik, Vegas még ma is virágzik. Ám a központ a hatvanas években áthelyeződött a Stripre, azaz a Las Vegas Boulevardra – egy több mint két mérföld hosszú sugárútra, bár annak inkább az északi részére, ott is főleg pár járdaszigetnyi járásra.
A sivatag közepén tehát van egy hatszázezres város, ami hírnevéből élve abból él, hogy a turisták ki akarják próbálni a vegasi kaszinózást (ezt a műfajt hívják resort citynek). A város nem kopott meg, de a Vegas-életérzés erősen alacsony árú konfekciótermék lett. A kaszinókban a játékgépek előtti székekbe süppednek a kiélt középkorú hölgyek, s mindenféle urak, többnyire egy pohár rövidital és valami dohányféle társaságában.
A város annyira saját életérzése árusítására épül, hogy a MacCarran reptér a Strip tőszomszédságában van, a szállás pedig hétköznap hiperolcsó még a nagy szállodákban is – csak költsed szépen a pénzedet kaszinóra. A glitteres Trump-hotel árait mondjuk nem figyeltük.
A magasból nézve csak a Strip hotel- és kaszinósora magasodik ki, egyébként a város lapos negyedei töltik ki a kopár hegyek közti medencét, ami a Mojave-sivataghoz, az Egyesült Államok legszárazabb vidékéhez tartozik. Sok erre a Joshua-fa, a kő, a kóró – de a kaliforniai Halál völgyében többnyire még száraz kórók sincsenek. Oda most nem megyünk.
Mi nyugatról, Nevada és a Mojave sarkából keletnek tartunk délelőtt, hogy egyszer a Grand Canyont, másszor az Antelope-canyont meglátogatva este a lemenő nap irányába kocsikázhassunk. A Hoover-gáton átívelő híd a határ Nevada és Arizona között. Ezután csak menni kell, menni és menni.
A csakazértis természetlegyőző szellemiségének ma is van szimbolikus példája. Mert hát mi legyen a sivatag vezető sportja, ha nem a – golf. A porló sziklák és a kóró által megkötött homoktalajból tehát emberi segítséggel víz fakad, megérkeznek a gyeptéglák, a körbekerített golfpályák kisebb-nagyobb domboknak, mesterséges patakocskáknak és azokon átívelő hidacskáknak adnak otthont a pálmafák tövében. A drága mulatságot kekiszínű rövidnadrágot, galléros pólót, fehér zoknit és a decens, elegáns szabadidőöltözközés más tipikus kellékeit magukon viselő úriemberek űzik, rá se rántva, hogy harminc méterrel odébb csak élettelen matéria és a kietlenség varázsa uralkodik. Golfozni bárhol lehet. A sivatag megerőszakolása tehát nem feltétlen közel-keleti műfaj, bár a vadnyugati golfpályák semmik a keletiek Forma-1-es pályáihoz és havas sípályáihoz képest. Errefelé az oázis nem a természet nagyvonalúságának jele, hanem a heroikus emberi erőfeszítéseké.
Az út a Grand Canyonhoz, és másnap az Antelope-canyonhoz minden roadtripek, autósutazások archetípusa: hosszú, egyenes utak a sivatagban, a közelben s a távolban sziklákkal és sziklás hegyekkel. A legjobb pillanatokban az aszfalt sárgás színű, egy-egy szélkerék is feltűnik.
Autósutazást akárhol csinálni lehet, de mégis, amikor a Balatonra hajtunk le, vagy Erdélyben száguldunk a Nagyvárad-Kolozsvár országúton, de még az amerikai Délen és Új-Angliában is óhatatlanul egy-egy pillanatra az arizonai sivatagban képzeljük magunkat. A záróvonalak többnyire recések, hogy aki ráhajt a végeláthatatlan egyenes úton, az felébredjen.
A legnagyobb misztikum az, hogy megyünk-e a 66-os úton. A Chicagót Los Angelessel összekötő, 1926 óta létező országút volt az első, ami teljes hosszában aszfaltozott volt – 1938-ba fejezték be. A Kaliforniába tartó nyaralók útvonala olyasmi szerepet töltött be, mint otthon a Balatonra vezető 7-es út. És, habár Jack Kerouac tette igazán híressé Úton című, 1957-es regényfolyamával, ekkor már épp hanyatlásnak indult a 66-os út. 1956-ban ugyanis Eisenhower elnök aláírta az államközi autópályák megépítéséről szóló Interstate Highway Actot, amivel a régi országutakat részint fel-, részint kiváltották az új, soksávos óriássztrádák.
A 66-os út, ami amúgyis számos útvonalváltoztatáson esett át, például részint elhagyottá vált, részint eltűnt. Egykori szakaszain számos mai út osztozik. Az történt ugyanis, hogy az ilyen régi utak egyes sávjait beépítették az új sztrádákba, például a régi út lett a nyugatra tartó sáv, az új pedig a keletre. Vagy az új út párhuzamosan haladt a régivel, a régi pedig használaton kívülre került – vagy felszedték, eltüntették, a hetvenes-nyolcvanas évek után alig maradt belőle valami. Las Vegas és a Grand Canyon között egy rövid szakaszon azonban megmaradt a 66-os út, mentén szellemvároskákkal, ám mint a kanyargó Tisza régi holtágai a szabályozás után, ez is elhagyottan kígyózik a sziklák között, forgalmát az I-40-es vette át. Ám az I-40-esnekmégis van egy 20 mérföldes szakasza, ami az egykori 66-os helyén fut. Valószínűleg.
Erről Williamsnél, a frontier-élerérzést és a 66-os út emlékét intenzíven őrző, Stetson-kalapos lakókkal teli városkánál fordulunk északnak, hogy a Grand Canyon Railroad mentén nyerjünk bebocsátást a nemzeti parkba. A Grand Canyon ugye nem hegy, hanem mélyedés – a Colorado vájta a fennsíkba. A repülőről egy nagy bányának tűnt.
Közelről: fenséges. A folyó vájata 570 millió év geológiai történetét teszi láthatóvá. A homokkövet és mészkövet a folyó, a szél és a jég dolgozta meg látványosan. Habár nem árt vigyázni, mert ha elkap minket egy vihar, akkor hókása is a nyakunkba zúdulhat, minthogy hét perc alatt tíz fokot esik a hőmérséklet. (Nem panaszkodhatunk, az 1600 méter magasan fekvő Denverben épp májusi hóesés szünteti meg az áramszolgáltatást és kényszeríti télikabát viselésére az embereket, mígnem pár nap múlva újra nyári szettbe öltözhetnek).
Ha este továbbmennénk, nem pedig vissza Vegasba, a négy állam sarkához érnénk, ahol Arizona, Utah, Colorado és Új-Mexikó találkozik. Itt aztán tort ül a western-életérzés, nem csak azért, mert itt található a Navajo-indiánok Connecticut-méretű rezervátuma, hanem mert itt van a Monument-völgy, oszlopszikláival, amelyek teteje az egykori talajszint emlékét őrzik. Nélkülük nincs western.
Reggel azonban újra Vegasban ébredünk, hogy ezúttal a nemrég népszerűvé vált Antelope-canyont látogassuk meg, az előző napinál is szebb utakat róva. Dél helyett északnak megyünk Nevadában, majd Arizona sarkát levágva a mormon fellegvárba, Utahba jutunk, meg is fordul a fejünkben, hogy meg kellene nézni Salt Lake Cityt, de hát messze van. Pedig nincs nagyobb különbség két város ethosza között, mint a Sin City, azaz Las Vegas szekuláris, buja, világi és üzleti szellemisége, valamint a mormon főváros mindig öltönyös-bibliás, régimódi, szigorú protestáns felfogása között.
Mi azonban keletnek kanyarodunk, Utah és Arizona határán tekergünk, ahol a szomszéd települések között egy-két órás a távolság. Az utak jó része hosszan nyílegyenes. St. George után áthaladunk a baljós nevű Hurricane-on, majd a pár sziklatövi utcából álló Colorado Cityn, hogy megáljunk a boltban a kopottas, lerobbant Fredoniában, s a Powell-tó után Page-be érjünk.
Ez a város annyira új, hogy a hatvanas években alapították – úgyszintén egy gátépítkezés munkásainak, a Glen Canyon-gát mellett. A hatvanas években épült gát a környezetvédők és a gátpártiak közti vita tárgya volt: rombolja-e a természetet az építmény, vagy épp vizet és áramot szolgáltat a környék lakóink? Melyik az elsődleges. A gát győzött. És hozta létre a Powell-tavat, így a természeti szépség nem szenvedett kárt, hisz ez is gyönyörű.
A nyolcezres városka egyházai a gát utáni emelkedőn külön táblán köszöntik a látogatót, az országút városi szakasza mentén pedig valóban egymás mellett sorakoznak a templomok. Végig. És van benne egykiváló barbeque-s.
Végül megtaláljuk az Antelope-canyont. Az utóbbi években egyre felkapottabb hely élénk narancssárga homokkőformáiról ismert, az egyik fotó Windows-háttérképként lett világhíres. Túravezetőnk egy meredek lépcsőn visz le minket gyakorlatilag a föld alá, hogy több mint egy órán át csodáljuk, mit hozott létre a Teremtő, a szél és a víz segítségével.
A csodálkozás közben a túravezető mesél, aki amúgy navajo indián fiatal, aki főiskolára gyűjti a pénzt, hogy tanár lehessen Page-ben; elmondása szerint imád itt élni. Azt is megemlíti, hogy a ő beszél valamennyit navajoul, a szülei folyékonyak az indián nyelven, a nagymamája pedig csak navajoul tud, nem érti az angolt. Íme, a történelem szele! A homokkőcsoda kanyonocskája a közösségi médiának köszönheti felívelő karrierjét, amit a túravezetők ki is használnak, sugallván, hogy az iPhone-osok a króm szűrőt használják a fotózáshoz – az teszi ugyanis olyan élénknarancssárgává-élénkvörössé a színeket, amilyenek a valóságban csak a felhőtlen napok napsütéses déli óráiban mutatkoznak az útvonal egyes részei.
A régiek és az újak lépcsői:
Fifikás, behemót gépemmel hiába próbálkozom tehát a késődélutáni, felhős időben. A túravezetők azonban nagyon kitesznek magukért, mindenkiről csinálnak csoportos és egyéni képeket, homokot dobálnak a levegőbe, hogy ilyesfajta fényképeket készíthessünk:
A hazaút is gyönyörű, bár a GPS szerint unalmasnak ígérkezik:
Az utolsó este és az utolsó nap Vegasban telik.
A Stratosphere szálló és kaszinó kilátójából csodáljuk a lapos, kiégett füvű várost.
Majd a régi központot, a Fredon Streetet látogatjuk meg, ami jópofa, de azért mégis furcsa érzése van az embernek. A hanyatló Fredon Streetet ugyanis a városi revitalizációs erőfeszítések mentették meg, ma Fredon Street Experience a neve, azaz az utca gyakorlatilag explicite önmaga múzeumát alakítja. Be is fedték, így aztán úgy érzem magam, mintha egy vásárcsarnokban járkálnék.
Éjjel pedig már a Stratosphere-t is a levegőből bámuljuk.
(Fotók: Szilvay Gergely)
Szilvay Gergely amerikai útinaplójának korábbi fejezeteit itt olvashatják:
A népszerű republikánus influenszer gyilkosáról kiderült, hogy egy transzneművel élt együtt, és hiába republikánus a családja, ő maga régen radikálisan balra tolódott. Nem a Charlie Kirk elleni az első transzneműséggel kapcsolatos, egyben keresztényellenes merénylet Amerikában. Összefoglalónk.
Az amerikai vállalatok a harmadik legnagyobb beruházói közösséget alkotják jelenleg Magyarországon.
Az a helyzet, hogy ezekben a figurákban az eszme felülírja az emberséget, és csak azért nem akasztanak, nyaktilóznak és lövöldöznek még, mert ahhoz is gyávák. Ungváry Zsolt írása.
A Trump-párti aktivista és hívő keresztény elleni merénylet a legújabb hibbant szélsőbaloldali elméletek és az általuk hiszterizált közállapotok következménye. Charlie Kirk halálára. Szilvay Gergely írása.
Az ötletgazdák álláspontja szerint „a sport biztonságosabb lesz doppingellenőrzés nélkül”.
Ukrajnában is beszédtémát szolgáltatott a miniszterelnök vasárnapi előadása.
Nem mindennapi jelenetek.
