Európai Unió = Szovjetunió másként? Vlagyimir Bukovszkij emlékére

„A feladat ugyanis az volt, hogy elindítsuk a társadalom erkölcsi megtisztulásának folyamatát. Nem tömeghisztériát akartunk, leszámolásokat, feljelentéseket és öngyilkosságokat, hanem bűnbánatot. Ehhez pedig a rendszert kellett elítélni, minden gaztettével együtt, és teljesen elegendő lett volna a főkolomposok megbüntetése.” (Vlagyimir Bukovszkij)

Tíz évvel ezelőtt a Terror Háza Múzeumban két-három kollégámmal együtt furcsa feladatot kaptam. Egy számunkra alig ismert orosz szerző teljesen ismeretlen könyvéhez rövid kislexikont (név- és fogalommagyarázatot) kellett készítenünk. A könyvet olvasva, majd a névsoron dolgozva egy egészen új világ tárult elénk. A kötet szerzője Vlagyimir Bukovszkij volt, a könyv címe pedig „A moszkvai per”. Érdekes, hogy munkásságával jóval később találkoztam, mint ő magával: bár 2003-ban is járt Budapesten, csak 2007-ben nyílt alkalmam vele beszélgetni. Köpcös, kissé korpulens termet, busa szemöldök, érző szemek és mély, átható tekintet. Ahova belépett, észrevették: súlya volt. Egyúttal valami harcias is volt a viselkedésében. Nyitott és toleráns beszélgetőtárs volt. A magyar posztkommunista erőkre is kíváncsi volt, néhány emailt is váltottunk ezekről a politikusokról.

De végül is ki volt ez az ember? Az orosz Krassó György, akinek egy nagyobb színpadon, nagyobb közönség előtt játszódott le drámai fordulatokban gazdag élete?

A magyar közgondolkodás érdekes anomáliája, hogy

Hazai harcostársa, Schmidt Mária emlékezett meg róla a közösségi oldalon, s ezen kívül mindössze kettő (!) cikket találtam róla. Pedig Bukovszkij nem volt ismeretlen sem a nemzeti gondolkodók között, sem pedig az írástudók és a farizeusok táborában. Élete azonban a jóemberkedő, a világ folyását fölényesen magyarázó nyárspolgárság számára talán túl regényes volt. 

Az 1956-os magyar forradalom, illetve Petőfi versei indították el a nagybetűs Szabadság keresésének útján. Szovjetellenes aktivista lett, a meg nem alkuvó fajtából, aki a bíróság előtt sem tanúsított megbánást. Az 1960-as éveket pszichiátriai kényszergyógykezeltként töltötte: no nem azért, mert őrült lett volna, hanem az akkori legújabb szovjet „találmány” miatt, amely az ellenzéki, polgárjogi megnyilvánulásokat az elmebaj egy-egy formájának nyilvánította. Hiszen, aki nem ismeri fel a kommunizmus tudományos igazságait, az nyilvánvalóan nem normális! A szovjet politikai pszichiátriai intézményekben (a pszihuskákban) rafinált és brutális módszerekkel egyaránt gyötörték: a gyógyszerezéstől egészen az orron át való kényszertáplálásig terjedt a skála.

Ezt követően megjárta a GULAG-utód javító-nevelő lágereket is, végül kémsztorikba illő módon cserélték ki Luis Corvalánra, a chilei kommunista párt főtitkárára. Ez utóbbi akció mutatja, hogy a hidegháború milyen színtereken zajlott, és mutatja azt is, hogy a chilei „haladó mozgalom” milyen érdekeket szolgált. 

A szabad világban Bukovszkijt fogadta az újonnan beiktatott amerikai elnök, Jimmy Carter is, akivel 45 percig cseréltek eszmét – ami meglehetősen ritkaságnak számított és számít ma is. De ezt megelőzően egy másik orosz legendával, Szolzsenyicinnel találkozott, akivel három teljes napon keresztül beszélgetett vermonti otthonában. Bukovszkij a maga harcias módján mindkettejüket naivnak nevezte.

Ez a távolság csak nőtt, amikor az utóbbi élete alkonyán elfogadta Putyin kinyújtott kezét, míg Bukovszkij csak a dörzsölt, túlélő KGB-tisztet látta az orosz elnökben, akit kritizált is, amikor csak lehetett.

Bukovszkij a kereszténységet is elutasította. Önmagát „agnosztikusnak” nevezte. Szolzsenyicinnel szemben úgy érvelt – kissé igaztalan kíméletlenséggel – hogy a kereszténység nem nyújtott védelmet sem a nácizmus, sem a kommunizmus ellen. Nem volt rá tekintettel, hogy a totalitárius eszmék éppen a kereszténység meggyengülése miatt terjedhettek el, s arra a sommás megállapításra sem, amit Márai úgy fogalmazott meg: „a horogkereszttel szemben áll az egyszerű kereszt”.

Szkeptikus volt nemcsak Gorbacsovval és a peresztrojkával kapcsolatban (rosszul sikerült szemfényvesztésnek vélte), de szkeptikus volt egyes szovjet csatlós államokban – így pl. Romániában – lejátszódott rendszerváltásokkal kapcsolatban is. Arra gyanakodott ugyanis, hogy mindezt a KGB kezdeményezte, Gorbacsov és Jakovlev irányításával. A kommunizmus bukása után csalódott: hiszen Oroszországban „ugyanazok” maradtak hatalmon, vagyis a volt nómenklatúrából és a biztonsági szolgálatokból verbuválódott új elit. Vajon az orosz emberekben is csalódott? Egyes megjegyzései erre utaltak. Általános csalódottságát csak növelte, hogy az Európai Unióban egy új veszélyt vélt felismerni. Az ezredfordulótól kezdve

Sőt volt, amikor egyenesen „szörnyetegnek” nevezte az EU-t, amit el kell pusztítani. Pavel Sztrojlovval közösen könyvet is írt „EUSSR – Az európai integráció szovjet gyökerei” címmel. 

Nevezzük fenti állításait túlzónak, akár összeesküvés-elméletnek, gondoljunk bármit Bukovszkij életéről – halála előtt vád alá helyezték gyerekpornográfia birtoklása miatt, amit ő tagadott és orosz manipulációnak tekintett – egy biztos: felbecsülhetetlen értékű iratanyagot hozott el a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának moszkvai archívumából. Mivel másolni, jegyzetelni nem engedték, ezért egy kis kézszkenner segítségével oldotta meg a dolgot – az irattárások utólagos megrökönyödésére és rémületére. Az iratok olvashatóak az interneten is (vajon hány hazai „céhes történész” dolgozott belőlük?), más részét az említett, „A moszkvai per” című könyvben feldolgozva tette közzé. Ebben a könyvben azonban nem csak a kommunizmussal, hanem annak nyugati fogadtatásával, és általában a Nyugat válságával is foglalkozott. Néhány megállapítást érdemes idézni:

„Csak az értelmiségi elit kapaszkodik bele utópiája roncsaiba. Egyfelől valami mitikus új világrend, globális falu és föderális Európa tűnik fel – másfelől pedig az ökológusok, a feministák meg az állatok és növények jogainak védelmezői. Teljes leépülés.”

„Tulajdonképpen már kétszáz esztendeje, hogy az önproklamáló, a hatalomra vágyó elit, a kényszerítés módszerével cselekvő utópisták háborút viselnek a személyiség és annak jogai, méltósága és szuverenitása ellen. A kommunizmus egyszerűen az ő törekvéseik legkövetkezetesebb képviselője, kudarca magát az utópia koncepcióját diszkreditálja.” 

„Az európai értelmiség összes jellemző gyarlósága: szertelen önimádat, a saját »felvilágosítói« küldetésében vetett hittel és a saját privilegizált, kivételezett helyzetéhez való ragaszkodás. És persze a baloldaliság.”

„Az embernek az a benyomása, mintha a pszichopaták bármelyik kis létszámú, ámbár nagy hangú csoportocskája – alkalmasint a kimerült többség szándékai ellenében is – képes megváltoztatni az állam törvényeit és politikáját, a nemzetközi közösségek szokásait nemkülönben. A józan ész, a logika, a tudományos érvelés immár semmi megakadályozására sem alkalmas.”

„Elképzelni is nehéz még egy olyan országot, amely jobban a rabja volna bármilyen, akár a legidiótább divatnak is, és az ezt a divatot kiagyaló maroknyi, hitvány sarlatánnak. S végső soron saját boldogságkergetésének … [Ennek ellenére] éppen Amerikában bukkantak föl azok, akik képesek voltak megszervezni a világméretű szovjet befolyással szembeni ellenállást.”

A fentiekből látható, hogy Bukovszkij nemcsak a Szovjetunióban, hanem a modern nyugati világban is kényelmetlenül érezte magát, mivel érzékelte és szokásos kíméletlenségével szóvá is tette a „liberális” világ visszáságait.

egy elképzelt, vágyott Oroszország lett volna ez a haza, ahol az orosz emberek között meglevő történelmi bölcsesség, irónia és realitás-érzék uralkodik, levetkőzve a „szláv lélekhez” társított negatív képzeteket és a XX. század szörnyű hagyatékát.

Vlagyimir Bukovszkij mindig előttem fog maradni, ahogy egy konferencia után az őt tetszéssel figyelő egykori NDK-s ellenzéki aktivista hölgynek átéléssel magyarázott, kezében elmaradhatatlan cigarettájával és mindkettejük előtt a pohár itallal. A totalitárius rezsimek nagy kutatóját és leleplezőjét vesztettük el Bukovszkijban. „A moszkvai per” című könyve minden XX. századot vizsgáló történetíró számára alapmunka.