Róma süllyed, és vele süllyed a civilizációnk

„Azt hinné az ember, hogy ami nyugaton van, az azért csak jobb.” – „Hát igen, de ez délen van.”  (Kedves ismerős)

Huszonezres repülőjegyeknél az ember nem gyanakszik. Ilyesmiket a Ryanair-turisták kipárnázott hosszúhétvégézős elszöködéi felé szoktak osztogatni – andalító Párizsba (jó, persze Beauvais-re), könnyező Londonba (jó, persze Stanstedre), morcos Berlinbe (jó, persze Schönefeldre), Koppenhágába, Lisszabonba, Prágába. Steril, airbnb-zhető, gótikus templommal, csapolt sörrel és tízeurós kávéval instagrammolható helyekre. Az ember felüti a Tripadvisort, guglimepsszel a kezében elbandukol a top tizenöt látványossághoz, eszik-iszik-fogyaszt, vesz egy hűtőmágnest a mamának (a papának sört már nem, mert az nem mehet a kézipoggyászba!), és elégedetten távozik.

Ilyenek ezek a huszonezres repülőjegyek.

Ha az ember több kalandot akar, rázósabb, eldugottabb, egzotikusabb helyeken turistáskodna, Minszkbe, Bejrútba, Lagosba már inkább hetvenezerért, százhetvenezerért, kétszázhetvenezerért viszik el. A harmadik világ drága, a Ryanair-turizmus meg olcsón kínálja az elsőt.

*

Róma kivétel. Mert ott valami egészen mást kínál:

meg egy csodálatos várost, de azt már csak zárójelben.

Itt nem takarítják fel a turisták által odahordott szemetet, nem rendszabályozzák meg a turisták által odavonzott zsebmetszők garmadáját, nem drágítják meg a turistáktól élhetetlenül zsúfolt attrakciókat és környékeket, nem indítanak több buszt arra, amerre a turisták mennek. Csak üzemeltetnek egy várost normál kapacitáson, és nem érdekli őket, ha túlterhelik vagy koszfészekké élik le a Ryanair-turisták.

Vabbene, vabbene così, jó lesz az!

Hiszen ahol az igazi olaszok élnek, arra turista úgysem jár. Tapicskoljanak csak a saját dzsuvájukban a hosszúhétvégézők! (Meg fizessék a borsos hoteladót, utólag, kizárólag készpénzben. Apropó készpénz: szeretettel üdvözlöm a készpénzes dohányboltok, jegyautomaták és burgerezők Rómájából a fehérorosz fővárost, Minszket, ahol minden utolsó sikátorbeli kocsmában lehetett magyar bankkártyával fizetni.) 

Róma belvárosa elesett. A klasszikus római látványosságok évszaktól függetlenül élvezhetetlenek. Egy kötelező fényképet érnek meg, és – a Notre Dame esetéből okulva – egy pipát a bakancslistán.

Jártam ennek a pápának, annak a királynak és amannak a szentnek is a nyomán.

Kereszt, fotó, Miatyánk. Ennyi, nem több.

*

A Vatikáni Múzeum páratlanul gazdag gyűjteményén azzal a sebességgel hömpölyög végig az ember, ahogy a turistacsorda löki, a vonulás végén pedig lát egy kivilágítatlan, szürke Sixtus-kápolnát, amit addig nézhet, amíg ki nem lökik onnan is. Lehet része háromórás sorbanállásban a Szent Péter téren, vagy megpróbálhatja előreügyeskedni magát, hogy a skip the line-t, szelfibotot és négyeurós ásványvizet árusító, agresszív, tolakodó fekete-afrikaiak gyűrűjéből valamicskét hamarabb szabadulhasson. Aztán átverekedheti magát a Via Leone Quartón, angolul vagy más érthető nyelven fegyelmezetten nem beszélve, egyik vállával jobbról, másikkal balról félrelökve egy-egy nigériai ócskást elkecmereghet az Ottavianóig, ahol is leereszkedhet a piros metróba (égig érő graffiti, utastájékoztatás Nokia-csengőhanggá silányított, férfiassá torzított Gobbi Hilda-hangon, vadiúj szerelvények), átszállhat a kék metróra (égig érő graffiti, lucskosan-szemetesen sötét állomások, békebeli szerelvények, cserébe érthető utastájékoztatás), kiszállhat a Colosseumnál, és lám, indul a játék elölről.

Az olasz fővárost mindig a németek értették a legjobban. „Pompájának teljében Róma / Az elmúlottnak sírja csak” – hangzik Friedrich Schiller tollából az örökbecsű gondolat. 

Meg lehet próbálni Rómában Ryanair-turistának lenni, de nem érdemes. Nehéz sorsú város az, amelynek gazdagításán nem városszépítő egyletek munkálkodnak lépésről lépésre, hanem egy Roma Fa Schifo („Róma undorító”) nevű civilszervezet próbálja felrázni végre, untig ismételve a turisták millióinak és várospolitikusok százainak körmére égő mondatot:

*

A – szintén német – Adelbert von Chamisso már kétszáz éve megírta: „Rómában utolsó, ki második” – ez pedig hatványozottan igaz a másodlagos látványosságokra. Amilyen kivételes kegy Rómában neves bazilikának, római műemléknek, étteremnek vagy bolhapiacnak lenni, olyan magányos sors egy kisebb római múzeumé.

Vannak persze jól eltalált múzeumok, amik a turisták által ismert három metrómegálló környékén vannak, így sokaknak beférnek két kávé közé (Doria Pamphilj Galéria), vagy a popkultúrában betöltött szerepük miatt eltartja őket a belföldi turizmus (Cinecittà, az olasz tévé és mozi hazája, világháborús menedékhelyként is szolgáló stúdióváros).

De a római idegenforgalom mérhetetlen torzságának a legjobb lenyomata egyértelműen a MuCiv, a Civilizációk Múzeuma, amely egy normális világban a Vatikáni Múzeumok látogatóinak legalább a felét kiszipkázná a pápai falak közül. Mármint azt a felét, amelyik a tartalom miatt megy oda, nem pedig a névért – és olybá tűnik, hogy ilyen felük márpedig nincs.

Kint a kék metró túlfelén, a Circus Maximustól hét megállóra, a laurentinai végállomás előtt nem sokkal fekszik az EUR-negyed, ahogy a helyiek emlegetik, az 1942-es római világkiállítás grandiózus épületeiből álló városrész, tagbaszakadt kockairodákkal, hatalmas múzeumokkal és a Sportpalotával – a fasiszta építészet teljes skanzenjével. Ebben a negyedben áll a Tudományok Palotája, egy olasz racionalista stílusú épület, benne a Civilizációk Múzeumával, amely egyszerre néprajzi, őstörténeti, középkor-történeti és keleti művészeti múzeum –

úgy, hogy három napon át annyit van bent az ember, amennyit akar. Apró ízelítő a tartalomból: műtárgyak Ázsia, Afrika, Amerika és Óceánia legkülönbözőbb történelmi korszakaiból, Arábia muszlim és iszlám előtti művészete egymás mellett, kambodzsai kerámiák, indonéz hárfák, emberi őstörténet és a legkülönbözőbb indián civilizációk emlékei, lenyűgözően alapos szakmai kommentárokkal, freskóknak is beillő márványpadlón, Isten tudja, hány ezer négyzetméteren.

Látogatószám egy esős őszi délután, amikor egyik francia tapossa a másik mexikóit a Vatikáni Kertek északi falánál, hogy bejuthasson végre a múzeumba, és három másodperces taktusban szüretelik a pénztárcákat a Forum Romanumhoz rendelt bérkoldusok? Nulla. Zéró. Egy teremtett lélek sem.

Az éves látogatottság szűk 52 ezer, tehát napi átlag 141 fő téved be a MuCiv négy hatalmas tagmúzeumába összesen. Ez vatikáni látogatottság századrészénél is kevesebb, és hetede a budapesti Nemzeti Galériáénak – egy hatvanmilliós ország hárommilliós fővárosában, ahova minden évben tízmilliónyi turista érkezik.

*

Valami bűzlik Rómában.

és ráadásul nincsenek is megfelelően kezelve.

A csúcslátványosságok fullasztó zsúfoltsága és a kulturális infrastruktúra ércesen kongó üressége közötti mellbevágó diszkrepancia egészségtelen. A Szent Péter-bazilika és az Il Gesù bőven nem értékesebb annyival a trasteverei Santa Ceciliánál vagy az Aventinus-dombon tündöklő Santa Sabinánál, mint amennyivel többen látogatják.

Ami Rómában valóban lenyűgöző, értékes, olasz és európai, az vagy fulladozik a tömegmocsokban, vagy az elfeledettség zárójelében vegetál.

A húszezres repülőjegyek által tüzelt irreális olcsóság úgy rombolja le Rómát, hogy az közben állva marad. A város egészének metaforáivá emelkednek a városszerte szétszórt fejetlen szobrocskák – és a bordó római buszok, amelyek menetrend nélkül közlekednek. Van egy első busz, van egy utolsó, közte pedig majd jön valahogy. Meg a szemét is majd elsétál valahogy az égetőbe, a mozgólépcső is megjavul valahogy, és kiáll a kereszteződés közepébe parkoló két Alfa mögül a tejszállító kamion is valahogy. A járdán és útszélen egyszerre teliparkolt, kétirányú szűk utcácskán pedig elmegy majd valahogy egymás mellett busz, autó és gyalogos. Nem kell aggódni, ahogy a Fiat Pandát, úgy a nagy városüzemeltetési rendszereket is zömök lökhárítóval tervezték.

De mindezeken túl sem hagy nyugodni a kérdés: meddig lesz fenntartható létalap a majdleszvalahogy a világ legszebb városában?