Mi folyik Chilében?

Chile – ami spanyolban a chili egyik alakja – az elmúlt egy hónapban szó szerint is igen csípős helyzetben találta magát. Bár a tiltakozások, rendfenntartókkal való összetűzések egyes városokban, így Santiago de Chilében is akár heti rendszerességgel előfordulnak, sőt, egy-egy régióban a mapuche indiánok ellen egy könnyebb COIN (counter insurgent, felkelés elleni) hadviselés folyik nem szokványos carabinerói hatáskörrel; a társadalmi elégedetlenség egy ártatlannak tűnő, pár forintos emelés hatására olyan erővel manifesztálódott, ami a kontinens eddig forrópontjának számító Venezuelát hátrébb szorította a nemzetközi médiában.

amelynek legújabb fejleménye, hogy már politikai követelésekkel is előálltak az utcára vonulók (akik között a tömegértelmiségi ugyanúgy ott van, mint az egyszeri utcai üdítőárust kifosztó csőcselék), és más társadalmi és közigazgatási rétegek is megmozdultak, s egy új, szociális intézkedéseket is tartalmazó alkotmány kidolgozására hívtak fel. Ennek részeként december első hetében országszerte konzultációkat tartanak.

(MTI/AP Fotó)

Mindez nem hagyta érintetlenül a chilei végrehajtó hatalom fejének, a jobboldali (a szegényebb néprétegek által pinochenistának tartott) Sebastian Piñera elnök népszerűségét. Jelentős mélységbe pár hét alatt zuhant: egy friss kutatás szerint a chileiek 13%-a támogatja csupán már, míg 79% nem. Így valószínűleg nem véletlen, hogy emiatt november 11-én napvilágot látott: kész egy új alkotmány létrehozási folyamatát elindítani, a társadalom minél több rétegét bevonva a munkába.

De miért is halt meg eddig közel két tucat ember és sérült meg súlyosan és könnyen (például szem- és égési sérülésekkel) megközelítőleg 2500 ember? Csupán pár pesó miatt?

Egészen a chicagói fiúkig, egészen az ötvenes évekig.

Maximum piacgazdaság, no szociális háló

1973-ban az egy baloldali egységkormány élén lévő Allendét (akinek államosító politikája ellen is hatalmas tömegtüntetések voltak) puccsolta meg Augusto Pinochet, amivel a politikai-társadalmi folyamatok diktatórikus berendezése mellett beletenyerelt a formálódó szociális-jóléti piacgazdaság kialakulásába, és 180 fokos fordulat után a világ egyik legsikeresebb neoliberális gazdaságpolitikáját alakította ki.

Ennek a hajtómotorjai az ún. chicagói fiúk, azaz azok a liberális közgazdászok voltak, akik Milton Friedman és Arnold Harberger alatt tanultak a Chicagói Egyetemen (és a MIT-n és a Harvardon is, de mivel legtöbbjük a Szeles Városban tanult, így Chicago lett a névadó).

(MTI/EPA Fotó)

Azonban a közvélekedéssel ellentétben nem a Pinochet-rendszer volt az, aki ezeket a „fiúkat” az Államokba küldte tanulni: ők ugyanis az 1950-es években, az amerikai külügyminisztérium, valamint a Ford- és a Rockefeller-alapítványok által indított ún. Chile Project révén kerültek oda, ami a puccs és a hatalomátvétel idejére már közel két évtizede élesben működő, az Egyesült Államok első nemzetközi gazdaságfejlesztési programjának, a Point Four programnak része volt. 1957 és 1970 között akár száz kiválasztott tanuló is kaphatott olyan képzést Amerikában, illetve a chilei katolikus egyetemen, ami később alkalmassá tette őket, hogy Chile

Maga Friedman 1976-ban úgy fogalmazott a diktatúrával fennálló kapcsolatáról: „Annak ellenére, hogy mélységesen elítélem a chilei autoriter rendszert, nem gondolom bűnnek, hogy egy közgazdász technikai és gazdasági jellegű tanácsadást adjon egy országnak. Az igazi bűnnek azt tartom, ha egy orvos csak technikai segítséget nyújt a chilei kormánynak abban, hogy megállítsa a pestist”.

Ennek a több tucat embernek a munkássága megkérte az árát: évtizedek alatt ha nem is állította meg a „pestist”, de szélesre tárta a társadalmi ollót – 2009-ben az ország leggazdagabb háztartásainak a bevétele 129-szer volt magasabb volt, mint legszegényebb összbevétele. Összehasonlításul: amikor 1990-ben magukhoz vették a hatalmat a diktatúra 17 éve után balközép politikai erők, ez csak 43-szor volt magasabb. Amellett, hogy ezekből az adatokból is nyilvánvaló válik, hogy a társadalmi olló Chilében mindig is nagy volt, az is kiviláglik, hogy hiába volt minden jóléti intézkedés az elmúlt 29 évben (állami nyugdíjak bevezetése, közegészségügyi fejlesztések, a válás intézményének térnyerése a polgári jogban), a chilei gazdaság közjói értelemben továbbra is csupán kevesek kiváltsága maradt.

Nem hiába mea culpázott pár napja Rolf Lüders, a „fiúk” egyike, Pinochet gazdasági minisztere: szerinte évtizedekig hibát hibára halmoztak,

Ő az interjúban egyébként arról is beszélt: az, hogy az elit és a társadalom többsége között nem alakult ki kapcsolat, mindenképpen súlyosbítja a mostani tiltakozások hatását.

Távolmaradó turisták, halak a pácban

És ami a legfontosabb: az olyan közszolgáltatások kialakítása- és létrehozása, mint az államilag fizetett tűzoltók (Chilében a tűzoltóság önkéntes alapú, még ha a költségek egy részét támogatja is az állam), a milliók számára elérhető távfűtés (a 15 millió chilei többsége fűtetlen, szigeletlen vagy helyi fűtéssel – gáz vagy villany – ellátott lakóingatlanban él) , vagy az olyan szociális javak, mint az általános nyugellátás, a mostanában ENSZ emberi jogi főbiztosként a chilei hatósági túlkapások ellen fellépő Bachelet volt chilei elnök egyik regnálása alatt sem valósultak meg, aki pedig majdnem harminc év után, 2008-ban próbálkozott nyugdíjreformmal – a jelek szerint nem elegendő sikerrel.

A chilei nyugdíjakkal kapcsolatban érdekesség, hogy a mostani elnök bátyja, José Piñera – az egyik „chicagói fiú” – volt az, aki teljesen magánnyugdíj-pénztárakon nyugvó rendszert vezetett be 1980-ban.

De persze az az utcai rombolás amellett, hogy

a reálgazdasági folyamatokban is érezteti hatását, főleg az idegenforgalom és a könnyűipar szenvedi meg a zavargásokat. Előbbire természetesen sokkal könnyebb példát találni a nemzetközi és a chilei sajtóban: egyre másra mondják le a nemzetközi eseményeket (klímacsúcs, Libertadores Kupa-döntő), a fizettet körutak számában negyven százalékos visszaesésről számoltak be az irodák a déli féltekén most tomboló tavaszi, illetve nyári időszakra – ez egyes irodáknál azt is jelenti, hogy sem októberre, sem novemberre nincs már csoportjuk.

(MTI/AP Fotó)

Utóbbira már azért nehezebb példát találni, de nem lehetetlen: a világ eddigi második legnagyobb lazactermelőjének számító országban egy napokkal ezelőtti hír szerint 800 ezer hal éhezik a fővárostól mintegy 1200 kilométerre lévő Chiloé szigetén azért, mert a tüntetők blokád alá vették a halfarmokat és nem engedik be a dolgozókat. Vagy 320 tonna feldolgozásra váró hal rohad szó szerint csak azért, mert a feldolgozóüzemekbe sem engedik be a munkásokat a tüntetők.

Kiút-keresés

Az erőszakalagút végén azonban egyelőre nem dereng a fény: Piñera – aki 1958 után az első konzervatív elnök lett 2010-ben, és második terminusát tölti azután, hogy legyőzte a második terminusát kitöltő szocialista Bacheletet – annak ellenére nem tudja kihúzni a talajt a társadalmi rendszer elleni lázadások alól, hogy a hadsereg bevetése után kormányátalakítást jelentetett be, valamint meghirdette az ilyen helyzetben talán eufemisztikus hangzású Új Szociális Kezdeményezést, amivel a bérek, az energiahordozók, a gyógyszerárak és nyugdíjak helyzetén kíván javítani.

Talán a most bejelentett alkotmányozás lendít egyet a megbékélés felé vezető folyamatokon.

A fel-felbukkanó mapuche és palesztin zászlók ugyan adhatnak némi szabadságharc/forradalom jelleget a gyanútlan külső szemlélőnek, a chilei társadalmat ismerve azonban ezek inkább csak a külföldnek szóló szimbólumok. Nemigen van ugyanis hatása pl. a mapuche indiánok amúgy jogosnak tűnő autonómiaigénye az egyszeri chileiek gondolkodásmódjára, ha azt akár erőszakkal (hivatalosan terminológus szerint terrorista/gerillaakciókkal) akarják elérni. Hát még a palesztin ügy…

Az már sokkal inkább igaz lehet az utcára vonulókra, hogy a jelek szerint ők a chilei társadalom vesztesének gondolják magukat; ők azok, akik a júliusi hidegben (déli félteke, ne felejtsük el) a fűtetlen házaikban kabátban kénytelenek nap mint nap meglenni, sokszor vezetékes víz és csatornarendszer híján; ők azok, akik a gyenge színvonalú közoktatás (a magyar általános iskolai tananyag kb. feléig jutnak el nyolc év alatt) miatt

ők azok, akiknek a vezetékes internet a helyi internetkávézókban eltöltött 15 percet jelenti (mert Chilében magyar pénztárcához képest is nagyon drága a vezetékes internet, ezért a lakások nagy részében maximum mobilinternet van).

Lesz igazság?

Utóbbi miatt, ha itthoni, magyarországi jelenséggel kellene párhuzamot vonni, akkor a pár éve lezajlott, a végül be nem vezetett netadó-elképzelés elleni tüntetéssorozattal lehetne találni kapcsolatot. Persze, a chilei társadalomban meglévő feszültségek a meglévő hasonlóságok ellenére (ott is 1990-ben jött el a demokratizálódás, ott is diktatúra volt – még ha nem is egypártrendszerű) sokkal mélyebben gyökereznek egy sokkal fiatalabb országban (hiszen csupán bő kétszáz éve vált függetlenné a Spanyol Királyságtól). Emiatt sokkal nyersebbnek, sokkal huszadik századibbnak is tűnnek annál, minthogy 70 ezer mobiltelefon feltartásával meg lehessen akadályozni egy amúgy anakronisztikus javaslat megvalósulását.

(MTI/AP Fotó)

Chilében azonban – a mobiltelefonpenetráció nagy száma ellenére is – nem ez lesz a megoldás. A megoldás, ami minden bizonnyal nem a közeljövő történése lesz, akkor válhat valósággá, ha azok az erők, amelyek ezt a megosztottságot megteremtették – ilyen-olyan iskolákkal, hatalmi centrumokkal, a réz és lítium-mezők feletti hatalom gyakorlásával – úgy fogják érezni, hogy nem fűtetlen lakásokban kell a többi 14 millió chileinek dideregnie júniustól szeptemberig, és ha lehetővé teszik, hogy nem fehér bőrrel is lehet valaki sikeres Chilében. Vagyis:

Lecímkéző hetek

Egy másik jelzőt már biztosan elvesztett az ország: immáron nem Chile a kontinens legstabilabb országa, de még mindig gazdasági és politikai hatalmi státuszban van azért. A milliárd dollárokból modern amerikai és európai fegyverekkel felszerelt, a kontinens egyik legerősebbjének számító hadsereg szórványos dezertálásoktól, parancsmegtagadásoktól eltekintve érintetlen maradt, és a rézbányászatra sincsenek hatással a bányáktól 1600 kilométerre zajló milliós santiagói tüntetések (a santiagói tőzsdei lejtmenet már annál inkább)  – talán ez még megmarad a világ egyik legkeskenyebb országának.

Ha viszont ez sem marad, és

Ha a helyzet netán eszkalódna és régi nemzetközi konflikusok éleződnének ki, akkor Bolívia – ha csak nem süpped bele maga is egy polgárháborúba Morales távozása után – talán beválthatja közel két évszázados fenyegetését, és újra sós vizet láthatnak a haditengerészei, valamint a menetrend szerinti alkotmányos válságból kikászálódó Peru is megpróbálkozhat az 1800-as évek elején elveszített területek visszaszerzésével.

Ha meg gazdasági csődtől csak IMF-segítséggel megmenekülő Argentína is beavatkozik a déli félteke déli felén kialakuló válsággócba, akkor valószínűleg nem Venezuela lesz az újraválasztásért küzdő Trump legnagyobb problémája a az Egyesült Államok hátsó udvarában.

és az is marad, amíg Amerika nagy marad. Igaz, a tavaszi káoszban a hírek szerint még nem fújták le a Viña Del Mar 2020-at, Latin-Amerika legnagyobb óceánparti buliját (a riói karnevál után), így talán a baj mégsem akkora odaát, mint azt innen, Európából. Magyarországról látjuk.

Remélhetőleg mégis maguk a chileiek lesznek azok, akik megoldják ezt a válságot – másra úgysem számíthatnak igazán.