„Miféle kapcsolataink lehetnek Önökkel, ha valójában nem is látnak, nem is hallanak minket? Amíg az elnök minden szavába és utolsó fingjába is azt olvassák bele, amit akarnak? Az volt a dolgom, hogy megpróbáljak kommunikálni, de nem számított, mit mondtunk, mit raktunk a főnök beszédeibe, mindenki azt hitte, tudja, mit gondolunk valójában, bármit is mondjunk. Mindenki azt hiszi, ismeri Vlagyimir Vlagyimirovicsot.” (Putyin volt munkatársa Galeottival folytatott beszélgetésében)
Akit egyáltalán érdekel a külpolitika, jellemzően igen karakteresen látja a regnáló orosz elnököt. Hidegvérű, rafinált, számító diktátornak gondolja, aki KGB-s kiképzése után feltitkosszolgálta magát a politikai tápláléklánc tetejére, mindenkit megöletett és megölet, aki az útjába áll, erős kézzel vezeti nemzetét, amit közben barátaival szétlop, és impozáns hadseregével rendszeresen geopolitikai erőt demonstrál a Nyugatnak. A tigrisvadász Putyin mindemellett látszólag közel maradt népéhez, és – magát az orosz szívekbe, matrjoskababák festéseire, bögrék falára, mémekbe, plakátokra, szobrocskákra belopván – az állampolgárok akaratából kormányoz.
Hogy ezen adottságok alapján az ember csodálja-e Putyint vagy gyűlöli, az már politikafilozófia és vérmérséklet kérdése, de
a csodálat vagy gyűlölet alapjául szolgáló kremlinológiai közhelyek Putyin mindkét oldalán azonosnak látszanak