Könyvajánló: A konzervativizmusnak is változnia kell

A konzervativizmus azt védi, ami ellen tegnap még küzdött

A konzervatív mást jelent, mint a tradicionális, vagy a reakciós. Egy konzervatív tudja, hogy az általános változásokat nem lehet megakadályozni, helyette formálni akarja azokat. A tradicionalista azt kívánja, hogy minden úgy maradjon, ahogy van. A reakciós pedig vissza akarja forgatni a kereket. 

Pont az ellentétét teszi: azt védi ma, ami ellen tegnap még küzdött. Például a demokráciát. Ebben rejlik a konzervativizmus paradoxona, de közben a konzervatív emberfelfogás magja is. Azáltal, hogy tudjuk, hogy amit ma helyesnek tartunk, azt holnap helytelennek fogjuk, megvédjük magunkat a rigorózus dogmatizmustól. Ahogy Lord Salisbury, korábbi brit miniszterelnök is mondta, a változást addig kell elnyújtani, amíg az ártalmatlanná nem válik. Egy konzervatív ember tisztában van vele, hogy minden egyre rosszabb lesz, ugyanakkor azt is tudja, hogy korábban sem volt jobb. Quintin Hogg egyszer azt mondta, hogy a konzervativizmus nem más, mint az eretnekség kanonizálása a hagyomány nevében. Ezen idézet tökéletesen megmutatja a konzervatívok képességét a folyamatos megújulásra, ami ugyanakkor kötelezi őket arra is, hogy a változásokat folyamatosan megindokolják.

A konzervativizmus az alábbi három elemben érhető tetten: egyrészről szkeptikus a merev ideológiai gondolkodásmóddal szemben, másrészről az arisztoteliánus gondolkodást követi, vagyis a hétköznapi tapasztalásból indul ki ahelyett, hogy absztrakt elméletekből és modellekből építkezne, harmadrészt pedig a társadalmat előbbre helyezi az államnál. Ez a szkepticizmus abból indul ki, hogy

A konzervativizmus tudja, hogy nem létezik örök igazság, éppen ezért nem alakított ki ideológiai dogmákat sem. A szerző ezen gondolata Helmut Schelsky „A szkeptikus generáció” című művében írottakra emlékeztet. Schelsky a Harmadik Birodalom egykori követőit értette a megnevezett generáció alatt. Rödder azonban rávilágít arra, hogy

hiszen dogmákat alakított ki, és hitt az általa hirdetett örök igazságokban.

A konzervativizmus a modern kor gyermeke. Változásból született, a radikális változást kritizálja, de nem tud létezni nélküle, hiszen a változásra adott reakcióként funkcionál. Ebből kifolyólag mindig belső krízisben van, de pont ezért nincsen mint ideológia válságban. Németországban – Nagy-Britanniával szemben – nem alakult ki a konzervativizmusnak egy pártpolitikai szintű értelmezése. A szerző megjegyzi, hogy jelen korunkban a CDU konzervatív tagjai például úgy érzik, nem veszik őket figyelembe. De ez a CDU válságát mutatja, nem a konzervativizmusét.

A Konzervativizmus 21.0 egy liberális konzervativizmust jelent

A szerző könyvében a liberális konzervativizmus programját hirdeti, amelyet onnan lehet megismerni, hogy nincsen fixált tartalma, sokkal inkább a tartás kérdése, amelyből levezethető a konzervatív tartalom. Ez a tartás azt jelenti, hogy ideák követése helyett a tapasztalat, a pragmatizmus, a mérték és a középút jut szerephez. Mindez kiegészül egy olyan politikával, amely a társadalmat részesíti előnyben az állam helyett, és a szubszidiaritás elvére épül. Ebből a pár mondatból pedig minden szakpolitika levezethető, a gazdaságpolitikától a szociálpolitikán át, egészen a társadalompolitikáig. 

A liberális, német konzervativizmus intellektuális gyökereit az 1970-es évekből nyerte, méghozzá a ’68-ra adott reakciójából. Rödder ezen véleményét szintén osztja Helmut Schelsky, Hermann Lübbe, Odo Marquard, valamint Robert Spähmann. Tagadják azt a tézist is, hogy a liberális konzervativizmus a ’68-as eseményeket követően nem fejlődött már tovább. Rödder szerint fontos, hogy ahogyan akkoriban a liberális konzervativizmus ’68-ra reagált, úgy jelen korunkban a jobb- és a baloldal polarizáló hatású moralizálására reagáljon.

Rödder Alexander Dobrindt, CSU-politikus nyilatkozatához is hozzászólt, aki szerint konzervatív forradalomra van szükség Németországban. A szerző emlékeztet, hogy a fogalom eredete egészen a ’20-as évek végéig megy vissza, követői azonban nem voltak konzervatívok, hanem reakciósok. Antiparlamentaristák voltak, akik egy fantáziaállamot képzeltek el maguknak. Megjegyzi, hogy

A konzervatív forradalom tehát nem lehet követendő példa.

Irányadó kultúrára van szükség

A szerző – Ralf Dahrendorffal egyetértve – hangsúlyozza a társadalmi kötelékek fontosságát, ugyanakkor tartózkodik tőle, hogy ideologizálja őket. Így például könyvében ír a családról, a polgári elköteleződésről, de mégsem köti ezeket a konzervatív ideológiához. Véleménye szerint „Leitkulturra”, vagyis vezető,

de mégsem azt kérdezi, hogy „mi a német”, hanem azt, hogy „ki a polgár”? Egyszerre van szükség egy befogadó és egy kizáró Leitkulturra.

Fontos, hogy az irányadó kultúra a mérték és a középút jegyében alakuljon ki. Például az okos konzervatív családpolitika azt mondja, hogy nem akar visszatérni az ’50-es évekhez, a nőknek nem a konyhában a helye, mert ez egy reakciós gondolkodásmód. A konzervatív migrációspolitikáról hasonló véleménnyel bír Rödder. Mértékletességre és az aranyközépútra kell törekedni, továbbá a szélsőségek elkerülésére. Ez azt jelenti, hogy

Új témák kitalálása nem sajátja a konzervatív gondolkodásmódnak, az azonban bizonyos, hogy az innováció igen. A szerző ennek mentén javasolja az oktatáspolitika újragondolását egy aktívabb állami szerepfelfogás révén.

Konzervatív szkepticizmussal kell megközelíteni a klímaváltozást

A szerző a zöldpolitika konzervatív megközelítésével is foglalkozik. Felvázolja, hogy a német konzervativizmus régóta bír technológiabarát, már-már technokrata elemekkel. 1945 után „objektív kényszerből” ezen nézet továbbélt, ezáltal „politikaiatlanná” minősítve a környezetvédelmet. Ez a gondolatiság a CSU/CDU szellemiségében is gyökeret vert. Így például Franz Josef Strauß, Bajorország volt miniszterelnöke egyszer azt nyilatkozta, hogy „konzervatívnak lenni annyit tesz, mint a haladás csúcsán menetelni.” Haladás alatt egyértelműen a technológiai fejlődést értette, ennek csúcsán pedig az atomenergiát. Ehhez jött hozzá a ’70-es években a környezetvédelmi mozgalom, és a környezetvédelem körüli diskurzus kialakulása, amelyeket a szociális megmozdulások ideológiai töltettel láttak el. A ’80-as években jelentek meg a viták a savas eső és az erdők pusztulása körül, amelyekről mára tudjuk, hogy eltúlzottak, tudományos értelemben nem megalapozottak voltak. Rödder azon a ponton, ahol felismeri a hisztériát, pozitív eredményt is lát: a viták rávilágítottak a konzervatívok szkepticizmusára, akik tudták, hogy nem tudhatnak mindent pontosan. A szerző a klímaváltozás kérdését átideologizáltnak véli, és minden ideologikus megközelítés távol áll a konzervatív felfogástól.

Andreas Rödder: Konservativ 21.0. Eine Agenda für Deutschland. C.H.Beck Verlag, 2019