A derűs Lembergtől a szakadt Odesszáig: utazás Ukrajna mélyére II.

Miután magunk mögött hagyjuk Kijev csodáit és egzotikus külvárosait (útirajzunk első részét itt olvashatják), a 46 éves Antonov futóművei gyengéden súrolják Lviv – régi nevén Lemberg, magyarul Ilyvó – repülőterének kifutóját.

Utunk egy újabb fejezetéhez érkeztünk. Kijev mocskos betonrengetegeiből menekülve könnyebbséget jelent az 1950-es évekbeli sztálinbarokk terminálépület, ahol a poggyászunkat is magunk pakolhatjuk. 

*

Lemberg, a tökéletes közép-európai város

A közel 750 ezer fős Lemberg Ukrajna egyik kulturális központja, 2001 óta a belvárosa az UNESCO világörökség része.

Mint lakott hely az V. század óta állja a sarat, történelme során népek és seregek átjáróháza volt. Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben került a Habsburgok kezére. A város utcáin sétálva teljesen egyértelművé válik a helyzet, hogy a Habsburg-monarchia 160 év alatt többet tudott építeni Lembergben, mint a mai ukrán főváros mindenkori urai 1600 év alatt Kijevben.

Rendezett utcák, jól szervezett közlekedés, barátságos városkép, katedrális, templomok, ódon várfalak és nagypolgári házak, fényes operaház.

Lehetnénk Bécsben, Budapesten vagy Triesztben is, a kellemes és lelkünket melengető érzést mind ismerjük. Néhol egy-két utcában azonban mégis rájövünk hol vagyunk, látva a Zsigulikat és a felújítandó házak állványainak kék-sárga festését. 

Repülőgépünk landolása után a kijevi nemzetközi repülőtéren egy katonai propagandavideó fogadott minket, ahol éppen a Donyeck környékén harcoló alakulatok hősies küzdelmének lehettünk szemtanúi. Országszerte toborzási plakátok népszerűsítik a nemzeti fegyveres erőket, a plakátokról minket méregető szembogarak pedig határozottságban és diadalmámorban égnek.

A lembergi jezsuita templomba belépve is eszünkbe jut a háború, amint az oltár előtt kupacba hordott lyukas rohamsisakokra és lövedékrepeszekre tekintünk.

A donyecki mesterlövész a túloldalon gyorsabb volt.

A templom oldalsó hajóiban több száz fényképről néznek minket az ukrán front hősi halottjai. A plafonról békegalambok lógnak, az egyik kápolnában árvák portréival nézhetünk farkasszemet. Az arcok itt is határozottak, rendíthetetlenek. Csak ezek már nem a toborzóplakátok, hanem az azok mögött rejlő borzalmas valóság arcai.

A halál emlékeztetői után visszatérünk az életbe. A macskaköves utcákon – amiket minden bizonnyal a K und K korszaka óta nem cseréltek le – gyermekek százai szaladgálnak. A meseszép operaház előtti téren igazi kelet-európai kuriózumban lehet részük a kicsiknek: elektromos műanyag Mercedes és Ferrari. Utoljára Velikij Novgorodban, a Lenin-szobor alatt láttam efféle kisautókat, de az igényesebb magyar búcsúkban is megtalálni a pörgős hinta mellett.

Lembergben mindenki jól érzi magát,

a háttérben a főtér melletti szamba klub tánczenéje sejlik fel. A nap süt, a villamos csilingel, az emberek jönnek-mennek – közép-európai békebeli hangulat egy háborúban álló országban.

Ócskás piac a régi várfal tövében. Koszos viaszosvásznakon sorakoznak a lengyel, magyar, német és ukrán nyelvű könyvek, tökéletesen leképezve a város történelmi hagyatékát. Előttünk

majd visszarakja a kupacba.

Lembergnek nagy szerencséjére a lengyel határ mindössze egy órányi autóútra van, ide még elérnek az Európai Unió, a szabadabb és jólétibb Európa csápjai. Ez érezhető a város utcáin sétálva, amikor sorra botlunk bele lengyel és német turistacsoportokba, felülárazott éttermekbe és sushi bárokba. Lembergnek már nincs sok hátra, hogy végérvényesen is a turistahordák által meghódított városok listáját gazdagítsa, csatlakozva Prágához és Budapesthez. A futball EB miatt felújított nemzetközi repülőtér nagyobb forgalomra lett tervezve: idő kérdése, hogy a nagy európai fapadosok több száz turistát repítsenek hosszúhétvégézni Ukrajna legszebb városába. Ha tehetjük még ezelőtt szemléljük meg, nyugodt jelenében.

cserébe minden negatívumot elfelejthetünk.

Az egyik régi ház mellett kijevi csirke illata és népzene dallama csapja meg érzékeinket. A magyar népzenében abszolúte nem hangsúlyos harmonika Ukrajnában minden muzsikusbrigád elengedhetetlen kelléke. Az idős úr láttán zavarba jövünk. Nem tudjuk, hogy Ukrajnában vagy egy kusturicai dunakanyari cigánylakodalomban vagyunk-e? A zenei repertoár nagyjából egyezik, az asztaltársaság vígan nótázik, idővel megszólal a Bubamara, ukránul természetesen, de ezzel nincs is gond. Mi, magyarul dúdoljuk alá a saját verziónkat. Ez a mi saját, közép-európai, vidám multikultink.

Tarasz Sevcsenko ukrán költő, festő és humanista szobra alatt a padokon helyet foglaló átlagéletkor minimum 75 év. Idős urak néznek egymással farkasszemet, a tét a sakk és a matt. Ostábla és sakk váltja egymást padonként.

Könnyelműen vágunk neki a feladatnak: egészen pontosan fél perc után kapunk mattot. Mi nézünk, mint borjú az új kapura, az úriember a bajsza alatt mosolyog ránk és nevet. Jöjjön a második kör! Itt már bő két percnél vagyunk, amikor azt hisszük, hogy túljártunk az eszén, de hamar rájövünk, hogy gondosan előkészített csapdába vezettük bele királyunkat. Hiába, a tapasztalat meg az évek…

*

Kilátás a 10-es villamos ablakából Odesszában, a városban, amely egyesíti a naposparti szabadstrandok mizantróp hangulatát, Tirana tiranaságát és a Keresztúri úti MÁV-telep lerobbantságát

Tovább, Odesszába

Útnak indulunk, elhagyjuk Lemberget, irány a távoli ukrán tengerpart!

A rémhírek ellenére kiváló állapotban lévő és garantáltan biztonságos éjszakai vonatunk reggel nyolcra fut be a odesszai vasútállomás kettes peronjára. Odessza nagyon gyorsan ki tud minket zökkenteni a lembergi tündérmeséből. Az állomást elhagyva döngölt földút mellett megyünk el, a piacon áll a sár és a szemét, mocsok emészti fel a külváros utcáit,

A villamos lépésben halad, szerintünk ha 10 km/óra fölé gyorsulna, kisiklana. Odaérünk a hostelhez, ami az ukrán színvonalat is megszégyenítően mocskos, a hálóterem sarkában egy ágyon a fiatalembernek fekete a könyöke. Reméljük, nem krokodilozik, ami efelé egyre jobban dívik a fiatalok körében.

Hamar hátrahagyjuk Krákágyil Krákágyilevicset és a csótányokat, az egyik parkban éppen egy pandát interjúztatnak. Megérkeztünk. 

Az odesszai strand Várna Napospartját megszégyenítő realizmussal tör be életünkbe. A fizetős napágyakon kívül „tenyérnyi hely sincsen szabadon”, a hűtőládákból rejtőzködő fasírtos szendvicsek mosolyognak ránk, árusok a fürdőzők között kukoricát és erjesztett halat árulnak diszperzites vödörből.

Beúszunk a régi kikötő egyik hullamtörőjéig, tőlünk pár száz méterre halad el egy konténerszállító hajó, az orrunkat megcsapja a kerószag. A strand mellett kap helyet az odesszai delfinárium, amiben feltűnően kicsi a medence. Hamar rájövünk, hogy a minden bizonnyal már a Szovjetunió idejében is a legborzalmasabb helyek listáján előkelő szerepet betöltö delfináriumnak nem lételeme az, hogy a delfinek ott jól is érezzék magukat.

A strandot aztán hátrahagyjuk, ideje a belváros felé indulni. 

Odessza nagyon érdekes képződmény. Először is, ha nem a belvárost kitevő tíz utca valamelyikében sétálsz, nincs biztonságérzeted. Másrészt érezni lehet, hogy

A hostelban beszélgetünk egy lánnyal, aki hamar igazolja hipotézisünket: Odessza már nem az 1970-es évek csillogó szovjet riviérája, hanem egy leszakadt kikötőváros.

Az opera és környéke kellemes, a belváros hangulatos, de a minőséghez képest drága. Valahogyan így képzeljük el Szocsit vagy Aktaut – habár ott a politikai rendszer miatt sok a „kell”, amíg Ukrajnában Janukovics bukása óta csak „kellene” van. Este mindenki kimegy a sétálóutcára, lehet fekvőtámaszt csinálni 1000 hrivnya jutalomért, az Adidas susogósok halványan verik vissza a lámpák fényét. 

A város szimbólumának számító Patyomkin lépcsőről lelépve a kikötő felé vesszük az irányt. Odessza 2014 óta az ukrán haditengerészet bázisa, a Fekete-tenger egyik legnagyobb kikötővárosa. A kikötő méreteiben hatalmas, már csak ezért is megér egy látogatást! Mellettünk éppen egy dél-afrikai hajót pakolnak, kicsi a világ. A város tengeri bejáratánál sorakoznak a várakozó óceánjárók,

Bár a kikötő forgalma a vörös csillag leverése óta biztosan nőtt, ez a város fényéről nem mondható el. A Hotel Odessa szocialista üvegpalotája mellől visszatekintve a 192 lépcső a kikötő és a belváros között monumentális képet alkot. Francesco Boffo jó munkát végzett.

Odessza egyik kellemes szeglete az Isztambul Park, ami a testvérvárosi kapcsolat miatt épült az operaház mellé. Kevés helyszín alkalmas esküvői fotózásra Ukrajna egymilliós metropoliszában. A kép pikantériája, hogy a zöld bokrokkal és fákkal tűzdelt háttér mögött a kikötő egyik rozsdaövezete volt, ami a park fenti sétányáról nyilván sokat adott az összképhez. Sok boldogságot kívánunk az ifjú párnak! 

*

Az este közeledtével kibuszozunk a reptérre, ahonnan 44 éves Jak40-esünk repít minket Kijevbe. A körút a végéhez közeledik. Az első három kijevi nap után nem hittük volna, hogy valaha is visszavágyunk a panelrengeteggel körülvett homo sovieticus barlangjába, de tévedtünk. Odessza után egy kijevi telep is felüdülés tud lenni.