Zárul már az aranykapu? – Az amerikai bevándorlás történetéről

Bejelentette átfogó bevándorlási reformjavaslatát Donald Trump amerikai elnök, amely kongresszusi elfogadása esetén alapvetően alakítja át a jelenleg hatályos szabályozási elveket. Az elképzelés szerint a családegyesítést és a „sokszínűséget” szem előtt tartó szabályozást az érdemeken, vagyis elsősorban az iskolai végzettségen és a munkaerőpiaci hasznosságon alapuló szempontok váltják fel. Az integráció elősegítése és a nemzeti egység megőrzése érdekében pedig

Mindennek kapcsán érdemes áttekinteni, hogy is alakult az Egyesült Államokban a bevándorlás az előző kétszáz évben, illetve hogy mikor milyen bevándorlás-politikát alkalmazott Washington, hisz mindez talán nekünk sem tanulság nélküli.

Nyitva van az aranykapu, had bújjatok rajta – A Bújj, bújj, zöld ág eredetileg a nagylányok virágvasárnapi villőzésének, a Dunántúlon zöldágazásának volt része. Mint minden népdalnak, ennek is van erotikus értelmezése, viszont az aranykapu, ami alatt át lehet bújni, más jelentésre is szert tett az idők folyamán.

Az amerikai aranykapu az Ellis Island volt, a New York-i sziget, ahol egyeseknek határtalan öröm, másoknak a visszafordítás keserűsége jutott osztályrészül. A határtalan öröm valahol szó szerint értendő, hiszen a végeláthatatlan amerikai határvidék is vonzotta az onnan nézve be-, innen nézve kivándorlókat.  

Olvassa el ezt is! Donald Trump elnök bevándorlási reformjavaslata

Korszakok és kezdetek

Amerika történetében a gyarmatosítás kora után három hulláma volt a tömeges bevándorlásnak: az 1840-50-es évek; az 1890-es évektől az első világháborúig; és a bevándorlási törvények utolsó jelentős változtatásától, 1965-től kezdve napjainkig. A bevándorlókra elsősorban mindig is gazdasági erőforrásnak tekintettek Amerikában. 1820 és 1920 között nagyjából 35 millió európai emigrált az Egyesült Államokba.  

Az amerikai gyarmatokon a brit uralom alatt nem sok akadálya volt a bevándorlásnak, minthogy nagy szükség volt munkaerőre. Ugyanakkor már ekkor megjelennek a bevándorlás-ellenes hangok, az egyik alapító atya, Benjamin Franklin például nem állhatta hazája, Pennsylvania németjeit, akik a népesség egyharmadát tették ki. Franklin szerint a pennsylvaniai németek fajtájuk legrosszabjai. Ekkoriban azonban London és a gyarmatok kormányzói nem voltak hajlandóak komolyan szabályozni a bevándorlást.

Az első, bevándorlásra vonatkozó amerikai törvény, az 1795-ös Naturalization Law az állampolgárság megszerzését szabályozta, amely kora egyik legnagyvonalúbb szabályozása volt.

1820-1840 között 751 ezer ember érkezett az országba, 1860-ig pedig összesen négymillió. Az amerikaiak legjobban a szegények parasztok és kisiparosok érkezésétől tartottak, elsősorban Írországból és a német államokból, mivel ők nagyrészt katolikusok voltak. 

Olvassa el ezt is! Szuverén államok vs birodalmiság: tagállami jogok az Egyesült Államokban

Az első kifogások

A 19. század közepén megalakult az American Party, ami a „nativista”, bevándorláskorlátozó álláspontot képviselte, és ezt az ügyet szerette volna előmozdítani az 1852-es és 1856-os választásokon. A párt vezetősége nem volt egyáltalán szélsőséges, inkább konzervatívnak mondható, s nem is a bevándorlásra vonatkozó törvényeket akarták megreformálni,  hanem kicsit magukat a bevándorlókat, illetve jóval később adtak volna állampolgárságot. Ezután az időszak után azonban a nativizmus a polgárháború végéig hanyatlott. 

Az 1864 és 1917 közti törvények viszont nem engedték Amerika földjére lépni a külföldön munkát vállalókat (féltek, hogy ez negatívan befolyásolja az amerikai fizetéseket), a prostituáltakat, az elítélteket, a szegényeket, a koldusokat, a tuberkulózisban vagy epilepsziában szenvedőket, a mentális betegségekkel küzdőket, a fejlődési rendellenességekkel élőket s más krónikus betegeket vagy fogyatékkal élőket (tartottak tőle, hogy közellátást kell majd biztosítani a számukra), valamint az írástudatlanokat. Mindezen kitételekkel együtt is

A keresztapa első részének fontos jelenete, hogy a kis Vito megérkezik Ellis Islandre, ahol megjelölik egy X-szel, ami a mentális betegségek jele volt. Karanténba teszik, ahol csak később engedik ki.

A bevándorlás komolyabb szabályozására azután került sor, hogy a Mexikóval vívott 1846-48-as háború következtében az Egyesült Államokhoz csatolták Kaliforniát. Ugyan Kalifornia és a keleti part régi államai közt ekkor a vadnyugat még tagállamokká csak részben szervezett földje terült el, kevés közlekedési kapcsolattal, az 1840-es évek aranyláza az érdeklődés középpontjába repítette a túlparti országrészt.

s a bevándorlást szigorítani kívánó mozgalmak törekvései elsőként a kínai bevándorlás korlátozásához vezettek. A Kína-ellenes mozgalom vezére az ír származású Denis Kearney volt, a Workingmen’s Party (Dolgozó Emberek Pártja) alapítója. Ugyanakkor Kearneynek nem igazán voltak követői Kalifornián kívül. Érdekesség ugyanakkor, hogy a feketék lapjai kikeltek a kínaiak ellen, minthogy a kínaiak veszélyt jelentettek az amúgy is bizonytalan helyzetű fekete munkások érdekeire.

Mindezzel együtt a kongresszus 1882-ben megtagadta a kínaiaktól a bevándorlás lehetőségét, elfogadván a Chinese Exclusion Actot, amit végül csak 1943-ban, a közös világháborús szövetség miatt töröltek el. Ugyanakkor ez a törvény sem tiltott ki minden kínait, csak a munkásokat. A diákok, kereskedők, az Amerikában született kínaiak családja és az amerikai állampolgár kínaiak maradhattak, jöhettek. 

Az 1891-es bevándorlási törvény

Washingtonban aztán 1891-ben elfogadták az Immigration Actet, amely felügyeleti szervezet hozott létre a bevándorlás kontrollálására, melynek része volt az orvosi vizsgálat és az intelligenciateszt. A bevándorlás két fő pontjává Angel Island és Ellis Island vált. Ezzel párhuzamosan erősebb határellenőrzést vezettek be az északi határon és a keleti parton. 

Ott voltak például a japánok, akik ellen főleg úgyszintén Kaliforniában tüntettek, és akik asszimilálhatatlannak bizonyultak. Végül Theodore Roosevelt tárgyalt le egy kvótarendszert a japán kormánnyal, miközben Japán épp az amerikaiak szeme előtt vált világhatalommá. 

Eközben nyolc nyugati állam és Florida tett lépéseket, hogy megakadályozzák az amerikai állampolgárság nélküliek földvásárlását. A Legfelsőbb Bíróság nem emelt alkotmányos kifogást ez ellen, a földtulajdonos külföldiek azonban a már amerikai földön született, tehát amerikai állampolgár gyermekeikre íratták földjeiket. Ezután gyakorlatilag egész Ázsiából betiltották a bevándorlást Amerikába, kivéve az akkoriban a spanyol-amerikai háború következtében Amerikához tartozó Fülöp-szigeteket. 

Fehérek, nők és férfiak

A különféle bíróságoknak annak meghatározása lett az egyik sok fejtörést okozó feladata, hogy ki számít fehérnek az Immigration Act hatálya alatt, mivel nekik volt lehetőségük felvenni az állampolgárságot.

A különféle ázsiai nemzetek tagjai például nem számítottak fehérnek, a szírek és örmények viszont igen. Ekkoriban a Mexikótól elcsatolt területeknek köszönhetően már több százezer mexikói élt az Egyesült Államokban, akiket úgyszintén fehéreknek nyilvánították, mondván: a spanyolokon keresztül európai származásúak. A közvélemény ugyanakkor nem kedvelte az újonnan érkező mexikóiakat, akik rendezetlenek és szegények voltak, sok esetben pedig elítéltek és/vagy dologtalanok. A kormány így idővel fejadót fizettetett a belépni kívánó mexikóiakkal, vagy épp megtagadta tőlük a vízumot, mert attól tartottak, hogy a köz pénzén kell őket eltartani.  A nagy világválság idején a mexikói diplomaták segítségével próbáltak sokakat rávenni arra, hogy hagyják el az országot. 

Habár eredetileg a bevándorlási szabályok nem tettek különbségek nők és férfiak között, idővel a törvényhozók úgy határoztak, hogy a nők státusa az őket eltartó férfiétól függ. 1855-ben a kongresszus formálisan is úgy határozott, a nők állampolgársága apjukétól vagy férjükétől függ. Így

viszont ha nem amerikai állampolgárhoz, akkor elvesztette állampolgárságát, és azt csak akkor tudta visszaszerezni, ha először férje amerikai állampolgárrá vált.

Aztán 1871 és 1900 között 11,7 millió bevándorló érkezett Amerikába; 1901 és 1920 között pedig 14,5 millió. S míg korábban a nyugat- és észak-európaiak keltek útra, ekkor dél-, közép- és kelet-európaiak. Ez volt az Osztrák-Magyar Monarchiából is a kivándorlás „aranykora”, amikor egymillióan érkeztek innen Amerikába. Az új bevándorlók fizimiskája jobban elütött az amerikaiakétól, mint a korábbiaké, és hagyományőrzőbbek voltak, s az amerikai nativisták gyakran kifogásoltak az új jövevények „elmaradottságát”. 

Szigorodó szabályok

1921-ben és 1924-ben meglehetősen alacsony kvótákat állapítottak meg ezekre a régiókra vonatkozólag. A bevándorlás-korlátozás szószólói 1890 után nem a bevándorlókat, hanem a bevándorlásra vonatkozó törvényeket szerették volna megreformálni, ami mégiscsak realisztikusabb és érthető elképzelés. 

A bevándorlás korlátozásának egyre erősebb követelése több forrásból táplálkozott. Feltámadt az antikatolicizmus, aminek az American Protective Association (Amerikai Védelmi Szövetség) volt egyik fő letéteményese. Aztán ott volt a Ku-Klux-Klan, ami úgyszintén volt katolikusellenes éle is. De

Végül ott volt az Immigration Restriction League (Bevándorláskorlátozási Liga, IRL), amit elismert északkeleti akadémikusok, politikusok és reformerek alapítottak, akik az amúgy is növekvő szociális problémák még súlyosabbá válását szerették volna megakadályozni a bevándorlás erősebb korlátozásával. Míg a Ku-Klux-Klan szélsőséges és rasszista szervezet volt, addig az IRL mérsékelt, a létező társadalmi rend védelmét felvállaló patrióta mozgalomnak nevezhető.

A bevándorlási kvóták rendszerét 1907-ben kezdte el kidolgozni a kongresszus által létrehozott Dillingham-bizottság, amely jelentést írt a helyzetről; a kvótarendszert 1921-ben és 1924-ben iktatták törvénybe. Az 1921-es Emergency Quota Act megerősítette az ázsiaiak bevándorlásának teljes tiltását, az európaiak bevándorlási kvótáját pedig éves szinten 3 százalékban határozta meg, az 1910-es népszámlálás alapján az amerikai társadalomban jelen lévő európaiak arányszámához mérten. Számokban ez évente 350 ezer európait jelentett maximum, ennek 45 százaléka lehetett kelet- és dél-európai, és 55 százaléka nyugat- és észak-európai. 

Az 1924-es Johnson-Reed Act szigorúbb szabályozást vezetett be: 1927-el kezdve az világ minden részéről érkező bevándorlók számát 150 ezerben maximálták úgy, hogy a déli féltekéről senkit nem engedtek be, az északi féltekéről is főleg csak az Európával és a Brit Birodalommal ápolandó jó kapcsolatok miatt. Ekkor az 1890-es népszámlálás arányszámait vették alapul, ami még a dél- és kelet-európai bevándorlók nagy hullámának érkezése előtt készült. Így az amerikai társadalomban 1890-ben élő minden nemzetiség összlétszámának 2 százalékában határozták meg a felső limitet.

Az is igaz, hogy 1908-1923 között hárommilióan tértek haza Amerikából, s még jobban bonyolítja a képet, hogy voltak, akik megint visszatértek oda, köztük a magyarok 66 százaléka.

Laissez-faire, korlátozás, nyitás

A bevándorláspolitika tehát a kezdeti laissez-faire hozzáállástól kezdve sokat változott az 1930-as évekig, de maga az Egyesült Államok is nagyobb és szervezettebb lett, valamint

S az is számításba veendő, hogy a 17-18. században még jóval kevesebben keltek útra az Újvilágba szerencsét próbálni, mint a 19. század végétől.

„Bevándorló-nemzet” vagy sem, egy politikai közösségnek joga van megszabni, kiket fogad be és kiket nem. Nem is beszélve arról, hogy ekkoriban szinte minden ország komoly bevándorlásügyi korlátozásokat vezetett be.

A hitleri nácizmus és a második világháború diszkreditálta nem csak a szélsőséges faji gondolkodást, hanem szinte már a tisztes hazafiságot is, ami a hidegháborús szembenállás ideológiai álláspontjaival ötvözve oda vezetett, megreformálták az amerikai bevándorlási szabályozást. 1943-ban megszüntették a kínaiak tilalmát, és a kvótarendszert is felszámolták, minthogy az rasszistának tűnt, valamint a Szovjetunióval szemben álló szabad világ imázsával sem éppen fért össze.

Az 1952-es McCarran-Walter Act még csak megreformálta a kvótarendszert. Ettől kezdve már nem csak fehéreknek számítók kaphattak állampolgárságot, a törvény a nyugati féltekére nem állapított meg létszám-korlátot, a keleti féltekéről érkezők számát viszont 150 ezerben maximálta, az ázsiaiaknak pedig erősen megnehezítette a belépést.

A hidegháborús biztonságpolitika miatt ezzel együtt az érkezők profilvizsgálata szigorú volt.

A kvótarendszert ugyanakkor kikezdte a világháborús menekültek kérdésköre. 1950-től kezdve 250 ezer embernek adtak vízumot és 450 ezer európai lépett be az országba. Dwight D. Eisenhower eme válság megoldása érdekében rendszerint élt az elnök kegyelem intézményével, az 1956-os magyar szabadságharc bukása után például 30 ezer magyar menekültnek biztosított vízumot. Az 1959-es kubai kommunista hatalomátvétel után Amerika 215 ezer kubai menekültet fogadott be.

Az 1965-ös reform

1945 után a reformer mozgalmak küzdöttek a bevándorlási politika megváltoztatásáért, s ezek a mozgalmak erős átfedésben voltak a New Deal utáni Demokrata Párttal (azzal a Demokrata Párttal, ami történelmileg a hatvanas évekig a déli fekete-ellenes szegregáció politikai haszonélvezője volt a polgárháború óta, minthogy a „Solid South”-on a republikánusok labdába sem rúgtak, mindenki a demokratákra szavazott).

minthogy ez olcsó munkaerőt jelentett nekik; a szakszervezetek ugyanakkor épp ettől tartottak. A fekete polgárjogi mozgalom úgyszintén támogatta a bevándorlás megreformálását, minthogy a kvótarendszert a szűklátókörűség és rasszizmus megnyilvánulásának tartotta – ami ugyan érthető, de felmerül a kérdés, hogy miért is rasszizmus annak meghatározása egy ország részéről, hogy honnan mennyien jöhetnek. 

A növekvő amerikai életszínvonal, az ötvenes évek békés, optimista eisenhoweri Amerikája igen vonzó volt sokak számára a földkerekségen. Ugyanakkora  reformista mozgalmak hatása korlátozott volt, az amerikaiak 58 százaléka ugyanis ellenezte a bevándorlási reformot. Hiába. 1965-ben megszületett a mai amerikai bevándorlási rendszer alapja, az Immigration and Nationality Act. A reformok vezető arcai a kongresszus fő liberális személyiségei voltak, például Emanuel Celler, New York képviselője; vagy a michigani szenátor, Philip Hart; és a massachusettsi demokrata, Edward Kennedy.

Az 1965-ös szabályozás törölte a faji meghatározásokat és nemzeti kvótákat a törvényből, 170 ezres limitet határozott meg a keleti féltekére, országonként 20 ezres kvótával, a nyugati féltekére pedig 120 ezres maximumot állapított meg, állami lebontás nélkül. Vízumot hét kategóriában osztogattak: családegyesítés, menekültstátusz, szakemberek, művészek és tudósok, valamint képzett és képzetlen munkások munkaerőhiányos területekre vonatkozóan. 

1965 hatásai

s nyomában a következő évtizedekben egyre nagyobb lett a különbség a közvélemény és az elit véleménye között a bevándorlásról.

Kennedyék azt hitték, ezután is elsősorban Európából érkeznek majd bevándorlók, így Amerika népességének összetétele lényegileg nem fog változni. De nem lett igazuk. A nyugat-európaiaknak már nem sok okuk volt átkelni az óceánon, a kelet-európaiakat pedig megakadályozta ebben a szovjet rendszer. A világ többi részén azonban egyre többen gondolták úgy, hogy Amerikában próbálnak szerencsét, s sokan tudatosan kihasználták a családegyesítés lehetőségét is. 

1965-1970 között megduplázódott a bevándoroltak száma, s míg 1952-1970 között 5,8 millióan érkeztek az Egyesült Államokba, 1971-1986 között már 7,3 millió volt ez a szám.

A nyolcvanas-kilencvenes években a bevándorlók 13 százaléka érkezett Európából, 82 százaléka pedig Ázsiából és Latin-Amerikából, az első hely pedig már ekkor is Mexikót illette meg. Az amerikai népességnövekedés 60 százalékát ekkor már a bevándorlás hatásának tulajdonították.

2005-ben Amerika fogadta be a legtöbb legális migránst a világon, 1,299 millió embert. 2000 és 2006 között 7,9 millióan érkeztek az Egyesült Államokba, közülük 3,5 millióan voltak illegálisak. Az ekkor Amerikában élő bevándorlók száma 32,5 millió volt, ami az 1910-esnek a két és félszerese.

A migránsok két legfontosabb belépőhelye továbbra is New York City és Los Angeles maradt. Los Angeles népességének 1970-ben 17 százaléka volt fekete és 18 százaléka hispán, míg 2000-ben a feketék aránya 11 százalékra csökkent, a hispánoké viszont 47 százalékra nőtt. Miamiban ugyanebben a harminc évben a hispánok száma (főleg a kubai menekülteknek köszönhetően) 24-ről 57 százalékra nőtt. 2000-ben Chicagóban élt a harmadik legnagyobb hispán népesség, 26 százalékkal (753 ezer ember).

1995-ben a közvélemény 62,3 százaléka ezzel együtt még mindig a (legális) bevándorlás további korlátozását vagy egyenesen teljes betiltását támogatta volna. A washingtoni törvényhozás 1978-ban, 1986-ban, 1990-ben és 1996-ban is hozzányúlt a szabályozáshoz. George W. Bush kormányzata egyre több katonát küldött a déli határra, és egyes szakaszokon kerítést is felhúzott.

A harmadik nagy amerikai bevándorlási hullám, amit 1965-től számítanak, oda vezethet, hogy míg 1980-ban az európai származásúak 80 százalékát tették ki Amerika népességének,

A spanyol nyelvű országokból érkező „hispánok” (a kifejezést annak ellenére használják, hogy ilyen identitáscsoport nem létezik a spanyol ajkú világban) az afroamerikaiak arányát is túlszárnyalták. Etnikai kisebbségnek ugyanakkor nehéz volna mind a feketéket, mind a hispánokat nevezni, a feketék kultúrája ugyanis teljesen amerikai, a hispán kifejezés viszont számos latin-amerikai etnikumot takar, akik adott esetben nem is feltétlen beszélnek egymással. Mindenesetre 1980-ban a hispánok 6,4 százalékát adták Amerika népességének, de ez az arány 2050-ben akár 25 százalék is lehet. 

Kis gömböcből nagy gömböc: az illegális bevándorlás

A legváratlanabb következmény azonban az illegális bevándorlás szinte kezelhetetlen méretű problémává válása okozta, ami főleg a déli, mexikói határon okoz a mai napig problémát. A kilencvenes évekbeli becslések szerint 500 ezer és egymillió közti mexikói szökött az Egyesült Államokba a déli határon keresztül. Sokuk ide-oda mászkált a határon, hogy megkeresett pénzét hazavigye.

A jelenség nem volt új, hiszen már a kínaiak kizárása és az 1924-es kvótarendszer bevezetése is az illegális bevándorlás megnövekedésével járt az északi és a déli határon. Ezért hozták létre 1924-ben a Border Patrolt. A kiutasítottak száma az 1920-as 2700 főről így 1929-re 39 ezer főre duzzadt. Ugyanakkor időről időre „rendezték” az Amerikában maradtak jogi státuszát, amivel főleg a Kanadából és Európából érkezők jártak jól. 1965 után azonban, mint láttuk, sokkal nagyobb méreteket öltött az illegális bevándorlás:

A bevándorlás újbóli korlátozását indítványozó mozgalmak szószólója 1979-től a Federation for American Immigration Reform (FAIR) volt, ami nem csak a bevándorlók számának korlátozásáért küzdött, hanem a határvédelem erősítéséért és az illegális bevándorlókat alkalmazó munkaadók megbüntetését is szorgalmazta – lássuk be, joggal. 

Velük szemben álltak azok a mozgalmak és szervezetek, amelyek ugyan nyíltan nem álltak ki az illegális bevándorlás mellett, de az illegális bevándorlók segítését tűzték ki céljukul. A humanitárius megfontolások és a törvényszegés közt azonban igen nehéz egyensúlyozni. Ráadásul ezek a mozgalmak egyre inkább megkérdőjelezték a nemzeti szuverenitást és az önvédelem legitimitását, a költözéshez való korlátlan jogot kifejlesztve. Számukra az „illegális bevándorló” inkább „dokumentumok nélküli munkás”, mivel „dehumanizálónak” tartják azt, ha személyeket „kriminalizálunk”.

Az érveléssel az baj, nem ismeri el, hogy lehetséges törvényszegő állapotban élni, s ez még nem „dehumanizál” senkit.

Milyen lesz a jövő Amerikája?

Ma a legálisan érkezők többsége képzett szakember, ám az ő amerikai befogadásuk egykori hazájuk számára agyelszívás. Egy 2010-es felmérés szerint az USA-ban élő 25 millió legális bevándorló főleg a metropoliszokban telepedik le, és többségük a legkülönfélébb fehérgalléros munkakörökben helyezkedik el. Kékgalléros, kétkezi fizikai munka ugyanakkor egyre kevesebb van a bevándorlók számára (s az illegálisok általában ilyen munkakörben dolgoznak). 

hanem párhuzamos életet él.

Az állampolgársági eskü nem tesz valakit automatikusan karakterében is amerikaivá. Nekik Amerika szolgáltatásaira és életszínvonalára van szükség, nem az amerikai kultúrára; svédasztalként válogatnak a lehetőségek földjének lehetőségeiből, kilúgozzák az amerikai álmot. Mint Samuel P. Huntington írja a Kik vagyunk mi? című munkájában, Amerika angolszász protestáns nemzeti és kulturális karaktere erősen meg fog változni, ha a jelen bevándorlási trendek folytatódnak.

Irodalom:
David A. Gerber: American Immigration. A Very Short Introduction. Oxford University Press, 2011
Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Európa, 2005.
Paul S. Boyer: American History. A Very Short Introduction. Oxford University Press, 2012.