Nagyon kiakadt Ukrajna a FIFA-ra, bocsánatkérést követel
A Nemzetközi Labdarúgó szövetség olyan térképet használt, amelyen a Krím Oroszországhoz tartozik.
Moszkva kelet-ukrajnai háborúja nem egyértelmű sikersztori, viszont tartósan be tudja fagyasztani a konfliktust, Ukrajna mozgásterét blokkolva ezzel.
Írta: Greczula Levente László
Donyeckben, Luhanszkban és a Krím-félszigeten sorban állnak az emberek az orosz állampolgárságért, amit május 1. óta könnyített eljárásban szerezhetnek meg azok, akik 2014 előtt is az említett területeken éltek. Vlagyimir Putyin éppen egy nappal Volodimir Zelenszkij ukrajnai elnökválasztási győzelme után írta alá a törvényt, amit nehéz nem válaszlépésként értelmezni. De miért ilyen nagyvonalú Moszkva ezekkel az emberekkel?
A Szovjetunió 1991-es összeomlása maga alá temette az orosz gazdaságot, de az orosz nagyhatalmi ambíciókat nem. Közismertek Putyin elnök nyilatkozatai, melyekben „geopolitikai katasztrófának” nevezi a Szovjetunió felbomlását, amit „visszafordítana, ha tudna”. A Szovjetunió újjáépítésére természetesen a ’90-es évek elején sem volt nagyobb esély, mint most; volt ugyanakkor egy tényező, ami lehetővé tette, hogy Moszkva rajta tartsa a szemét és a kezét a frissen függetlenedett posztszovjet államokon: a határok.
A Szovjetunió belső határait többnyire nem úgy húzták meg, hogy pontosan kövessék az etnikai tömbök földrajzi elhelyezkedését. Egy olyan soknemzetiségű országban, mint a Szovjetunió, ez súlyos problémákhoz vezethet, főként olyankor, amikor meggyengül az államhatalom – a ’80-as évek végén pedig pontosan ez történt. Az egyik első, ehhez köthető konfliktus már a Szovjetunió összeomlása előtt elkezdődött: az azerbajdzsáni Szumgait városában bekövetkezett örményellenes pogrom hamar fegyveres összetűzéshez vezetett, amelynek tétje az örménylakta, de az Azerbajdzsáni SZSZK-hoz tartozó Hegyi-Karabah hovatartozása volt. 1991 után pedig csak tovább szaporodtak az egykori szovjet tagköztársaságokban a fegyveres összetűzések, ma Örményország és Azerbajdzsán mellett Moldova, Grúzia, Oroszország és legújabban Ukrajna helyzetét is nehezítik ilyenek.
Ezeknek a konfliktusoknak az az egyik közös jellemzőjük, hogy
Ez nem azt jelenti, hogy az ellentéteket rendezték a felek: általában valamilyen fegyverszüneti megállapodás a legtöbb, amit sikerült elérni a helyzet megoldásának érdekében – vagyis ezek a konfliktusok elméletileg bármikor kiújulhatnak. Az ilyen összetűzéseket ezért befagyott, vagy újabb kifejezéssel elhúzódó konfliktusoknak nevezik. Az elhúzódó konfliktusok nyomán gyakran de facto államok jönnek létre: ezek olyan „országok”, amelyek létezését gyakorlatilag senki sem ismeri el hivatalosan, de ettől függetlenül többé-kevésbé képesek a területük ellenőrzésére és életének szervezésére. Ilyen de facto állam például Moldova területén a Dnyeszter-menti Köztársaság, Ukrajnában a Donyecki Népköztársaság, Cipruson az Észak-ciprusi Török Köztársaság, de akár Koszovót is idesorolhatjuk.
Egy ilyen konfliktus jóformán ellehetetleníti az adott állam normális működését, mert egyet jelent az évtizedekig tartó háborús helyzettel, fenyegetettséggel és bizonytalansággal. Még súlyosabb a helyzet, ha de facto állam is kialakul a konfliktus nyomán, hiszen ez alapvető kérdéseket vet fel a „hordozó állam” államiságával kapcsolatban – hiszen az nem tudja teljesen irányítása alatt tartani az egész államterületet, ami az államiság egyik alapvető követelménye.
a különböző nemzetközi szervezetekbe: az EU-ba felvett Ciprus példája inkább szabályt erősítő kivétel.
Moszkva a múltban jelentős szerepet vállalt az egykori Szovjetunió területén kibontakozott elhúzódó konfliktusok „rendezésében”: beavatkozott az orosz kisebbség védelme érdekében, részt vett egyeztetéseken, közvetített a felek között – szóval igyekezett jó színben feltüntetni magát.
Félreértés azonban ne essék: Moszkvának nem érdeke ezeknek a konfliktusoknak a rendezése. Az elhúzódó konfliktusok által sújtott, bizonytalan helyzetű államok könnyebben befolyásolhatók, és ezt a Kremlben is nagyon jól tudják.
Oroszország az utóbbi időben nem volt túl aktív az elhúzódó konfliktusokkal kapcsolatban. Az ukrajnai háború előtti legutóbbi komolyabb manőver, vagyis a 2008-as grúziai háború óta hosszú évek teltek el. Moszkva és Kijev kapcsolatában viszont komoly változást hozott a 2014-es év és az Euromajdan, hiszen Ukrajna (egy része legalábbis) ekkor olyan irányváltásra szánta el magát, ami Oroszország szemszögéből megengedhetetlen volt: emlékezzünk vissza, a Kreml már 2013-ban komoly nyomást gyakorolt az akkori ukrán elnökre, Viktor Janukovicsra, hogy ne közeledjen az EU felé – ebből lett a majdani forradalom.
Öt év távlatából
A Krím-félsziget elszakítása és a két kelet-ukrajnai szakadár népköztársaság világra segítése mellett a „költségek” rovatban ott sorakoznak a katonai beavatkozás és a válaszul kivetett uniós szankciók számszerűsíthető tételei, és olyan, pénzre nehezen váltható tényezők is, mint a háború miatti rossz nemzetközi megítélés, a malajziai utasszállító repülőgép elpusztítása, vagy éppen az, hogy – hiába a nagy igyekezet – Ukrajna (nyugati része), ha lehet, még inkább hátat fordított Moszkvának (például azzal, hogy öt év után leváltotta Petro Porosenko elnököt).
Mi maradt hát Oroszországnak?
A konfliktus befagyasztása, elhúzása – ennek egy kézenfekvő módszere az orosz állampolgárok számának növelése a térségben. Moszkva a múltban meglehetősen gyakran juttatta ilyen előnyökhöz a de facto államok lakosait, például a kb. 460 ezres lakosú Dnyeszter-menti Köztársaságban 120 ezer körüli az orosz állampolgársággal rendelkezők száma. Nekik tehát orosz útlevelük van, közülük sokan orosz szociális ellátásra is jogosultak.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Dnyeszter másik partján található Moldova lakóival Bukarest lényegében ugyanezt játszotta el, EU-s állampolgársághoz és az azzal járó alapjogokhoz juttatva ezzel minden harmadik moldovait.
A Donyec-medence (vagy Donbasz), ahol a Donyecki Népköztársaság és a Luhanszki Népköztársaság is található, ideális helyszín ilyen intézkedésekhez. Az Ukrajna keleti részén található terület korábban is nehezen kormányozhatónak bizonyult, egyrészt azért, mert bizonyos járásokban az oroszok alkotnak többséget, másrészt azért, mert
– olyannyira, hogy amint adott volt a lehetőség, el is szakadtak. Moszkva tehát nem kockáztat túl nagyot azzal, hogy orosz állampolgárságot kezd osztogatni ebben a régióban, amit mit sem bizonyít jobban, mint hogy a luhanszkiak tömött sorokban álltak az orosz bevándorlási hivatal előtt, hogy útlevélhez juthassanak, amint a törvény hatályba lépett. Azok sem kockáztatnak túl nagyot, akik felveszik az orosz állampolgárságot, mert az – egyelőre – nem jár az ukrán állampolgárság elveszítésével.
Luganszk és Donyeck zónái
Azzal, hogy hivatalosan nem ismerte el létezésüket, a Kreml még mindig Ukrajna részeként tekint a két szakadár népköztársaságra. Ez valószínűleg nem is fog változni a közeljövőben. Moszkva mostani akciója a Donbaszban pedig egyértelmű figyelmeztetés Kijev számára: csak óvatosan a kelet-ukrajnai konfliktussal vagy a kisebbségi kérdéssel, mert Oroszország beavatkozhat – és a történelmi tapasztalatból kiindulva be is fog avatkozni – a saját állampolgárai védelme érdekében.
A 2014-ben kezdődött konfliktus intenzív szakasza megmutatta, hogy Ukrajna nem állhat ellen Oroszországnak, ha fegyveres összetűzésre kerül sor: egymagában túl gyenge, olyan szövetségeseket pedig nem tud felmutatni, akik katonai szerepvállalásra is hajlandók lennének az érdekében. Ukrajna azonban nem csak hard power tekintetében marad alul Oroszországgal szemben: soft power, vagyis gazdasági-kulturális vonzerő és meggyőzőképesség szempontjából is gyengébb a helyzete a régióban, hiszen az ország belső ellentéteit Kijev többnyire erőből akarja megoldani – gondoljunk csak a hazánk és Ukrajna viszonyát is megkeserítő nyelvtörvényre. Amíg Oroszország diktál a Donbasz kérdésében, Ukrajna nem tehet semmit, hogy elkerülje a konfliktus elhúzódását, pedig ez elemi érdeke lenne:
és az esetleges euroatlanti integrációra is.
Moszkva üzenete egyszerű és világos: Kijevnek el kell engednie a Krím-félszigetet és a Donbaszt, ha nem akar Moldova vagy Grúzia sorsára jutni és olyan súlyos koloncként cipelni az elhúzódó konfliktust, amivel még túlsúlydíj mellett sem engednék fel a Nyugat felé tartó képzeletbeli repülőgépre.
A kérdés, hogy Zelenszkij le akarja-e majd nyelni ezt a keserű pirulát.