Az ateisták profilképei helyett Európa valódi őrzőinek tetteire van szükség
Ma reggelre mindenki tudja már, mi történt Magdeburgban.
Srí Lanka békés, jobbára szúfista muszlim kisebbsége szívja meg a vérszomjas vahhabita szárny által exportált terror következményeit. Mert mostantól mindenkinek rosszabb lesz.
A legfrissebb információk alapján úgy tűnik, hogy a Srí Lanka-i merényleteket az Iszlám Állam követte el. Jól ismert módszer mindez az iszlám sugallta erőszakra: öngyilkos merénylők robbantottak olyan helyeken, ahol erre – már csak a célpontok szakrális mivoltából következően is – nemigen lehetett számítani. És ez sajnálatos módon a leglogikusabb magyarázat, sok okunk nincs meglepődni.
Két fontos tanulsága azonban van az eseményeknek, amelyekről nem árt beszélni, ezek pedig a többségi, Srí Lanka-i társadalom állapotát és a muszlim kisebbséget illetik.
Először is, szerte a világon a buddhista országoknak és társadalmaiknak van egy olyan nimbuszuk, amely szinte kizárólag abból táplálkozik, hogy a hippikorszak prófétáiról– értsd, a korabeli celebekről, jellemzően zenészekről – hiába szakította le a modernitás a szakralitás legalapvetőbb atomjait is, ettől még
még a drogos bódulatukban is ezt keresték.
És mivel nyilvánvalóan a deszakralizált Nyugat választ nem tudott adni – meg különben is, milyen nevetséges már a saját, ósdi hagyományokhoz ragaszkodni –, Keleten keresték a megnyugvást.
Az elmúlt 50-60 évben az európai és angolszász területeken elterjedt egy negédes, tündérszárnyas kép a lunatikusan mosolygó jógikról, akik táncoslányok ritmikus mozgása közepette tanítják szitáron játszani George Harrisont, és közben szól a My Sweet Lord.
Aranyos kép, csak éppen semmi köze a valósághoz.
A propaganda bármit és annak az ellenkezőjét is képes elhitetni.
A buddhisták sem voltak mentesek az erőszakosságtól. Pár évvel ezelőtt pont Sri Lankán lehetett több esetről is hallani, amikor keresztény szertartásokat zavartak meg buddhisták, de a burmai muszlimellenes buddhista guru Ashin Wirathuról is
És arról ne is beszéljünk, hogy mennyiben szolgáltathattak alapot a helyi, buddhista szerzetesek gyújtó hangú beszédei a muszlim rohingyák népirtásához.
És magán Srí Lankán is történnek radikális buddhisták általi támadások a muszlim kisebbség ellen.
A buddhizmus pontosan olyan módon felhasználható politikai ideológiára, mint a kereszténység vagy az iszlám, ennél fogva ugyanolyan veszélyes fundamentalistákat is kitermelhet. Igaz persze, hogy szemben utóbbi kettővel, a buddhizmus alapvetően nem térítő jellegű vallás.
Sokan szeretjük is elfelejteni, hogy a kereszténység és az iszlám között számos különbség található, de a külső szemlélődök számára a legveszélyesebb, az erőszakos térítés meglehetősen ugyanolyan síkon mozog. A kereszténység mára megszelídült, pontosabban megszelídítették azt különböző felforgató erők – és ennek köszönhetően lett egyre gyengébb is –; de ettől még ne felejtsük el, csak azért, mert a logikánknak így kényelmesebb, hogy ugyanazok a vérzivataros időszakai is megvoltak, mint az iszlámnak jóval később. Erről az amerikai, afrikai és ázsiai kontinens éppen úgy tudna beszélni, mint az európai.
hanem azért és kizárólag azért, mert hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten egyszülött fia, aki értünk emberré lett, bűneinkért vállalta a kínhalált, végül feltámadt és az idők végén színe előtt fogunk beszámolni viselt dolgainkról.
Minden más csak utólag ráaggatott, civilizációs máz.
Visszatérve a Srí Lanka-i helyzethez, a tiszta ész megfontolásaiból kiindulva legalábbis valószínűtlen, hogy a helyi muszlimoknak közük lenne a terrorhoz, hiszen pont ők azok, akik a legtehetetlenebb kisebbségként folyamatosan szívnak a buddhisták miatt, és a pont a keresztényekkel a legkiegyensúlyozottabb a helyzetük. Nem beszélve arról, hogy nagy részük a szúfizmus követője, ami talán a legbékésebb és kiegyezésre hajló része az iszlámnak.
Kétségtelen, hogy az események utóhatásai számukra lesznek a legkedvezőtlenebbek, és pontosan ez sodorhatja őket a radikális szervezetek karjaiba.
Mert az egész felhajtás kiknek hozhatja a legtöbb hasznot? Az erőszakos, vérben tocsogni vágyó vahhabita szárnynak, amely Szaúd-Arábiából
És itt megint egy neuralgikus ponthoz értünk el, mert az az állam, amely közvetve a legtöbb szenvedést okozta terrorista sejtek támogatásával és egy hihetetlenül veszélyes ideológia állami szintre emelésével, nos, ők a mi szövetségeseink. Az USA elnökeinek állandó cimborái, súlyos fegyverbizniszek partnerei, és hídfőállás a „kiismerhetetlen”, mindig veszélyeket rejtő Közel-Keleten.
Addig egészen egyszerűen megoldhatatlan problémát jelent a terror helyzete, amíg a nyugati világ hátbaveregetéssel üdvözli sorai között azt a rezsimet, amely mindezt a terrort a leginkább pénzeli. Fel lehetne hozni persze Irán szerepét is, de ha valaminek, hát a vahhabita ideológiának kevés nagyobb ellensége van, mint Irán, és a modern terrorizmus, élén az al-Kaidával, amelyből az elmúlt 25 év szinte valamennyi terrorcsoportja ihletet merített, a vahhabita halálkultuszt hirdeti.
Amikor egy ellenzéki újságíró teljesen nyilvánvaló, külföldön történt kivégzése sem jelent semmit, akkor tényleg azt gondoljuk, hogy a biztosra vehető, de nehezen bizonyítható tények ismerete bármit is befolyásolhat? Ugyan.
Ameddig ez a világrend létezik, Szaúd-Arábia a nyugatiak barátja lesz.
Csekély öröm, hogy amennyiben ez sikerül nekik, a következő célpontjuk nyilvánvalóan a szaúdi uralkodóház lesz.
A helyzet az, hogy mint minden más, globális lett a terror is, de következményei miatt pont azok fognak szenvedni, akiknek vajmi kevés közük lehet hozzá. Ámde ezek a következmények már tehetnek arról, hogy a soron következő terrornak az elkeseredés miatt már olyan elkövetői is legyenek, akik abban eddig nem voltak érdekeltek. A vahhabita kurzus meg csak dörzsöli a tenyerét Boszniától Srí Lankáig.
Végül hadd jegyezzem meg, hogy ettől még a buddhizmus pontosan olyan fényteljes tradíció, mint egy sor ázsiai és európai vallás. A fentiek nem magáról a szakrális lényegéről alkotott gondolatok – ahogy ugyanígy nem a mélyét ragadja meg egy-egy kritika a kereszténység és az iszlám esetében sem –, hanem annak megállapítása, hogy emberi és emberi társadalom között vajmi kevés különbség van.