A „washingtoni bürokrácia” dilemmája a Legfelső Bíróság előtt

Miközben az európai politikát és közjogi életet jelenleg meghatározó egyik legjelentősebb dilemma az uniós intézmények, illetve ezen intézmények demokratikus elszámoltathatóságának hiánya, valamint a centrális és „uniformizált” jellegű közpolitikaalkotás jelensége, addig az amerikai Legfelső Bíróság egy egészen hasonló jellegű kérdést felvető ügyet vizsgált meg az elmúlt héten. A demokratikus döntéshozatalt és az elszámoltatható intézményeket egyre jobban kiszorító szakértői elvek mentén szerveződő bürokrácia jelensége ugyanis nemcsak Brüsszelben, hanem Washingtonban is létező jelenség, amelyről a Precedens már korábban könyvajánlót tett közzé.

A legfőbb bírói testület előtt lévő ügy ugyan egy Vietnámban szolgált tengerészgyalogos járadékigényéről szól, mégis könnyen ez válhat az ítélkezési év legjelentősebb döntésévé. A Kisor kontra Wilkie ügyben egy veterán, James Kisor tengerészgyalogos a vietnámi bevetésével összefüggésben kialakult poszttraumatikus stresszbetegsége miatt terjesztett elő rokkantsági ellátás iránti kérelmet, amelyet a Veterán Ügyek Hivatala első ízben elutasított. Az új iratok alapján évekkel később előterjesztett kérelmének a hivatal ugyan helyt adott, de a saját maga által alkotott szabályok alapján nem visszamenőleges hatállyal. James Kisor a hivatal ezen értelmezésével szemben fordult bírósághoz, ahol azonban a felülvizsgálatot az úgynevezett Auer doktrínára hivatkozva tagadták meg, miszerint a bíróságok alárendelik magukat a hivatal saját jogértelmezésének. Az 1990-es években megalkotott, de évtizedekkel korábbra visszanyúló doktrína mögött az az alapvető megfontolás áll, hogy a hivatal nagyobb szakértelemmel rendelkezik az általa megalkotott szabály értelmezésében, mint a bíróság, vagyis egyszerűbben kifejezve az a hivatal „tudja jobban a szabályt”, amelyik azt megalkotta. A Legfelső Bíróság előtt álló kérdés most nem az, hogy vajon James Kisornak jogos-e az igénye, hanem az, hogy vajon jogszerű és alkotmányos-e, hogy a bíróságok – néhány kivételes esettől eltekintve – a felülvizsgálat helyett alávetik magukat a szövetségi ügynökségek saját maguk által alkotott szabályaik értelmezésének. Ez a kérdés pedig az ország legfőbb bírójának, John Robertsnek a szavait idézve „az adminisztratív állam jelenségének a magját érinti.” A konkrét ügyben felvetett kérdés eldöntése tehát nemcsak a veteránügyeket, hanem azon túl a bevándorlástól egészen a környezetvédelemig bezárólag a szövetségi adminisztráció valamennyi területét érinti.

Az ügyben kifogásolt doktrína jelenti a legnagyobb hajtóerőt az önállósódó szövetségi ügynökségek tucatjaiból kiépülő úgynevezett „adminisztratív állam” megszilárdulásában. Randy Barnett jogászprofesszor az Our Republican Constitution: Securing the Liberty and Sovereignty of We the People című könyvében ennek a jelenségnek az elméleti alapjait abban a wilsoni progresszívizmusban véli felfedezni, amely a népszuverenitáson és a hatolom megosztásán alapuló hatalomgyakorlás helyett a – vélt – „tudás” és „szakértelem” birtokában lévő szövetségi ügynökségek szabályozását kívánja előnyben részesíteni. Eszerint a szövetségi ügynökségek saját hatáskörükön belül – mindenkire kötelező – szabályalkotási jogosítványt kapnak, amelynek betartatása felett saját maguk őrködnek, és szabálysértés esetén az ő jogértelmezésük az irányadó (és kötelező). Ez a modell – a hatalomgyakorlás súlypontjának áthelyezésén és az alkotmányjogi funkciók egyesítésén keresztül – a demokratikus intézmények (mint amilyen a Kongresszus) és a független felülvizsgálati kontroll (mint amilyen a bíróság) rovására rendkívül széles autonómiát biztosít a szövetségi ügynökségeknek. Bár az ilyen jellegű szövetségi ügynökségek már a 19. század közepe táján megjelentek Amerikában, számuk és feladatuk jóval szerényebb, míg működésük jogi garanciája sokkal erősebb volt. Az alkoholtilalom időszakában például az úgynevezett Prohobition Bureau létrehozásához külön alkotmány-kiegészítést kellett elfogadni. Fordulatot ebben a „roosevelti forradalom” és a New Deal jelentett, amelynek során megnövekedett a szövetségi kormányzat szerepe. Ezzel egyidejűleg jelentek meg a szövetségi ügynökségek, amelyek autonóm hatalomgyakorlása és térnyerése előtt az ügyben szereplő bírósági doktrínák nyitottak utat. Az így kifejlődő „adminisztratív állammal” szemben megfogalmazott legsúlyosabb aggály, hogy a lakosság nem résztvevője és alakítója, hanem jobb esetben nézőjévé, de egyre inkább csak elszenvedőjévé válik a hatalomgyakorlásának.

Nem okozott meglepetést ezért, hogy a Legfelső Bíróság meghallgatása során éles és kibékíthetetlennek tűnő ellentét bontakozott ki a doktrína és ezzel együtt az „adminisztratív állam” autonóm működésének fenntartását támogató progresszív, illetve annak elvetéséért és a „washingtoni bürokrácia” bírósági kontrolljának szigorításáért küzdő konzervatív bírák között. Ezzel pedig az ítélkezési év talán legjelentősebb ügyében is John Roberts elnöké lehet a döntő szó a nyárra várható ítéletben.

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.