A Tükör, a Kard és az Ékszer: jön a szakrális japán császárváltás – Japán közelről I.

A múlt

Minden egy teniszmeccsel kezdődött, még 1957-ben. Amikor az akkori japán trónörökös, Akihito és a gazdag gyáros lánya, Shoda Michiko találkoztak egy naganói teniszpályán, még senki sem sejtette, hogy az a találkozás az egyik első lépés azon az úton, amelyen a japán császári család lassan elindul az isteni lét felől az emberek, a nép felé.

Hirohito japán uralkodó, Akihito apja mindössze 12 évvel korábban, a második világháborút lezáró japán kapituláció keretében

de a császári család tagjai még mindig megközelíthetetlenek voltak a közemberek számára, a távolság szinte áthidalhatatlannak tűnt.

Amaterasu napistennő, akitől a császári család a hagyomány szerint származik

Akihito (nyitóképünkön császári trónra lépésekor) azonban házasságával lépett egy merészet, és a történelem során először, trónörökösként egy polgári származású nőt vett feleségül. Ő és Michiko császárné idén 60 éve házasok, a szigetország egységének és a történelem folytonosságának jelképei. A japán császári pár és családjuk az elmúlt több mint fél évszázadban többször is hozott olyan döntéseket, amikkel úttörőknek számítottak a világ egyetlen császári monarchiájában.

Ha egy uralkodóházról el lehet mondani, hogy a hagyománytiszteletre épül, akkor a császári családra ez fokozottan igaz. Ez máig a legrégebben trónon lévő dinasztia, ami alapítását a hagyomány szerint a Kr.e. 660-ra teszi, azaz korunkig csaknem 2700 éve folytonosságban uralkodtak. Ez már önmagában véve is tiszteletet parancsoló tény, ráadásul a család magától a sintoista vallás főistennőjétől, Amateraszu napistennőtől származtatja magát, és a fent említett, 1945-ös nyilatkozatig istenségként is tisztelték őket.

– ez is az oka annak, hogy a szigetországban egyszerűen nem kérdés a monarchia fenntartása, megtartása, léte. Mintha magától értetődő lenne, hogy császárság mindig volt, van és mindig lesz is – csak mindig, legalábbis az utóbbi évtizedekben, egy hangyányit a néphez közelítve, úgy nemzedékenként egy lépésnyire.

Kiotó: a császári család és udvartartás régi székhelye

Az újítások sorában most jött el a következő, mégpedig nem is kicsi. Évszázadok óta nem fordult elő, hogy egy császár önként lemondjon trónjáról – a modern kori császárságban pedig valóban ez az első alkalom.

A most 85 éves Akihito ugyanis 2016-ban, egy ritka televíziós beszédben jelentette be azt a szándékát, hogy megrendült egészsége miatt szeretné uralkodói feladatait átadni – azaz szeretne lemondani. Pontosan az ügy precedensértéke miatt még egy évbe telt, mire egy, csak erre a kérdésre felállított 12-tagú testület, valamint a parlament elfogadta a lemondás menetét – de csak erre az egy alkalomra. Ha például a most trónra lépő császár szintén át akarná adni utódjának a hatalmat,

és a költségvetést biztosító parlamenttől.

Mindenesetre Akihito végül 2017-ben megkapta a hivatalos hozzájárulást lemondásához – amit ezzel a szóval óvatosan nem mondtak ki –, és megkezdődhetett a felkészülés a trónátadási ceremóniákra, amikből – lévén Japán egyébként is hagyománytisztelő nép – nem lesz hiány.

A császári palotakomplexum Tokióban

A szertartás

Az új császár beiktatása nem egyszeri és nem is egyszerű szertartás keretében történik. Három fontos lépésben zajlik, amelyek nem egy időben történnek majd, és mivel rendkívüli körülmények között kerül sor az új uralkodó hatalomra lépésére, lesznek új elemek is a korábbi szertartásokhoz képest.

Elsőként mindjárt a „régi” császár lemondása is újkeletű. Mivel csaknem 200 éve Akihito az első, aki önként és még életében adja át a trónt, ezúttal erre is ünnepélyes keretek között kerül sor. Mivel általában egy császár halála után került sor a hatalom átvételére, rendszerint nemzeti gyásszal kapcsolódott össze a beiktatás. Ez alkalommal azonban örömteli az esemény.

Akihito április 30-i lemondása másnapján,

Ez a rituálé az, amit tényleges beiktatási szertartásnak lehet nevezni.

Ezután csak mintegy fél évvel, október 22-én jelenti be trónra lépését nyilvánosan is az új császár. Ugyan ez csak a bejelentés, mégis, ez lesz az az esemény, amire a világi közjogi méltóságok is meghívást kapnak, és várhatóan ekkor rendeznek állami ünnepséget is.

Mindezek után pedig, november közepén kerül sor a rizstermés ünnepére, amikor a császár ünnepélyesen hálát ad a jó termését.

Meidzsi császár, aki megnyitotta a nagyvilágnak Japánt

Az uralkodói jelvények

Mivel a császár egyben a sintoista államvallás legfőbb méltósága is, a trónralépés elsősorban szakrális jellegű, és számos jelképes tárgy is részt vesz benne.

A május elsejei beiktatási ceremónia keretében a trónörökös megkapja az úgynevezett „három isteni kincset”, azaz a Tükröt, a Kardot, és az Ékszert. A japán uralkodóháznak hagyományosan nincsen hivatalos koronaékszere, helyette

Pontosan az isteni eredet miatt egy szigorúan titkos helyen őrzik őket – Naruhito például nem is egy helyen fogja megkapni őket, a Tükröt például a császári család ősanyjának tartott Amateraszu napistennőnek szentélyében adják át neki.

A szakralitás miatt átlagember nem is láthatja a szent tárgyakat, de a császár is csak rendkívül kivételes alkalmakkor – a beiktatási szertartáson például ezeknek is másolatait fogják előhozni.

A kincsek legértékesebbike a Tükör, ami valószínűleg több mint ezer éves lehet, és úgy tudni, az Iszei Nagy Szentélyben őrzik. Hogy miért pont egy tükör? A japán néphagyomány szerint

Az isteni Tükör nyolcszögletű, és az uralkodó bölcsességét szimbolizálja. Az ősi japán írásos legendagyűjtemény, a Kodzsiki szerint a Tükröt az egyik istenség készítette, hogy ezzel csalogassa ki barlangi magányából a sértődött Amateraszu főistennőt. Tükröt állított a barlang bejárata elé, az istennő pedig kíváncsian nézte a tükörképét, majd előjött, ezzel pedig a vele is elrejtőzött fény is visszatért a világba. A Tükör és a többi kincs Amateraszu unokájához került, aki a hagyomány szerint az első japán császár, a Kr.e. 660-ban trónra került Dzsimmu dédapja volt.

Az uralkodó bátorságát jelképezi a Kard, amit állítólag egy nagojai szentélyben őriznek, és ami a hiedelem szerint egy nyolcfejű kígyó farkából készült. A kígyó egy gazdag család lányait követelte, a család pedig az egyik istenséghez fordult segítségért az utolsó lány megmentéséhez. Az istenség végül csellel legyőzte a kígyót, és a levágott farkában rátalált a kardra. Mivel ezt a kincset is titokban őrzik, és gyakorlatilag senki sem láthatja, sokan azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán létezik-e. Feljegyezték, hogy 1989-ben, Akihito császár koronázásánál egy díszes dobozt adtak át az uralkodónak, mondván, hogy abban van a Kard –

így aztán végképp nem lehet tudni, hogy megvan-e még egyáltalán a Kard, és ha igen, hogyan is néz ki.

Vajon mi lehet pontosan a ládikákban?

Talán a legrejtélyesebb a császári jóindulatot szimbolizáló Ékszer, ami – mivel a másik két kincshez hasonlóan ez is szigorúan őrzött és titkolt kegytárgy – valószínűleg egy csiszolt, ívelt formájú, zöld jádegyöngy, körülbelül Kr.e. 1000 környékéről. A legenda szerint a gyöngy a boldogság istennőjének nyakékéből való. Az istennő a nyaklánccal felékesítve lejtett táncot Amateraszu barlangja előtt, a már korábban említett sértődöttsége idején. Az Ékszert a tokiói császári palotában őrzik, és a szakértők szerint ez lehet a három közül az egyetlen eredeti ősi tárgy.

A titokzatos kincsek egyes vélemények szerint nemcsak a három legfőbbnek tartott uralkodói erényt szimbolizálják, hanem magának a császárnak is a világ számára kevésbé megfogható, némi misztikummal övezett személyét, valamint azt, hogy milyen időtálló, örök hatalom az övé.

Az Iszei Nagy Szentély

Az új korszak

Május elsejével tehát szó szerint is egy új korszak köszönt be Japánban. Nem véletlenül szó szerint, hiszen a japán időszámítás is a császári uralkodásra épül.

Egészen pontosan az éveket mindig az aktuális uralkodó trónra lépésének kezdetétől számolják, a korszakokat pedig az uralkodás kezdetekor nevezik el, rendszerint olyan szót választva, ami kifejezi az adott korszakra elvárt és remélt jókívánságokat. Akihito esetében ez a „Heisei” – ami egyfajta „univerzális békét” jelent. A Heisei-korszakot 1989-től, Akihito trónralépésétől számoljuk, ami jelenleg – a lemondás napjáig, április 30-ig – a 31.évében van. A Gergely-naptár használata mellett belföldön (de sokszor a nemzetközi iratokon is) ez a dátumozás a jellemző, míg az évszámot a császári számítás szerint jelölik, a hónapot és napot a nyugati szokás szerint. Ennek tükrében nagyon is érthető volt a naptár- és bélyegzőkészítéssel foglalkozó vállalkozások sürgetése, akik minél előbb tudni akarták, mi is lesz a következő korszak elnevezése, hogy idejében le tudjanak gyártani minden vonatkozó dokumentumot, iratot és bélyegzőt.

Az új korszak neve pedig „Reiwa” lett, amit nem a császár, hanem egy 9, megbecsült közéleti és tudományos személyiségekből álló tanács javaslatai alapján a kormány választott ki.

és – talán nem meglepő módon – szintén úttörő jelentőségű néhány szempontból. A szót egy vers alapján választották ki, és első alkalommal történt meg, hogy nem egy ősi kínai, hanem egy japán klasszikus irodalmi mű szolgált alapjául. Szakértők azt is hozzátették, hogy bár a „wa”-szócska eddig 19 alkalommal szerepelt a korszaknévben, a „rei” még sohasem.

A nyelvészkedés mellett azonban más, megfoghatóbb újítások is várhatók Naruhito uralkodásával. A most 59 éves herceg külföldön végezte tanulmányait, és sok időt töltött külföldön. Azt pedig már korábban bejelentette, hogy reformokat kíván bevezetni – igaz, ezt nem részletezte. Minden bizonnyal várhatók újdonságok a császári pár életének szigorú rendjében is, főként a leendő császárnéra való tekintettel.

A japán császári család

A hercegné ugyanis egy nagyon is 20.századi választás volt a trónörökös részéről. Masako Owada diplomatának készült, és szép karrier előtt állt a japán Külügyminisztériumban. Naruhito herceggel egy fogadáson ismerkedtek meg, és az egész történet tündérmese lehetett volna – a lánykérést ugyanis Owada kisasszony elutasította, ráadásul nem is egyszer. Azt természetesen a japán sajtó császári családot érintő diszkréciója miatt nem lehet tudni, milyen nyomásra, de harmadszorra igent mondott, és 1993-ban összeházasodtak.

valamint a kimondott-kimondatlan elvárás, hogy fiú utódot szüljön. 2001-ben aztán megszületett a pár egyetlen gyermeke, Aiko hercegnő, aki azonban – mivel a nőági öröklést nem ismeri el az alkotmány – nem lehet trónörökös. Az öröklési kérdés egyre többször került elő, mivel, bár Naruhito után öccse, Akishino herceg léphet trónra, az őutána következő uralkodó személye finoman szólva is kérdéses volt, mivel neki is lányai voltak. A közvélemény-kutatások már éppen kezdték azt mutatni, hogy érdemes lenne politikai szinten is foglalkozni az alkotmány esetleges megváltoztatásával, de ekkor Akishinónak fia született, aki így potenciális császárjelölt lehet majd.

Akihito trónralépési ceremóniája 1989-ben

A trónöröklés körüli folyamatos viták és aggodalmak, valamint az udvari etikett hajlíthatatlansága kikezdte Masako hercegné egészségét, és súlyos depressziója miatt visszavonult a közszerepléstől. Naruhito most ezen a szigorúságon akar enyhíteni, hogy felesége visszatérhessen a nyilvánosság elé. Kérdés, persze, hogy az „állam az államban” – szerepű császári udvartartás erre milyen mértékben lesz hajlandó – amiről a külvilág megint csak nem fog tudni, mivel a palota falain belüli dolgok sosem kerülnek ki a nép közé.

Naruhitótól mindenesetre nemcsak reformokat várnak, de azt is, hogy lendületes, nyugati ismeretekkel rendelkező, 21.századi uralkodóként egyben a 21.századi Japán jelképe lesz. Bár a császár személye szigorúan és teljes mértékben politikamentes, mivel egymaga képes az egész országot szimbolizálni, a világ felé egy pozitív Japán-képet tud majd közvetíteni – egyfajta magas rangú soft-power-tényezőként. Mindenesetre nagy várakozással, nagy reményekkel néz a szigetország is, és talán a világ is az új japán korszak elé – hátha a „gyönyörűséges harmónia” valóra válik.