Cikkajánló: A visegrádi régióban sosem tudott megtelepedni a tiszta neoliberalizmus

A fejlett és a fejlődő kapitalista gazdaságok kapcsolata egyre szorosabb

A Bristoli Egyetem professzora több kulcsfontosságú tanulságot is levon a kapitalista rendszerek fajtáiról szóló vitákból, valamint a feltörekvő gazdaságok szempontjából pedig fontos megállapításokat tesz. Az egyik az, hogy szerinte a kapitalizmus fajtáit összehasonlító elméletek továbbgondolásában számos lehetőség van, ugyanis a fejlesztő állam és a függőségi elméletek szakirodalmai beilleszthetők a kapitalizmus fajtáinak elemzésébe. A szerző amellett érvel Global Varieties of Capitalism című cikkében, hogy globális szemszögből is érdemes foglalkozni a kapitalizmus fajtáival, hiszen az efféle elemzési metódus segíthet leginkább megérteni az egyes országok gazdasági rendszereinek működését. Feldmann úgy látja, hogy el kell vetni azt a megközelítést, amely általános különbségeket állapít meg a fejlett és a fejlődő országok között. Rá kell világítani azonban azokra a problémákra, amelyek a világgazdaság napirendjén szerepelnek (a nemzetközi tőkeáramlás szabályozása, a külföldi tőke vonzása), és arra is, hogy a kapitalista országok összekapcsoltsága egyre nagyobb mértékű – fogalmaz a szerző.

Háromféle politikai gazdaságtan a kommunizmus után

Feldmann tanulmányában foglalkozik Dorothee Bohle és Greskovits Béla munkájával, akik szerint a kelet-közép-európai rendszerváltás utáni gazdasági fejlődés középpontjában az állam kulcsfontosságú szerepe áll. A posztkommunista Kelet-Közép-Európa kapcsán háromféle politikai gazdaságtant különböztet meg a Bohle – Greskovits szerzőpáros. Az első a neoliberalizmus tiszta fajtája, amely a Balti-államokban (Észtország, Lettország, Litvánia) jellemző. Ez esetben a szociális kiadások és az állam gazdaságba való beavatkozása csekély mértékű. A szerzők szerint ennek oka a Balti-országok több mint fél évszázados szovjet elnyomásában gyökeredzik. A második az úgynevezett beágyazott neoliberalizmus („embedded neoliberalism”), amely a visegrádi országokban terjedt el. A tiszta neoliberalizmus ellensúlyaként egy erőteljesebb szociális és ipari érdekérvényesítő képesség, illetve paternalista tulajdonságok jellemzik. Ez utóbbiak meglétével a társadalom már elfogadta a neoliberalizmust, és a külföldi befektetők számára is ideális nemzeti piac alakulhatott ki. A harmadik politikai gazdaságtan a Szlovéniában elterjedt neokorporatizmus, amely a régióban egyedülálló. A szlovén modell a kormány és a társadalmi aktorok között tárgyalásos úton alakult ki. Olyan relatíve egalitárius rendszer jött létre, amely vonzotta a befektetőket, és egyben a gazdasági növekedést is szolgálta.

A különböző modellek kialakulásában Bohle és Greskovits szerint három különböző politikai tényező játszott szerepet. Egyrészt kiemelt fontosságú volt, hogy a kommunizmus bukását követően az 1990-es évek elején a döntéshozók milyen kezdeti reformokat vezettek be. Az új intézmények megalapításukkor jelentős politikai autonómiával rendelkeztek, hiszen az alapítás pillanatakor a hagyományos érdekérvényesítő csoportok nem, vagy alig voltak jelen. Másodrészt a bizonytalan helyzetből fakadóan a döntéshozóknak nem volt lehetősége hosszútávra tervezni, hiszen válságokat és váratlan eseményeket kellett menedzselniük. Harmadrészt pedig a belföldi politikai szereplők akaratának ellenére a nemzetközi modelleknek nagy befolyása volt, már csak azért is, mert a gazdasági növekedés korlátokba ütközött az export, valamint a külföldi működő tőkebefektetések ösztönzése nélkül.