A menekülő vezető – Robert Fico portréja

Írta: Mózes Szabolcs (Pozsony)

Soha senki sem vezette miniszterelnökként olyan sokáig Szlovákiát, mint ő. Senki sem nyert pártjával annyi parlamenti választást, mint ő. Rajta kívül senki sem szerzett pártjával abszolút többséget.

Robert Fico az utóbbi másfél évtized legmeghatározóbb szlovák politikusa, pártja, a Smer tizenhatodik éve vezeti a támogatottsági listákat–ám a volt miniszterelnök évek óta azzal foglalkozik, hogyan távozzon méltóképpen a nagypolitikából.

Amennyire sikeres volt Fico a csúcstámadásban, annyira kudarcos a méltó búcsú megszervezésében. 2014-ben államfő lett volna, ám elbukta a közvetlen elnökválasztást. 2018-ban az Alkotmánybíróság élére történő távozását készítette elő, amikor az újságíró-gyilkosság és az általa kiváltott tüntetések keresztülhúzták terveit: hátralépett a kormány éléről. És eddig úgy tűnik, alkotmánybíró sem lesz egyhamar.

Fico számára a hatalom olyanná vált, mint az egyszerű járókelőnek a kutyagumi: egyszer belelépett és most nem tudja levakarni. Azzal az apró különbséggel, hogy

Kicsoda Robert Fico? Miben különleges és miben nem? Mi lehet a sorsa és hogyan határozza ez meg Szlovákia jövőjét?

Kommunista káder, baloldali fenegyerek

Ficót a szlovák és részben a magyar sajtóban gyakran hasonlították Orbán Viktorhoz, ám legalább annyi különbözőség van köztük, mint hasonlóság. 1964-ben munkáscsalád gyermekeként született egy Nyitrától északra fekvő kisvárosban, a pozsonyi egyetem jogi karán diplomázott, korán belépett a pártba. Tipikus kommunista utánpótláskádernek számított, a rezsimnek köszönhetően többször utazhatott Nyugatra, nászútját 1988-ban Máltán töltötte – ebben komoly szerepe lehetett annak, hogy apósa a kommunista legfelsőbb bíróság alelnöke volt. Saját elmondása szerint 1989 novemberében észre sem vette a rendszerváltást.

A '90-es évek elején a kommunista utódpártban találja magát, 1992-ben, 28 évesen képviselőnek választják. A Demokratikus Baloldal Pártjának (SDĽ) egyik legnépszerűbb arca, már 31 évesen pártelnök lehetne, ám a kongresszus napján váratlanul visszalép a jelöltségtől. Erre a mai napig nincs hivatalos magyarázat, pletykák szerint egy kompromittáló fotóval zsarolhatták.

1998 törést jelent karrierjében. Az SDĽ a Mečiar-kabinetet váltó, széles körű Dzurinda-koalíció második legerősebb pártjaként kerül kormányra, ő a baloldal legnépszerűbb politikusa – ennek ellenére nem kap kormányzati tisztséget. A főügyészi posztot pályázza meg, ám a koalíció nem hajlandó miatta törvényt változtatva csökkenteni a korhatárt (35 év, ő ekkor még csak 34).

Fico-kampány 1998-ból

Az új irány

1999-ben szakít a baloldallal és a koalícióval, s új pártot hoz létre Smer (magyarul: Irány) néven.

– nyilatkozta nem sokkal a pártalapítás után arra a kérdésre, milyen értékrendű formációt hoz létre. Mivel a baloldali tér a '90-es évek végén foglalt volt és alapvetően lejáratott márkának számított, harmadik utas pártként határozta meg a Smert. Ami még fontosabb: sikerült meggyőznie a mečiari HZDS-ben csalódott privatizőrök egy részét, akik megteremtették a párt pénzügy hátterét. Sok akkori oligarcha mindkét pártban (HZSD és Smer) „részvényessé” vált, ezzel biztosítva magát.

2002 Fico nagy éve kellett volna, hogy legyen, ám újra csalódnia kellett. Pártja a túlfűtött kampánnyal csak harmadik lett a HZDS és a Mikuláš Dzurinda vezette SDKÚ mögött. A választások előtt miniszterelnöki ambíciói voltak, de ha ez nem is jönössze, úgy nézett ki, nélküle nem lehet kormányt alakítani. Pechjére pont lehetett, így ismét ellenzékbe kényszerült.

Innentől viszont már felfelé vezetett az út. A jobboldali szerkezeti reformokat baloldali populizmussal támadó Smer pár hónap alatt a legnépszerűbb párttá válik – hivatalosan is szociáldemokrataként deklarálja magát –, 2006-ban 29%-ot szerezve a legfőbb kormányerővé lép elő.

Robert Fico

Ellenzéki vezérként a korábbi években is befolyása volt a történésekre, ám 2006-tól mostanáig egyértelműen az ország legmeghatározóbb politikusa lett. Négy évig miniszterelnök (koalíciós partnere a Ján Slota vezette SNS és a mečiari HZDS), 2010-től másfél évre ellenzékbe szorul, ám 2012 visszatér: a Smer abszolút többséget szerez a parlamenti választáson – ez addig senkinek sem sikerült – és egyszínű kormányt alakít.

2016-ban veszít erejéből, de újra megnyeri a választást és egy „torzszülött” bal-jobb koalíció élén ismét miniszterelnök – egészen 2018 tavaszáig, amikor a Ján Kuciak oknyomozó újságíró és menyasszonya meggyilkolását követő tömegtüntetések nyomán távozik. Ez inkább egy taktikus hátralépés, hogy megtarthassa a koalíciót: kormányfővé a korábban súlytalan pártbeli alelnökét, Peter Pellegrinit teszi, továbbra is a Smer elnöke és a koalíció legmeghatározóbb politikusa marad.

Hatalom van, elképzelés nincs

A független Szlovákiának három meghatározó politikusa volt – Vladimír Mečiar, Mikuláš Dzurinda és Robert Fico –, ám annak ellenére, hogy a Smer elnökének jutott a leghosszabb kormányfői mandátum és kabinetjei élén a legkevesebb politikai kompromisszumot kellett kötnie, Fico a legkevésbé meghatározó az elődeihez képest.

Mečiar a többségi akarattal szemben, Csehszlovákiátszétverve létrehozta az önálló Szlovákiát, sajátos gazdasági programjával és a vadprivatizációval a csőd szélére juttatta az országot. Dzurinda szűk nyolcéves kormányzása alatt bevitte Szlovákiát az EU-ba és a NATO-ba, a gazdasági reformokkal népszerűvé tette a befektetők előtt, megalapozta a későbbi erős növekedéseket, több szerkezeti reformot is bevezetett vagy megkezdett.

Fico életműve hozzájuk képest – ha lehámozzuk róla a napi politikai ügyeket – gyakorlatilag értelmezhetetlen.

Első kormánya alatt Szlovákia a schengeni rendszer és az eurózóna része lett, de ez még nagyrészt a korábbi jobboldali kabinet érdeme – a tehetetlenségi erő lökte be. Tízéves miniszterelnöki megbízatása alatt

Ellenzékben markáns baloldali politikát ígért, ám hosszú ideig nem mert hozzányúlni az egyik legfőbb dzurindai örökséghez, az egykulcsos adóhoz sem. Brüsszel-kritikus szólamai voltak, ám hagyta, hogy az ország az eurózóna tagja legyen, később pedig az úgynevezettmag-Európa államává akarta tenni Szlovákiát.

2015-ben a migránskérdéssel kampányolt, ám Brüsszelben mindig óvatosan duhajkodott: a V4-es csúcsokon kiállt partnerei mellett, de amikor a francia vagy a német vezetővel találkozott, akkor a szoros uniós együttműködés feltétlen híveként állította be magát. „Szlovákia számára nincs más alternatíva, mint az uniós maghoz tartozás” – nyilatkozta többször is.

Szlovák-magyar két jó barát?

Amikor az egyszínű Smer-kormány négy éve alatt alkalma lett volna pártja érdekei alapján alakítani a szabályokat, mozdulatlan maradt. Szlovákiában a választási törvényt egyszerűbb többséggel módosítani lehet, ám a Smer érdemben nem nyúlt hozzá. Ez részben az önmérséklet számlájára írható, ám legalább ennyire egy átfogó, hosszabb távú politikai vízió hiányáról is szó volt. Fico meg akarta szerezni a hatalmat, ám amikor az meglett, nem igazán tudta – sem pozitív, sem negatív értelemben – használni. Azok az ügyek, amelyek mentén csatározott, s amikhez felhasználta a túlerőt, utólag szinte mind parciális témáknak látszanak.

Kormányaival szemben az egyik legfőbb kritika, hogy a Smer oligarchái számára kedvező korrupt rendszert épített, az igazságszolgáltatás (rendőrség, ügyészség, bíróság) számára a korábbiakhoz képest még érinthetetlenebbek lettek a politikusok és a „mi embereink”. Emellett viszont, ha a nagytotált nézzük, a legnagyobb hiányosság a kihasználatlan ziccer: az országot jó kondícióban vette át, a növekedést uniós támogatások is fűtötték, ám

A csúcson kell abbahagyni– de hogyan?

Fico sok értelemben hagyományos politikusi matéria: jó rétor és kiváló hatalomtechnikus, kifelé a sajtóval és az ellenzékkel csatározó buldog, befelé pedig csapatjátékos, aki rendkívül stabil pártot hozott létre, miközben saját vezető pozíciója sosem kérdőjeleződött meg. Szlovákiában szinte nincs párt, amelyből egy-egy választási időszakban ne távozott volna képviselő, amely ne élt volna meg pártszakadást. A Smerből a legutóbbi időkig senki sem lépett le, szinte nem voltak disszonáns hangok, alig szivárog ki információ a párt vezetőségéből vagy a frakcióból.

Robert Fico mindig tudott váltani s ezt eladni a választóinak: posztkommunista ifjú titánból harmadikutas pártvezető lett, majd szociáldemokrata kormányfő. Ha kellett, Slotával kormányzott, Hedviget vádolta, a szlovák rendőrök DAC-drukkereket vertek, a magyar államfőt kitiltotta az országból,

– két év múlva már bimbózó magyar–szlovák államközi kapcsolatokat épít, négy évre rá pedig magyarokkal kormányoz.

Más tekintetben viszont Fico nem hagyományos közéleti szereplő. Egy politikus a győzelem után általában hosszabb távra tervez, s nem azon gondolkodik, hogy a legközelebbi alkalommal lelépjen, még mielőtt esetleg vereséget szenved. A tipikus erőpolitikus nem a jövőtől retteg, hanem élve a lehetőséggel kitölti és formálja a teret, hogy megalapozza az újabb győzelmeket.

A Smer elnöke kijelentéseiben többször utalt rá, hogy nem sokáig akar kormányfő maradni. „Garantálom önnek, hogy 2014-ben már nem leszek a politikában” – szólt egyik legendás válasza egy újságírói kérdésre a 2009-es államfőválasztás idején. Máskor arra utalt, hogy két választási ciklusnál többet nem akar a kormány élén maradni.

Mindezek egy ideig a szokásos politikusi figyelemelterelésnek tűntek, mígnem 2013 végén bebizonyosodott: Fico valóban a csúcson akarja abbahagyni. 2012-ben pártjával abszolút többséget szerzett, másfél évvel később pedig elindult az államfőválasztáson: a legerősebb politikusként egy olyan tisztségért, amelynek viselője csupán reprezentatív funkcióval bír. Akkor megnyerte a közvetlen elnökválasztás első fordulóját (28%, a második Andrej Kiska 24%-ot szerzett), ám a második körben, amely a személyéről szóló referendummá vált, súlyos vereséget szenvedett (59:41 arányban). Utólag bebizonyosodott, hogy jogos volt Fico félelme. 2016-ban kevésen múlott, hogy egyáltalán kormányt tudott alakítani, a mostani koalíció az eddigi legproblémásabb és legnehezebben működtethető –

Robert Fico pótterve az Alkotmánybíróság bevétele lett. 2019 februárjában járt le a 13 tagú AB kilenc bírájának mandátuma, Fico számára ez lett az új céldátum. Az alkotmánybírákat a parlament választja egyszerű többséggel, minden posztra két jelöltet állítva, akik közül az államfő választ ki egyet, és ő nevezi ki az AB új elnökét is. Ficónak így kevés volt a koalíciós többség: ellenfelével, Andrej Kiska államfővel is meg kellett egyeznie. Háttérinformációk alapján 2017 végétől ezt készítette elő az elnöknél, aki pártpolitikai terveket szőtt, így kapóra jöhetett neki, ha megszabadulhat a legerősebb ellenféltől.

Közel álltak ahhoz, hogy alkut kössenek, amikor 2018 februárjában meggyilkolták Ján Kuciak újságírót és menyasszonyát, az azt követő események pedig alapvetően formálták át a szlovák belpolitikát.

Kiska számára vállalhatatlanná vált a deal, ezért Fico még tett egy próbálkozást az államfő kisakkozására a bírák megválasztásáról szóló alkotmánytörvény megváltoztatásával, együtt szavazva a Kotleba-féle neonáciellenzéki párttal, ám végül ez a terv is megbukott. Ennek ellenére idén februárban jelentkezett az alkotmánybíró-választásra, ám miután már a koalíciós Most-Hídnak is kínos lett volna Fico megszavazása – főleg Bugár Béla államfőjelölti kampányhajrájában –, a pártelnök végül visszavonta jelölését. Egyben leblokkolta a parlamenti bíróválasztást:utolsó esélye ugyanis, hogy a márciusi államfőválasztáson a Smer jelöltje győz. Ha így lenne– aminek jelen pillanatban nincs sok esélye–, júniusban várhatóan jelöltté választatná magát a parlamentben, hogy az ugyanabban a hónapban hivatalába lépő új államfő kinevezhesse őt bírónak és egyben az Alkotmánybíróság elnökének. A közeljövőben még egy viszonylag jelentős „nyugdíjas állás” üresedik meg, nyáron új uniós biztost kell megneveznie a kormánynak, ám Fico sosem mutatott érdeklődést a brüsszeli pozíció iránt, korábban többször megvetéssel beszélt az uniós bürokraták világáról.

Nem tud menekülni

Elődei a süllyesztőben végezték

Választási győzelmei felől nézve különösen furcsa, hogy Fico – bizonyos értelemben továbbra is a csúcson –

A helyzet megértéséhez közelebb vihet minket két nagy hatalmú elődjének elrettentő példája. Vladimír Mečiar és Mikuláš Dzurinda is saját pártja élén vált a legdominánsabb szereplővé, ám onnan a teljes eljelentéktelenedésbe vezetett az út. Mečiar HZDS-e a csúcson, 1992-ben 37%-ot szerzett, tíz évvel később is még 19,5%-kal nyert választást, ám 2010-ben pont a Ficóval való közös kormányzás után már a parlamentbe sem jutott be – választói nagy részét a Smer vette át –, rá két évre pedig nulla százalékos pártocskaként eltűnt a süllyesztőben. A kétszeres miniszterelnök Dzurinda sosem nyert választást, ám az SDKÚ erős középpártként a jobboldal vezető ereje volt (2006-ban 18,4% a legjobb eredmény). 2012-ben épphogy bejutott a parlamentbe, majd miután Dzurinda visszavonult mindenféle párttisztségtől, végig kellett néznie, ahogy 2016-ban az SDKÚ 0,26%-ot szerezve megsemmisül.

Fico személyes története szintén összeforrt pártja sorsával:az idén 20 éves Smernek más elnöke még nem volt, és a tendencia – ha lassabban is, mint a fenti példák esetében – itt is a visszatarthatatlan zuhanás irányába mutat. A pártelnök amellett, hogyhíján van a politikai ambícióknak, ettől a sorstól is retteghet. A vezető tisztségviselőknek járó ceremoniális és praktikus juttatásokról nem akar lemondani (2010-2012 között a parlament ellenzéki alelnöke volt, hogy szolgálati autót szerezzen, közel egy évvel ezelőtti lemondása óta pedig továbbra is megtartotta testőrét és szolgálati autóját – a smeres belügyminiszter folyamatosan meghosszabbítja a kormányfői tisztségből távozó politikusoknak alapjáraton három hónapig dukáló „céges juttatást”) – ezek járnának neki, ha államfő lenne vagy az Alkotmánybíróság elnöke.

2014-gyel ellentétben

Márciusban ugyanakkor róla is döntenek a polgárok. Ha győz az ellenzéki jelölt, akkor Fico számára végleg szertefoszlik az alkotmánybírósági álom. Marad a nagypolitika és jöhet a 2020-as parlamenti választás, amit várhatóan – csökkenő támogatottsággal bár –, de ismét megnyer. Immár ötödször egymás után. A szélsőséges és rendszerellenes politikusok előretörését látva pedig esélyes, hogy 2020-ban sem a jobb, sem a baloldal nem tud egyedül kormányt alakítani, egy nagykoalícióból viszont a Smer gyakorlatilag kihagyhatatlan lenne. Vagyis pártját újra kormányra juttathatja – közben pedig keresheti tovább a lehetőséget a visszavonulásra.