„Azon lehet lemérni egy ítélet helyességét, hogy annak milyen a társadalmi visszhangja” – beszélgetés Darák Péterrel

Orbán Balázs: Hadd kezdjem a beszélgetésünket egy Darák Péter-idézettel, amelyet egy folyóiratban olvastam először 2016-ban, és most újra megkerestem. Úgy gondolom, hogy az idézet a mai napig fontos mondanivalót hordoz: „Csak a társadalom sok szegmensében megforduló, teljes emberek képesek arra, hogy a társadalmi igazságosságot szolgálják.” Ezek a nagyon erős állásfoglalások szerintem egyre ritkábbak a mai magyar publikációkban, és a hazai jogásztársadalomban sem sűrűn jelenik meg az efféle, gyakran jogászkodónak nevezett szerepfelfogás. Ezt a „jogászkodást” nagyon sokan nem egy tág értelemben vett értelmiségi, nemzeti feladatnak gondolják, hanem egy szűk értelemben vett szakfeladatnak. Sokak szerint elegendő, ha a jogász szakma képviselőiként a tételes jog alapjaival tisztában vannak, és a megszerzett tudást sikeresen alkalmazzák a gyakorlatban. Mennyire nehéz az idézetből leszűrhető gondolkodásmódot számonkérni, terjeszteni, képviselni ma Magyarországon?

Darák Péter: Ha a gyökerét keressük ennek a nehézségnek, akkor az látható, hogy a szervesen, de történeti alkalmazkodási kényszer alatt fejlődő állam „kitermelt” egyfajta sokirányú képességekkel rendelkező, állami alkalmazotti kört is. Például Franciaországban – amely állam a polgári államfejlődés az egyik etalonja – azt tapasztaljuk, hogy az államapparátusban szükségszerűen kialakult egy olyan jogászi réteg, amely alkalmas sokféle feladat ellátására. Ez a fajta képesség megteremtette ennek a többirányúságnak az elismertségét és elfogadottságát. Míg egy rövid polgári történetiségre visszatekintő államban hasonló folyamat kialakulására kevés esély volt. A viharos történelem az állami működés elbizonytalanodását is eredményezte, ami az állami tisztviselőkben kialakította a bizonytalanság érzetét, mind a saját szerepükkel, mind helyzetükkel kapcsolatban. Ennek ellensúlyozására tehát sokan inkább a szakmaiság vértjébe öltöztek, és pozíciójukat a szakmaiság látszatával kívánták megerősíteni. Ez szükségszerűen oda vezetett, hogy mindenki, aki nem a szakmai hierarchiában nőtt fel az adott szervezetben, az gyanús. Az „ejtőernyős” például a közfelfogás szerint biztosan karrierista, és nem ért a munkájához. Ezt a szemléletet – ahhoz, hogy modern állam épüljön Magyarországon – meg kell haladni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy sajnos a mai magyar állami szervezetek gyanakvással tekintenek a többirányú képességgel és tapasztalattal rendelkező szakemberekre. Ez a bíróságon sincs másképp, holott a korábbi történelmi példák mást mutatnak.

Ennek szemléltetésére kiemelnék egy aktuális esetet. A bírák évtizedekig ügyek százainak nyomása alatt dolgoztak. Ha egy bíró belépett az irodájába, kidőlt a szekrénye. A fővárosban állandó volt a fluktuáció. Attól rettegtek a bírák, hogyha valamelyik kollégájuk elmegy, vagy felsőbb bíróságra kerül, akkor az ő aktáit szétosztják az ottmaradók között. Ráadásul a bírót terhelte a tényállás felderítésének és az ügy jogi megítélésének teljes felelőssége. Ehhez képest egy teljesen új szemléletű eljárásjogi koncepció született az elmúlt években. A polgári per folyamata azzal az előfeltevéssel indul, hogy az ügyvéd „összerakja” az egész ügyet. Eldönti, hogy van-e érdemi jogvita, és a kész terméket, a határozott döntési kérelmet tárja a bíróság elé. Ha ez nem így történik, akkor olyan alaki hibában szenved a keresetlevél, hogy azt formailag vissza kell utasítani.

Miért nem követelhetem meg azt, amit a törvény számomra lehetővé tesz? Éppen emiatt a közelmúltban jelentős számú ügyben formai okok miatt visszautasították a keresetlevelet. A jogászvilág pedig kétségbe van esve. Sokan nem értik, hogy mi történik.Nem tudják az ügyeiket a bíróság elé vinni. Talán, ha a bírák korábban jobb körülmények között ítélkezhettek volna, akkor most méltányosabbak lennének a formai követelmények megítélése kapcsán.

O. B.: Minek a hozománya a mostani állapot? A 20. századi kicsit megkésett vagy be nem fejezett polgárosodásból maradt ránk, vagy a 40 évig tartó kommunizmus öröksége ez inkább? Úgy látom, hogy a bírói kar pozitivizmusa nemcsak egyfajta védekező mechanizmus, hanem mára már általános jelenséggé és jellemvonássá vált.

D. P.: Szerintem történetileg mások voltak a magyar jogászok. Példaként említhetném Egyed Istvánt, Mailáth Györgyöt, vagy épp Juhász Andort. Ha végigtekintünk életpályájukon, azt láthatjuk, hogy igenis érvényesítették az értékrendjüket a pályafutásuk során. A probléma az, hogy erről a második világháború utáni hosszú évtizedek alatt leszoktatták a bírókat. Ráadásul a bírók a kommunista ideológia elleni védekezésként kitalálták a pozitivista megközelítést. Leszoktak arról is, hogy elveket lássanak a törvényi szabály mögé. A jelenleg dolgozó jogászság idősebb generációinem tanultákaz egyetemen a jogi problémák alkotmányos, elvszerű megközelítését. Bizonytalanok a jelenlegi alaptörvényi elvek alkalmazásában. Ezért is választják előszeretettel a formális eljárásjogi megoldásokat, a nyelvtani értelmezés módszerét. Ugyanakkor, akik túl tudnak lépni ezen, azok is nehéz helyzetben vannak, hiszen az Alkotmánybíróság az elmúlt 25 évben nem tudott egy átütő fogalomrendszert megalkotni. Az alkotmányjog a mai napig az egyik legnehezebb tantárgy az egyetemen. Maguk a joghallgatók is nehezen sajátítják el azoknak az alkotmányos értékeknek és elveknek a fogalomrendszerét, amelyek az Alaptörvényt kormányozzák. Előfordul olyan eset is, amikor a bírák igyekeznek elvszerűen ítélkezni, az Alkotmánybíróság mégis „rákoppint” a fejükre, és ellentétes véleményt fejt ki.

Olyan szakmai közösséget, amely rendszeren elemzi azokat az alkotmánybírósági döntéseket, amelyek bírósági ítéleteket bírálnak felül. Keressük a bírói gyakorlat és az alkotmánybírósági megállapítások közötti kapcsokat. Úgy látom, hogy ez nem lesz könnyű feladat.

O. B.: Szerintem ehhez a nehézséghez két dolog járul hozzá, ráadásul ezek a tényezők egyenesen összefüggnek. Az egyik az, hogy a világban általában a közjogi megközelítések kapcsán egyre erősebb igény jelentkezik az univerzalizmusra. Fogalmazhatunk úgy, hogy egyre nemzetközibbé válik a közjog is. Ezzel szemben én jellemzően kritikus vagyok, de a tényt mindenképp el kell fogadni. A törekvés lényege az, hogy az alkotmányjogi gondolkodás, az alkotmányjogi elvek gyakorlati érvényesíthetősége alatt ugyanazt értsük Örményországban, Görögországban és az Egyesült Államokban egyaránt. Ez a fajta gondolkodás a globális alkotmányosság vagy többszintű alkotmányosság koncepciója. Akik ebben hisznek, azok talán azt is elfogadják, hogy nem lesz zökkenőmentes a rendszer felállításáig tartó időszak. A másik tendencia, amely az Alaptörvényben is megjelenik – egyébként a többszintű alkotmányosság gondolatával együtt – pedig a következőképpen rajzolható fel: amagyar alkotmányos fejlődés megszakítottságának a helyreállítása és a sebek begyógyítása egyáltalán nem tartozott a rendszerváltozás prioritásai közé. Azért nem, mert a rendszerváltoztatás prioritása az volt, hogy visszatérjünk az egyetemes polgári alkotmányfejlődés útjára. A speciálisan magyar szempontok és magyar polgári közjogtörténet nem jelent meg. Ezzel szemben az Alaptörvényben mintha erős lenne a szándék arra, hogy a magyar alkotmányosság visszataláljon a magyar alkotmánytörténeti útra. A polgári alkotmányfejlődés tehát ugyanazokat a vívmányokat termelte ki szerte a nyugati világban – hatalommegosztás, emberi méltóság tisztelete, jogállamiság –, de más-más jelentéstartammal. Mást jelent a magyar hatalommegosztás, mint ugyanez német vagy brit felfogásban. Érzik ezt a kettős tendenciát a bírók? Egyáltalán, egyet lehet érteni ezzel a helyzetértékeléssel?

D. P.: A törvényhozói célokat valószínűsíthetően az Alaptörvény 28. cikkének legutóbbi módosítása tükrözi leginkább. Úgy tűnik, hogy a közjó elvének megfelelő jogértelmezés igénye egyre erősebb jogalkotói elvárás. Az Alaptörvény legutóbbi módosítása valójában egyetlen értelmezési elvet emel ki az öt Savigny-jogértelmezési elv közül. Új szempontokat közvetít az alkotmánybíróságok gyakorlata is. A bíróságok felé irányuló elvárások is hasonlóak a környező közép-európai országokban, tehát ez nem sajátosan magyar jelenség. Úgy gondolom, hogy türelemre van szükség. Azokban a szomszédos országokban, ahol az alkotmánybíróság nem kellő türelemmel nyúl ehhez a kérdéshez, a problémák inkább csak sokasodnak. Az elmúlt években a Kúrián azt tapasztaltam, hogy a bírák folyamatos közreműködése nélkül nem lehet előrelépni. Minden kihíváshoz meg kell találni a megfelelő embereket. Olyan személyeket, akikben megvan a szakmai hozzáértés, működnek a jogászi tradíciók, rendelkeznek megfelelő értékrenddel, és hajlandóak elgondolkodni a változtatások mikéntjén. Azt hiszem, hogy hasznosabb nagyobb távlatokban gondolkodni. Sajnálatos módon a rendszerváltást követően mintha nem születtek volna meg az erre vonatkozó stratégiák. Mintha csak az utóbbi néhány évben szembesültünk volna ezek hiányával.

O. B.: Ehhez kapcsolódóan feltennék egy provokatív kérdést. A téma valószínűleg azért kemény dió, mert nekünk ezügyben hivatalból nem szabad egyetértenünk. A kérdésem a bíráskodás nyilvánosságához és kritizálhatóságához kapcsolódik. Már kezdő kutató korom óta amellett érvelek, hogy például az Alkotmánybíróság legitimációjának, a döntések előkészítettségének, s úgy általában a bírói döntések presztízsének növeléséhez elengedhetetlen lenne a nagyobb nyitottság, s ezáltal nagyobb kritizálhatóság angolszász mintára. Ott az alkotmánybíróságok rendes bíróságokként működnek, tehát nagyobb a tárgyalásra és a nyilvánosságra való nyitottságuk. Ebből a számunkra furcsa logikából, s az abból kialakult gyakorlatból viszont kibontható az is, hogy a rendes bírói szervezeten belüli döntések közéleti értelemben vitathatóvá tétele, és kritizálhatósága érték is lehet, miközben nyilván ebben benne van az a veszély is, hogy a bíróság a politikai viták kereszttüzébe kerül. Ettől idehaza mindenki úgy fél, mint a tűztől, miközben az Egyesült Államok példáját vizsgálva látjuk, hogy az egyes bírói döntések politikai, ideológiai alapon is vitatottak, de a bíróságokba vetett bizalom így is rettentően erős. Mennyiben támogatható az a felvetés, miszerint a bírósági ítéletek közéleti bírálhatóságát tágítani kellene, nem pedig szűkíteni a hatalommegosztás elvére hivatkozással?

D. P.: Az ítélkezés társadalmi kritikájáról nem lehet lemondani. Végső soron azon lehet lemérni egy ítélet helyességét, hogy annak milyen a társadalmi visszhangja. A társadalom igazságérzetét azonban nem szabad összetéveszteni a véleményformálók által keltett hangulattal. Fontosnak tartom a társadalom visszajelzéseit, hiszen nemcsak a szakmai értékelés a lényeges, hanem a közéleti is. Ahol a határ húzódik, az a bíró személye. A kritikáknak és az észrevételeknek meg kell állniuk az ítéletnél, a jogi dokumentumnál, és nem szabad, hogy a bírát személyében érintse. Tulajdonképpen az igazságszolgáltatás mint hatalmi ág azért különült el a törvényhozó és végrehajtó hatalomtól, hogy az ilyen személyes jellegű befolyás ne találjon magának utat.

Fontos továbbá, hogy aki egy ítélettel vitázik, azzal ellentétes véleményt fogalmaz meg, mindig számoljon azzal, hogy a bíróságok sem tévedhetetlenek. A bíróságoknak azonban az is dolga, hogy közreműködjenek a társadalmi béke fenntartásában. Ha elvész a közbizalom, ha az emberek már nem várják a bíróságtól a viták feloldását, akkor a konfliktusok az utcára fognak kerülni. Akkor az egész jogrendszer működőképessége válhat kérdésessé. Ma azonban a kritikák ellenére is azt kell mondanom, hogy a magyar jogrendszer működőképes, és kezeli a perekben megjelenő társadalmi konfliktusokat.

O. B.: A rendszerváltoztatást megelőző korszaknak a megkülönböztető jegye volt, hogy nem a jog, hanem a jogon túli informális parancsok, utasítások működtették a rendszert. A rendszerváltoztatás alapja ezzel szemben a jogállam helyreállítása volt, az írott jog elsődlegessé vált. Ez pedig azt hozta magával, hogy egy „törvénygyárrá” alakult az Országgyűlés. Sokak szerint az egyensúly a mai napig nem állt be, s a normaanyag rendkívül soknak mondható. Mit tehet tenni ebben az ügyben?

D. P.: Én a törvényhozói aktivitást nem tartom bajnak. A társadalmat irányító normarendszer akkor átlátható, hogyha nyilvános. Márpedig a demokrácia a jog nyelvén beszél. Ha bonyolultak az életviszonyok, akkor bonyolult a jog is. Ha az ügyvédek és a bírák megfelelő felkészültséggel és értékrenddel alkalmazzák a jogot, akkor nincs probléma.

O. B.: S akkor ezek szerint az, hogy a jogrendszeren belül ennyire domináns a törvényi szint, egy olyan adottság, amit nem szükséges kritika tárgyává tenni?

D. P.: Ez egy politológiai kérdés. A parlament által hozott törvény erősen legitim. Ha a kormányzó hatalom fontosnak tartja, hogy erős, legitim jogforrásokat alkosson, akkor törvényeket hoz. Ha csak igazgatni szeretne, akkor elegendőek a rendeletek. A nagymértékű változásokat törvényekkel kell szabályozni. A kisebb, módosító részletszabályokat elegendő rendeletbe foglalni, tehát a törvényhozói szándék dönti el a formát.

O. B.: A digitalizáció aktualitása kapcsán térjünk egy kicsit vissza a bíróságokhoz! Szükség lesz még egyáltalán a jövőben a bírákra?

D. P.: A digitalizálás egyelőre főleg adminisztratív feladatok kapcsán jelenti a modern technológia alkalmazását. Jelenleg az a fontos, hogy a postásnak nem kell a hivatalos levelet kétszer kivinnie a címzettnek, hanem a bíróság egy gombnyomással át tudja küldeni a hivatalos dokumentumokat a peres feleknek. A bíráknak rövidesen minden lehetséges eljárásjogi helyzetre lesznek elektronikus iratmintáik, olyan adatbázist hozunk létre a Kúria intranetes oldalán, ahol az egész ország szakmai kollégiumainak teljes munkaanyaga elérhető lesz. Korszakváltás történik. A közvetlen emberi kommunikáción alapuló információátadás – ami a bírói szervezetet sokáig jellemezte – ma már kevésbé működik. Generációváltás következik be a bíróságokon, az új generáció személyes kapcsolatai más típusúak. Kevésbé érvényesül a személyesség hatékonysága, ami az idősebb kollégák között még ragyogóan működött.

O. B.: Hogyan lehetne nagyon röviden megfogalmazni a korábban létezett Legfelsőbb Bíróság és a Kúria közti különbséget?

D. P.: Az elmúlt néhány év megmutatta, hogy az a korábbi hozzáállás, hogy megvárjuk, amíg az ügyek eljutnak a Kúriára, és amikor tisztázódtak a dilemma körvonalai, akkor döntsünk, ma már nem tartható. A társadalom nem tolerálja, hogy egy-egy problémakörben a legfelső ítélkező szint 3-4 év után mondja ki a végső szót.

O. B.: Akkor tehát a döntő változás, hogy reaktívból proaktívvá vált?

D. P.: Pontosan!