Végtelen szavannák, tolvaj páviánok: utazás Afrika mélyére

Írta: Almási Miklós és Kurucz Dániel

Ahogy korábban arról már szó volt, a „Hungarikumokkal a világ körül” című dokumentumfilm-sorozatunk január 5-én startolt a Tv2 csatornáján. A Mandineren minden rész előtt egy kis előzetessel harangozzuk be az aktuális részeket, első, összefoglaló írásunkat pedig itt olvashatják: „A fehéreknek órájuk van, a feketéknek idejük” – nagykörúton Afrikában.

Eddigi úti fejezeteinket itt olvashatják!

***

IV. rész: Botswana, Zimbabwe, Zambia, Malawi

„Transz-Kalahári.” Nem tudtuk, csak sejtettük, de ezzel a táblával vette számunkra kezdetét az „igazi-Afrika”. Mindenki dőljön hátra, igen mozgalmas fejezet elé nézünk. Csapatunk a soron következő epizódban három országon átívelő utazásra invitálja a nézőket.

„Nem lassítasz? Az ott három elefánt előttünk.”

Namíbiából Botswanába, leánykori nevén Becsuánaföldre vezetett az utunk. Alig több mint kétmillióan laknak ebben az országban, tehát annyian, mint Budapesten és környékén.

Szélesebb körben kevésbé ismert, de Botswana Afrika talán legjobban működő demokráciájának számít Mennyire jól működő? Az egyetlen olyan ország volt, ahol a korrupció árnyékával sem találkoztunk – bár igaz, 1965 óta ugyanaz a párt van hatalmon.

Egy felmérés szerint Botswana nem csak Afrika legkevésbé korrupt országa. A valós helyzet felmérésére alig öt nap persze nem volt elég. És az idilli állapotok azt sem jelentették, hogy a rendőrök ne álltak volna ott minden fatövében. Laminált katalógusból mutatták a büntetés mértékét, majd összegét.

Jó sok pénzt hagytunk ott is.

A Magyarországnál ötször nagyobb területen – Namíbiához hasonlóan – el lehet autózni 200, 300 kilométert anélkül, hogy akár egy embert is látnánk. Szamarakat és páviáncsaládokat annál többet látunk: délibáb helyett is jelzik, hogy még nem álmodunk.

Alföldi gyerekként sokszor jutott eszembe a tájról a Hortobágy végtelen síksága, ám ahogy közeledtünk az Okavango deltájához, kizöldült a táj. Azt hiszem, nem árulunk el nagy titkot, de a térség nem bővelkedik hungarikumokban. Összesen pár magyar emberről volt tudomásunk a fővárosban, Gaborone-ban, de az utunk nem arra vezetett. Kicsit bántuk, hogy nem terveztünk hosszabb időre itt, hiszen a legkellemesebb csalódást Botswana okozta az összes ország közül, amiben jártunk. Saját maguk így magyarázták meg a velük kapcsolatos érzéseinket:

„Jó fejek vagyunk? Hát persze! Nagyon kevesen vagyunk, cserébe ez a legkevesebb.”

Ezt mondta a mauni vendéglátónk, majd büszkén kezdte ecsetelni, hogy az országban a római jog hatályos joganyag, valamint azt, hogy a kertvégében található padra leülve láthatjuk az este hazaúszkáló vízilócsaládot. És tényleg így volt.

Reggel ezzel a lendülettel vágtunk neki csónakkal a krokodiloktól hemzsegő Okavango mocsarának, de megnyugtattak minket:

„...azért is van a lapát, hogy ha jönnek, az orrukra csapjunk.”

A nem is annyira rövid csónakázást követően egy gyalogtúra keretein belül jártuk be a vadont, megtapasztalva a már említett „igazi-Afrika” hangulatot. Testközelből csodálhattuk meg az állatokat a maguk természetes környezetében. Gnúk, zebrák, zsiráfok jártak-keltek, és ugyan tartották a biztos távolságot tőlünk, nem igazán zavartatták magukat.

Mindeközben vezetőnk végig azon stresszelt, hogy:

„Hol késnek már azok az átkozott oroszlánok? Talán túl meleg lehet most nekik...”

Talán itt készültek a legjobb drónfelvételeink. Nem véletlen, hogy ezt az Oroszlánkirályba illő helyet fájó szívvel hagytuk magunk mögött, hogy Zambiába vegyük az irányt.

A Viktória-vízesés felé menet megálltunk egy Zambézi folyó mellet található kis édenkertben, ahol egy helyi turisztikai szakértő válaszolt néhány kérdésünkre. A rövid kitérőt követően megérkeztünk végre a zuhataghoz. És, hogy milyen legyen egy vízesés? Hatalmas, esős, zöld és persze baromi drága, de gyönyörű is ugyanakkor.

Tanulság, ha Afrikába megy az ember a Dés-Geszti-féle majomdalt érdemes meghallgatni. És komolyan venni!

A vízeséshez vezető út sem volt zökkenőmentes, aztán meg kellett küzdenünk az agresszív, tolvaj kis páviánok hadával. Szó szerint kirámolták a kocsinkat. Ételt, italt, ruhát, de még a sebváltót is el akarták lopni.

Ezt a vidéket – korábban Rhodesiát – viszonylag későn, csak a 19. század második felében közelítették meg az európaiak. Köztük is elsőként David Livingstone, aki a Mosi-oa-Tunya zuhatagait fehér emberként először pillantotta meg és nevezte el Viktória-vízesésnek a királynője után.

Következő állomásunk elnevezése se sem nevezhető váratlannak: Livingstone városára is igaz, egy-egy régebbi és szebb épülete ellenére is, hogy Afrika szépségeit nem az épített környezetben kell keresni.

Utunkat Zambia fővárosa felé folytattuk. Ha visszamehetnénk az időben, ezt a szakaszt egészen biztosan nem autóval tennénk meg. Legfeljebb tankkal vagy légpárnás hajóval – ha mindenképpen földön kellene közlekednünk. Hogy érzékeltessük, nagyjából másfél óra után feladtuk a betonutat, és az út menti földeken mentünk tovább, hogy kikerüljük a kátyúkból álló utat. Visszasírtuk a döngölt földes namíbiai utakat.

Lusakában, Gaudenzio Rossihoz, Zambia tiszteletbeli magyar konzuljához érkeztünk meg. Rossi úr megosztotta velünk élményeit Zambiáról és Magyarországról, valamint arról, hogyan is lett országunk kapcsolattartója ezen a távoli vidéken. Lusakaban aztán egyszer csak váratlan dologra bukkantunk. Egy „magyar kolbászt” árusító hentesre.

És hogy mit jelent a „nem is olyan rossz”? Azt olvassátok le Dani arcáról a 4. epizódban. De lett részünk még piacozásban, alkudozásban, arató-ünnepi készülődésben és igazán tradicionális helyi ételek kóstolásában is.

„Még egy hatórás határátkelés és elsírjuk magunkat.”

Volt már részünk izgalmas határátkelésekben. Namíbiában az Unicumok láttán például csak úgy engedtek át minket, ha őszintén bevalljuk, mi bizony alkoholisták vagyunk. Hiszen az országban gyakorlatilag nem is isznak alkoholt.

Zambiában többször is ugyanazt az összeget kellett kifizetnünk, hogy az egyik bódétól a másikig eljuthassunk, de Malawi tovább emelte a tétet. A minden logikát nélkülöző sorbanálló-versenyben egy német és egy brit családdal versenyeztünk. Előbb az útlevelek, aztán az autók, majd megint az útlevelek, majd megint az autók. Ez a játék ment pár órán keresztül, mígnem egy idősebb hölgy megkönyörült rajtunk és elmondta, mit hogy és kinél kell lepecsételtetni, aláírni. A németeket végül megelőztük 6 óra 5 perces csúcsidővel.

Eljutottunk Malawiba.

Afrika legszegényebb országa nagyon kedves és szerethető emberekkel van tele, és bár érezni a szegénységet, egy percig sem éreztük magunkat veszélyben. Még akkor sem, amikor a rendőrök minden ok nélkül elvették a jogosítványunkat és megindultak azzal a lendülettel az őrsre. Meséltek mindenféle betegségről ugyan, de nem engedtük becsapni magunkat. Egy helyi aggodalmát követve útitársnőnk, Kamilla azért alávetette magát egy maláriatesztnek.

Arról, hogy miképp nézett ki egy 17. századból megmaradt autentikus halászfalucska a Malawi tó partján nem árulunk el többet. Azt meg kell nézni szombaton 12.15-kor a Tv2-n!

Tartsanak velünk!