Kijev nacionalistái üzennek: az ukrán hadsereg tízszer akkora, mint a magyar

Demkó Attila kijevi riportjának első részét itt olvashatják: Így nem érti Magyarországot a kijevi elit

***

A Holodomor-emlékműnél találkozunk, ami a Dnyeper magaspartján áll. „Ez Kijev egyik legszebb része” – mutat körbe erősen nemzeti érzelmű ukrán ismerősöm. Egy konferencián találkoztunk Lengyelországban. A lengyelek kiemelt vendégként kezelték főnökét, aki az egyik nacionalista párt prominense. 1943. július 11-én ennek a pártnak a nyíltan hősként kezelt és felvállalt politikai elődei hetvenezer lengyelt mészároltak le, a háború végéig még vagy ugyanennyit. Ez kissé szürreálissá tette a nagy barátkozást, de

Nem ok nélkül: az oroszok sokat tettek ezért.

A látvány tényleg szép. A domboldalról messze látni. A folyó hatalmas, széles homokpadok, ligetek szegélyezik, túloldalt pedig monumentális lakótelepek terülnek el. Maga az emlékmű is különleges alkotás, egy magasba nyúló torony kissé misztikus díszítő motívumokkal. Az aljában pedig ott a Holodomor múzeum.

A Holodomor-emlékmű és -múzeum

Az új Ukrajna egyik fő identitásképzője a harmincas évek kegyetlen éhínsége, amelyben kétségtelen, hogy milliók haltak meg. Hogy Sztálin büntetni akarta a kollektivizálásnak ellenálló ukránokat: biztos! De most már nem a kommunizmus vagy Sztálin a főbűnös az olyanok szemében, mint ismerősöm. Hanem az oroszok. Ők állnak minden mögött, ami rossz történik Ukrajnában évszázadok óta. Az éhínség úgymond az ukrán nemzet megtöréséről szólt, ahogy Janukovics is szimplán Moszkva bérence volt. És az ő szemében Magyarország és Orbán Viktor is az. Bár Orbán kap annyi elismerést, hogy „migránsügyben igaza van”.

A „Dicsőség Ukrajnának!” és a „Halál az ellenségre!” világa nagyon más, mint liberális ismerőseimé.

Ukrán nemzetállamot építenek, aminek fő akadálya az orosz nyelv és a kultúra. A segítséget szívesen fogadják, de egyébként a politikai korrektség iszonyúan taszítja őket. Kapok tőle egy CD-t, dübörögnek az indulók, és a szimbolika bizony II. világháborús. A Waffen-SS ukránokból toborzott hadosztályainak erős a kultusza ezekben a körökben. Nyugaton szinte egyáltalán nem látják, de tény: a demokráciáért és „európai választásért” folytatott valódi ukrán küzdelemre egy radikális nacionalista mozgósítás telepedett.

A 2. világháborús győzelmi emlékmű

Sétálunk egy nagyot. Talán három kilométerre lehet a 2. világháborús szovjet győzelem emlékműve. Egy óriási, ormótlan nőalak. Ismerősöm megmutatja az orosz agresszoroktól lefoglalt harceszközöket. Nyitott kapukat dönget, nem kell meggyőzni. Oroszország kétségtelenül ott van Donyeckben fegyverrel és katonákkal is. Kicsit odébb kék sárgára festett ukrán harckocsi „küzd” két orosszal (kis táblákon ki van írva, hol zsákmányolták a szeparatistáktól a másik kettőt). Az ukrán ifjúságot kiviszik, hogy játsszon rajtuk, és hogy megtanulja gyűlölni az oroszokat (nyitóképünkön).

Ismerősöm az ukrán nyelv elsőbbségét hirdeti, mint a nemzeti identitás legfontosabb zálogát. Ezt értem és elfogadom, de a vita gyorsan zsákutcába vezet. Az, hogy az ukrán az első, nem jelentheti azt, hogy megadott jogokat elveszünk. Lehet erősíteni az ukrán oktatását máshogy is. De persze világos, hogy a cél itt a nemzeti kisebbségek felszámolása. Előkerül persze a magyarosítás, nem hiszi el, hogy a nyelvtörvény és az oktatási törvény jelen formájában jócskán túlmegy azon, amit a 20. század elején a magyar állam csinált.

Egyben azért nincs vita köztünk. 2019. március 15. nagyon problematikus lesz. Ez Volosin Kárpát-Ukrán állama kikiáltásának és a magyar csapatok általi felszámolásának évfordulója. „A magyarok legalább ezer ukrán hazafit öltek meg” – mondja neheztelően az ismerősöm. Százak biztosan elestek a harcokban a Vörös Mezőn Huszt előtt 1939 márciusában és máshol is, méghozzá a Magyar Királyi Honvédség fegyvereitől, ez nem vita tárgya.

Az viszont, hogy ezt magyarellenes uszításra használják, nem elfogadható. A történelmi sérelmeket rendezni kell, és nem kell felejteni, ennyi a maximum, amiben egyet tudunk érteni.

*

Másnap az olimpiai stadionnál találkozom az ismerősöm által ajánlott frontharcossal. Az egyik önkéntes alakulatnál szolgált. „Magyarország kis ország, maradjon a ligájában”, fejtegeti. „Az ukrán hadsereg tízszer akkora, mint a magyar” – mondja.

És van abban igazság, amit mond, a jól érezhető fenyegetésen túl. A magyar gazdaság ugyan nagyjából ukrán méretű, de a magyar haderő képességei igen szerények az ukránéhoz képest. Sőt, a keményfiúkból verbuválódott szabadcsapat-zászlóaljak is feladnák a leckét a Magyar Honvédség számára, mert a légierőn kívül mindennel rendelkeznek.

Ismerem azt az önkéntes alakulatot, ahol szolgált: ereje, harci képességei figyelemre méltóak. Rendelkezik harckocsikkal és tüzérséggel is.

Mivel megfigyelőként ugyan, de magam is jártam a donyecki fronton, kialakul némi megértés. Igen, Ukrajnában háború van. Amit csinálnak, „az nem a magyarok ellen irányul, fogadjuk el az új helyzetet, támogassuk Ukrajnát”, és akkor majd biztosan elnézőek lesznek a magyar iskolákkal és sajtóval az ukrán hatóságok – ígéri. Valószínűleg komolyan is gondolja, de mit lehet akár a legmagasabb szintű informális ígérettel is kezdeni?

*

Háború van: kilőtt orosz jármű kiállítva

Egy hét és sok beszélgetés Kijevben sajnos azt erősíti meg, hogy kevés az esély a magyar szempontok valódi megértésére. Sem a liberálisoknál, sem a nacionalistáknál, sem a hatalom köreiben.

A játszma ugyanis a rövid távú választási szempontokon túl az ukrán nemzetállam létrehozásáról szól. Nyugat-Ukrajna kultúráját, nyelvét erőszakolják rá az ország többi részére, a cél nem az ország egyesítése, hanem nyugat-ukránosítása. A fő különbség az, hogy

Ukrajnában nem értik, hogy ezzel az egésszel igazán csak ők veszíthetnek. Nem Magyarország vagy a magyarok miatt, bár ha az ukránok egyszer eljutnának az EU és a NATO kapujáig, el kellene számolniuk azzal, mit tettek. Hanem az orosz kisebbség miatt. Biztos sok orosz anyanyelvű gondolja úgy, hogy ha az ukrán a belépő a nyugatra, akkor hajlandóak feladni saját nyelvüket. De milliónyian lehetnek, akik másképpen látják. Úgy, ahogy egy egyébként Ukrajnáért a fronton harcolt másik ukrán ismerősöm mondta nekem egy évvel ezelőtt, épp az oktatási törvény kihirdetése után: „ha elveszik tőlem az oroszt, kultúrám kétharmadát veszik el”. Ő megérti a magyar szempontokat, de nem az ő véleménye az uralkodó.

Ezekkel az intézkedésekkel Ukrajna nem a biztonságát növeli, hanem ütős lapokat ad Moszkvának. Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin pedig nem szokott megijedni az ilyen lapok felhasználásától. Nagyon-nagyon kétséges hogy a most épülő Ukrajna fenntartható lesz-e, valóban az ukrán nép hosszú távú érdekeit szolgálják az intézkedések? Vagy akár a nemzeti kérdés robbanékonyságára vaknak tűnő Nyugat érdekeit.