Gigantikus csótányok, denevérek és a bombayi éjszakák - Hihetetlen India III.

Vonattal utaztam Delhiből Bombayba. Semmi estre sem akartam kihagyni a vonatozás élményét Indiában. A világháló tele van képekkel, amelyek a túlzsúfolt indiai vonatokat ábrázolják, szerettem volna magam tapasztalatot szerezni. Hálókocsiba vettem jegyet, hogy 13 órányi utazás után ne végletekig elgyötörve érkezzek meg Bombayba. A vonatjegy közel 9 ezer forintba került, ebből úgy hiszem, hogy csak a légkondicionáló fényűzéséért fizettem 3 ezret.

Indiában a légkondicionáló ugyanis a luxusérzés tartozéka. Ezt annyira tiszteletben tartják, hogy a vonat személyzete akkor sem tekerte lejjebb a légkondi erejét, amikor az utasok nagyobb része már pulóverben fagyoskodva ült az ágya tetején. Jobb vendéglőkben, a metrón egyaránt úgy lehűtik a levegőt, hogy a kinti melegbe újra kilépve szinte fejbe vágja az embert a hőkülönbség. A taxiban is felárat kell fizetni, ha a sofőr bekapcsolja a klímát, illetve a távolsági buszokon is drágább a légkondicionált fekhely.

A vonatok túlzsúfoltságáról tudni kell, hogy legfeljebb a kisebb távolságokat bejáró szerelvények telnek meg annyira, hogy az utasok kénytelenek legyenek a kocsik külső részére kapaszkodva utazni. A szabályok szigorodásával pedig egyáltalán nem mondható általános jelenségnek, hogy fürtökben lógnak a kocsikba kapaszkodó utasok. A városon belül közlekedő vonatok is éppen csak annyira telnek meg, hogy egy gombostűt sem lehetne leejteni, összepréselődnek az utasok, de a szerelvényből senki nem lóg ki.

Első alkalommal, amikor ezt a metrószerű vonatot használtam, akkor azt gondoltam, hogy az állomáson gond nélkül leszállok. Nem is értettem, hogy a többi leszállni óhajtó, miért készül úgy fel, mint az ejtőernyősök. A szerelvény még meg sem állt teljesen a Dadar nevű állomáson, amikor az ajtóban állók sorra leugráltak róla, hogy azzal a lendülettel átadják a helyüket a felszállóknak. Amikor én néhány másodperces késéssel megpróbáltam leszállni, akkor egy birkózó alkatú, mosolygós indiai alak szinte repülve jött nekem, hogy a szerelvény belseje felé toljon. Őt még vagy 20 másik utazni vágyó követte, akik mind egyre beljebb toltak. Amikor megállapodott a tömeg, akkor szólt valaki, hogy legközelebb legyek résen, és időben szálljak le, egyúttal meg is nyugtatott, hogy a következő állomáson biztos sokkal könnyebben le tudok szállni. Én azonban tanulékony lévén, az emberek között arcátlanul a kijárathoz furakodtam, és sűrű magyar nyelven történő bocsánatkérések közepette leugrottam a mozgásban levő vonatról. A peronon állók ezt olyan rosszallóan nézték, mintha egy elemi szabályt hágtam volna át, mintha néhány perce nem ugyan ezt tették volna egy tucatnyian. Ettől a pillanattól kezdve megtanultam a városi vonat használatának módját, és rájöttem, hogy a félelemrelé valahol kiéghetett bennem, nem különösebben viselt meg, hogy a mozgó szerelvényből háttal léptem ki. De azt egy picit vártam, hogy az állomás előtt egy szál cigarettát elszívjak.

A metrón, amin a mutatványom végrehajtottam, külön szerelvény szállítja a nőket és a férfiakat, illetve a vonatjegyért is külön sorba kell állniuk. Ennek a magyarázata az, hogy Indiában komoly társadalmi feszültséget okozott, hogy nők számtalan esetben estek áldozatul csoportos nemi erőszaknak. Egy indiai hölgy ismerősöm elmondta, hogy az erőfeszítések és a törvényi szigorítások ellenére továbbra is sok erőszakot szenvednek el az indiai nők. Szinte hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy ezek a kedves népek képesek erőszakossá válni, különösen a kiszolgáltatottabbakkal, gyengébbel szemben. De nem kellett sokat járjam az utcákat ahhoz, hogy olyan nőkkel találkozzak, akiknek egyértelműen (ököl) ütésből származó sérülés fedezhető fel az arcán. Ez azonban egy másik történet kezdete lenne.

Viktoriánus időszakból itt maradt épületek, villasorok, mind arról mesélnek, hogy az angolok egykor milyen kényelmesen berendezkedtek errefelé. Erődök, impozáns középületek, laktanyák emlékeztetnek, hogy ez India kapuja, katonai helyőrség, nem mellékesen pedig egy megszállt terület. Számtalan lakóházat is hagytak maguk után a gyarmatosítók, amelyek nagy része azt az érzést kelti, hogy utoljára 1947-ben voltak tatarozva. Azonban kis képzelőerővel magunk előtt láthatjuk, hogy milyen város lehetett hajdanán Bombay.

Gyarmati uralom ide vagy oda, Bombayban (1995-ös újrakeresztelése óta: Mumbai) sokkal nehezebben lehet angolul boldogulni, mint Delhiben. Ennek az lehet az oka, hogy rengeteg a vidéki beköltöző, akik India távoli részeiből érkeznek a városba, a jobb megélhetés miatt.
Bombay az Arab-tenger partján fekszik, tulajdonképpen szigetekből áll össze, öblök és csatornák szabdalják részekre. A közel 20 milliós város India legjelentősebb gazdasági központja, de világviszonylatban is a tíz legjelentősebb kereskedelmi központ egyike.

Bombay Colaba nevű negyedében foglaltam az első napokra szállást, közvetlenül a part mellett. A fekvése ellenére mindössze 4 ezer forintnak megfelelő rupiáért kaptam egy szobát. Ezért az összegért persze nem számíthattam luxusra, egy raktárhelyiségen keresztül elérhető, utcára néző szobát adtak át nekem, sárgás falak, tükör, ágy, tv, plafonról logó ventilátor. Ennyi éppen elég is volt. A szállóban időm java részét úgyis a szép régi épület utcára néző, közös verandáján töltöttem.

A személyzet kedves idős fickókból állt, az egyik 60 év körüli recepciós minden jel szerint munka közben is magához vett némi hasist. Vérben forgó szemei nem hagytak kétséget azt illetően, hogy minden nap elszívja a maga részét. Persze az ilyen tevékenysége némi illattal is járt, ami a gyanúmat megerősítette. Ezzel együtt is nagyon barátságosak és segítőkészek voltak. Az általánosságban elmondható, hogy a hotelek személyzetéhez bátran lehet fordulni bármilyen problémával, mindenre tudnak megoldást, mindent el tudnak intézni.

A szállásaimat időnként cseréltem, hogy minél több helyet ismerjek meg a városból. Bombayban minden negyed egy másik arcát mutatja a városnak, úgy, hogy közben a zsúfolt kis utcák szinte ugyan azok. A Kurla negyedben, a Royal Inn nevű hotel előtt tett le a taxi, első pillantásra azt hittem, valami tévedés vagy átverés áldozata vagyok. A szálloda mindössze egy kockaépület volt, olyan, amik előtt naponta mentem el szánakozva, hogy ezekben is emberek laknak. Egyetlen utcára néző ablaka sem volt, csupán egy apró ajtaja, amin átlépve lépcső vezetett az emeletre. Mellette borbélyüzletek, műhelyek, kisboltok, jellemző utcakép. Csak a kíváncsiság hajtott, amikor beléptem a szűk ajtón, nem pedig az a vágy, hogy ott töltsek egy éjszakát.

A recepción kedves emberek fogadtak, nem volt szívem faképnél hagyni őket, olyan készségesek voltak, hogy kibéreltem egy ablaktalan szobát, aminek megvan az előnye. Ablak nélkül nem kellett attól tartanom, hogy a szúnyogok megesznek, vagy a 6-7 centis csótányok rohangálnak az ágy alatt.

a sas méretű, de egyébként teljesen ártalmatlan gyümölcsevő denevéreket, az utcán viháncoló patkányokat egy idő után megszoktam, feltűntek minden alkalommal, de nem váltottak ki semmilyen ellenérzést. Ebben a szobában úgy éreztem, csak az ajtón jöhet be bármi is, azon keresztül pedig semmi veszély nem fenyeget.

A Kurla negyedben lófrálva jöttem rá egy idő után, hogy honnan ismerős nekem az egész város. Gyermekkoromból rémlik, hogy Kolozsvárott a városon belüli üzemekhez rendre tartozott egy motorolaj mámorító illatától átitatott műhely, koszos kis melléképületek, ahol a gépek szerelését végezték. Gyermekként imádtam ezeket a helyeket, az illatokat, azt a tudatot, hogy a kék köpenyes mesterek irtó fontos munkát végeznek. A házunk melletti laktanya autószerelő műhelye mellett is órákat el tudtam tölteni, csodálattal bámultam, ahogy a katonai járműveket javítják. Akkor még nem tudtam, hogy a Paradicsom mindössze 5000 km távolságra van. Nem gondoltam, hogy létezik a világon egy olyan hely, ahol a város nagyrésze ilyen építményekből áll össze.

A reptér közelében teljesen véletlenül fedeztem fel a Kurla városrész néhány olyan utcáját, ami olyan érzést keltett, mintha egy „Patyomkin” utca lenne. Az egész városra jellemző kis házak, boltok egymás mellett, jellegzetes kifőzdék, ugyan azok az emberek, minden ugyan az, mint a város többi részén, csupán rendezett formában. Ugyan azok a keskeny sikátorok, de szennyvíz és szeméthalom nélkül. Nem értem a mai napig a hatalmas különbség okát. Néhány utca, ami egy szempillantásra megmutatta, hogy Indiának ilyennek kellene lennie, illetve ilyen is lehetne, ha lenne akarat hozzá.

Mindez 50 méterre attól az utcától, ahol laktam, ahol sétálva egy idő után megértettem, hogy miért mennek az emberek az úttesten és nem a járdán. Tudni illik, a taxik és a riksawák takarásában a környék népe a járdán végzi el a feltétlenül szükségeset. Egy olyan járdarészletet is volt alkalmam megcsodálni, amelyiken egy kortárs művészeti alkotásra emlékeztető kompozíció kapott helyet, Hermann Nitsch munkássága és személye jutott róla eszembe. A megkönnyebbülés emlékei úgy helyezkedtek el, mintha az aknakereső játék aknáit sorba rendezték volna a járda kockáiban.

Ezt az élményt leszámítva, Bombayban sokkal kényelmesebben lehet sétálni, mint Delhiben. Amikor alkalmam adódott, akkor sétáltam, így lehet a legjobban felfedezni a várost. Séta közben gyakran belebotlottam vallási menetekbe, tudni illik ottlétem alatti napokban ünnepelték Ganésa isten házasságának az ünnepét. Ez egy jelentős, egy hétig tartó hindu vallási ünnep. Utcai zenés vonulásokon több tucat csoport hordja körbe a városokban és vidéken az elefánt fejjel, ember testtel ábrázolt Ganésa isten szobrát. Ingyen ételt osztogatnak a felvonulás szervezői, a hívek pedig jóízűen falatoznak és táncolnak. Az ünnep kezdetén azt hittem képzeltem, hogy a körmenetek jelentik az ünnepet, egy véletlennek köszönhetően jöttem rá, hogy a nagyobb szabású ünnepségekre a városon kívül, este kerül sor. Az egész megmozdulás sokkal inkább emlékeztet egy zenei fesztiválra, mint vallásos ünnepre.

Az emberek Bombayban egyébként látszólag békében élnek egymás mellett, felekezettől függetlenül. Út széli kereszt, rengeteg szentkép, Jézus szobor a hindu templomban, mecsetek, hindu és szikh templomok, egymás mellett, néha néhány méternyi távolságban. Tudom, hogy az ország sok részén nem ilyen idilli a helyzet, India egyes vidékein üldözésnek vannak kitéve a keresztények és a muzulmánok. Itt azonban béke van.

Többször sétáltam este egy helyi ismerősömmel a Bandra negyedben, az öböl sétányának padjain emberek üldögéltek, a játszótéren a kései óra ellenére is gyerekek játszanak a szüleik felügyelete mellett. Az éjszakai nyüzsgés egyik magyarázata, hogy estére már sokkal elviselhetőbb a hőmérséklet, sokan részben átálltak az éjszakai életmódra.

Én is arra törekedtem, hogy a napom aktív részét éjszakára tegyem át, a melegebb időszakban pedig hűvös templomokat, a természet közeli helyet keressek. Egy napon, amikor erős vágyat éreztem, hogy a hőség elől elmeneküljek, rikshava-val kivitettem magam egy közeli nemzeti parkhoz, ahol a fák között két hatalmas tó is fekszik. Azt reméltem, hogy a tó mellett és a fák árnyékában átvészelem a nap legmelegebb részét. Mikor felértem, akkor szembesültem azzal, hogy az erdő és a tavak is el vannak kerítve, a tavakat fegyveresek őrizik.

A fegyveresektől és egy helyi büféstől megtudtam, hogy a tavat nem lehet látogatni, el van zárva a nyilvánosság elől. 1993-óta van ez így, a tó vize kristály tiszta, iható víz, az pedig felbecsülhetetlen kincs errefelé. Nem csoda, hogy a kormány mindent megtesz, hogy távol tartsa a polgárokat. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy ezek az egyébként barátságos indiaiak, egy szempillantás alatt

ha a közelébe férkőznének. A fák árnyékából szerencsére így is jutott, illetve egy közeli resti kiülős részén elfogyasztottam némi teát, illetve egy közkedvelt cigarettamárka mandula vagy marcipán ízű és illatú változatát.

A kulináris élvezetek fokozására Bombayban egy finom ízlésű segítségem akadt ahhoz, hogy azokat az ételeket kóstoljam meg, amit valóban megéri, amit az indiaiak tartanak finomnak. Sok egyéb mellett, volt alkalmam megkóstolni az indiai paradicsomlevest is, ugyan olyan finom, mint itthon, csak krémesebb. Vendéglátómnak elmeséltem evés közben, hogy mifelénk a paradicsomleves csak akkor teljes érvényű étel, ha betűtészta van benne, és ki tudod rakni a betűkből a neved vagy azt, hogy halál.

Az édességek számomra ugyan olyan fontossággal bírnak, mint a tisztességes ételek. Aprósütemények terén India a világ élvonalában van az én szememben. Bár nem sikerült mindent sorra venni, amit megkóstoltam, az viszont nagyon ízletes volt. Az édességek próbálgatása közben egyetlen melléfogásom volt, véletlenül újra vettem cukrozott üvegvatta szerű édességet, amit Kínában ettem. Mai napig nem tudom mi az, de úgy tűnik Ázsiában szeretik. Nem mondhatom, hogy rémes, de az a fajta édesség, amit akkor eszik meg az ember, ha végképp nincs otthon semmi.

Ambivalens érzéseket hagyott bennem India, egyszerre tartom szörnyűnek és nagyszerűnek, ámulatba ejtőnek és visszataszítónak. Még pár napig szednem kell a malária elleni gyógyszert, addig biztos Madeleine süteményként hat majd a keserű pirula. Alig jöttem el, máris hiányzik, akaratlanul is felidézek képeket, helyeket, arcokat, neveket, ez pedig annak a biztos jele, hogy valamit visszavonhatatlanul megszerettem. Abban biztos vagyok, hogy egy nagyon kis részét láttam annak, amit India jelent, hogy felületes karcolgatás, amit felfedezésnek terveztem. Egyszer majd megnézem egy másik oldalát is, alaposabban. Ami biztosan nem fog hiányozni, az az, hogy citrus illatú szúnyogriasztóval fújjam magam naponta többször.