Scruton: A nyugati demokráciák identitásválságban szenvednek

Roger Scruton Where We Are: the state of Britain now című kötete 2017 novemberében jelent meg a Bloomsbury kiadó jóvoltából. A világhírű brit konzervatív filozófus (vele készült 2016-os interjúnkat itt, a 2017-eset pedig itt olvashatják) ezúttal egy rendkívül olvasmányos, néhol irodalmi stílusban írott könyvet tett le az asztalra, ami Nagy-Britannia aktuális helyzetéről szól.

A szerző kiemelten foglalkozik a Brexit-referendum okaival és következményeivel, a globalizáció kérdéskörével, továbbá a nemzeti szuverenitás és identitás kapcsolatával. Scruton olyan azonosságtudatról értekezik, ami egyesíti vagy aminek egyesítenie kellene a briteket. 

Úgy gondolja,

A világgazdaság, a hagyományos vidéki életforma gyors hanyatlása és a különböző kultúrájú és vallású  személyek tömeges bevándorlása veszélybe sodorta a bizalmon – „trust”– alapuló többesszám első személy – „Mi” – fogalmát, ami az elszámoltatható képviseleti kormányzat sine qua nonja. Scruton szerint a legrosszabb azonban az, hogy aki ezt állítja, annak a rasszizmus és idegengyűlölet bélyegét kell viselnie. Ez az oka annak, hogy az emberek már nem bíznak a politikai elitben, ami többek között megnyilvánult a Brexit-döntésben és Donald Trump választási sikerében. A szuverenitás ugyanis arról szól, hogy ki kormányoz minket és hogy honnan. 

Büszke szigetlakó vagy kapzsi imperialista?

A filozófus szerint a brit történelemről alkotott képet két rivális koncepció határozza meg. Az egyik oldalon büszke briteket látunk, akik évszázadokon keresztül sikeresen védelmezték hazájukat. Akik az elmúlt két évszázadban nagy önbizalommal terjesztették el a világban a kereskedelmet, az önkormányzatiságot és a pragmatikus jogrendszerüket. 

Ezzel szemben a másik oldal bennük a kapzsi imperialisták típusát látja, akik a világuralomért folytatott harcukban külföldön káoszt, belföldön konfliktusokat robbantottak ki. Scruton szerint mindkét olvasat tartalmaz igazságokat és tévedéseket, de megjegyzi, hogy

Ez a történelemszemlélet leginkább a hatalmával visszaélő Stuart-monarchiával, az angolok és a skótok közötti összecsapásokkal, az írek és az indiaiak elnyomásával és a munkásosztály sanyarú sorsával foglalkozik. Képviselői úgy vélik, hogy a „felszabadítás” és az „ellenállás” vitte előre a „lázadás” nemes hagyományát jogos következménye felé: ami egy osztályon, fajon és genderen alapuló különbségeket nem ismerő társadalomban nyilvánul meg. 

Ezzel szemben hetven éve még a „büszke szigetlakó” képét tanították a gimnáziumokban. Ekkor még úgy gondolták a britek, hogy végül is sikerült megnyerniük egy nehéz háborút, ami békésebb világot hozott mindenkinek – a németeknek is. A tananyag brit sikerekkel volt tele, ami a spanyol armada legyőzésével indult, majd az 1688-as dicsőséges forradalommal folytatódott, de Napóleon semlegesítésének történetét is nagy gonddal oktatták. 

Persze a curriculumban néha megjelent a bukás momentuma is, például Scott kapitány halála az Antarktiszon vagy Gordon tábornok eleste Kartúmnál. Ez azt a célt szolgálta, hogy az igaz brit hazafi megtanulja, hogy a halállal méltósággal szembenézni nemesebb az ellenség felett aratott diadalnál. 

Bárhol, valahol és a Brexit 

„Azok vagyunk, ahol vagyunk” – mondja Scruton, az identitás kérdését fejtegetve  A walesiek, skótok és az angolok számára az országuk az otthonuk is, amelyet kis közösségek, csapatok és klubok népesítenek be, ahol virágoztak a templomok és a kápolnák, sok más világi szabadidős tevékenységgel együtt. A identitásuk a hellyel való személyes kapcsolat által alakult ki. A szerző Orwellt idézve, kiemeli, hogy az író számára

Otthon, ahol a dolgokat nem kell megmagyarázni, otthon, ahol önmagad lehetsz és a saját dolgoddal foglalkozhatsz. 

A szerző előszeretettel használja az „oikos” kijezést. Ez azt a helyet jelenti, ami nem csak az enyém és a tied, hanem a mienk. Ez a politikai többesszám első személynek a színpada. Úgy véli, hogy ma sajnos az oikofóbia jellemzi a brit értelmiséget, mert rendszeresen rasszizmusnak, imperializmusnak vagy idegengyűlöletnek nevezik a hazafiság általános formáit.

Ez Scruton szerint a haza megtagadása, amivel képviselői elfordulnak az örökségbe kapott többesszám első személytől. A „mi” tehát nem mindig foglalja magában ugyanazt az embercsoportot vagy hálózatot. David Goodhart megkülönböztetését alkalmazva Scruton elhatárolja egymástól a „bárhol” és a „valahol” csoportot. A „bárhol” csoportba azok tartoznak, akik az üzleti ügyeiket, kapcsolataikat és hálózataikat anélkül képesek különböző helyekre vinni, hogy ebből káruk származna, míg a „valahol” csoport tagjainak meghatározott helye és őshonos életformája a társadalmi létükbe van írva. 

Scruton szerint Nagy-Britanniában a „bárhol” csoport emberei közé tartoznak a bal- és jobboldali nagyvárosi elit tagjai, akik meghatározták az elmúlt huszonöt év politikáját, akik túl sokszor elfelejtettek különbséget saját szekcionális érdekeik és a közérdek között. A „valahol” csoport érdekeit mellőzték a politikai döntéshozók, ezért nem meglepő, hogy a „kilépés” üzenetét küldték politikusaiknak a Brexit szavazás napján. 

A Brexit-referendum eredményében

részben a kelet-európaiak bevándorlása miatt.  

„A történelemben semmi sem marad változatlan. A béke és jólét évei, a keresztény hit hanyatlása, a tömeges bevándorlás és a globális kereskedelem és kommunikáció terjedése – ezek és más komoly változások olyan fiatal generációkat eredményeztek, amelyek jobban hangolódnak olyan hálózatokra, amelyek kortársaikhoz kapcsolják őket, mint az olyan szabadságokhoz, amelyekért a nagyszüleik harcoltak. Még nem szembesültek vészhelyzettel életük során, amire az egyetlen kötelező válasz a hazafiság. Persze a dzsihadisták mindent megtesznek azért, hogy ezt orvosolják” – szögezi le Scruton. 

A radikális iszlám megerősödését a szerző „Európa legnagyobb problémájának” nevezi. 

A nemzetállam jelentőségéről 

A korábbi identitások – dinasztia, hit, család, törzs – már akkor hanyatlásnak indultak, amikor felvilágosodás átadta őket a feledésnek. A 20. század ideológiái és totalitárius államai azonban nem tudtak alternatívát mutatni. Ennek ellenére a filozófus úgy véli, hogy a britek a modern korban egy olyan identitásnak örvendtek, ami nem dogmákon vagy nemzeti mítoszon alapult, hanem egyszerűen a szokásokon és intézményeken, amelyek

A kötetben a filozófus hosszasan fejtegeti a nemzetállam és az állampolgárság kialakulásának jelentőségét az európai történelemben: „A nemzeteket nem a közös rokonság vagy vallás definiálja, hanem a közös haza. Európa annak a ténynek köszönheti nagyságát, hogy az európaiak elsődleges lojalitását elválasztották a vallástól és inkább a területhez csatolták” – írja, majd megjegyzi, hogy „az állampolgárság a legegyértelműbb ajándéka a modern nemzetállamnak, amiben az emberek elfogadják a tagság területi meghatározását a vallási és dinasztikus definíciók helyett, ami olyan konfliktusokhoz vezetett, amelyek a reformáció korában szétszakították Európát”. 

Úgy gondolja, hogy Európában az állampolgárság nem csak szabadságot és biztonságot nyújt, hiszen a jog uralma a szerződések is szabadon megköttethetnek, amely egyértelmű gazdasági előnyt jelent. A jogvitákat bíróságok előtt lehet rendezni, nem pedig felfogadott verőlegényekkel. Az angoloknak különösen fontos elszámoltathatóság elve pedig áthatja az intézményeket, ezért a korrupció felismerhető és szankcionálható, akkor is, ha az állam legmagasabb szintjén jelentkezik.

A polgári társadalomban mindenkit közös szabályok kötnek össze. Ez nem azt jelenti, hogy itt nincsenek tolvajok és csalók, hanem azt, hogy a bizalom az idegenek között is növekedhet, és ez a bizalom nem a családi kapcsolatokon, a törzsi hűségen vagy a megszolgált szívességeken alapul. Ez különbözteti meg élesen például Ausztráliát Kazahsztántól, ahol a gazdaság kölcsönös szívességeken alapul, olyan emberek között, akik azért bíznak egymásban, mert ismerik egymást és a hálózatokat, amelyeken keresztül nyélbe üthető bármilyen gazdasági ügylet. 

– írja Scruton. 

Hogyan függ össze a szuverenitás az identitással?

Scruton szerint az Európai Unió egy szupranacionális, bonyolult, de találékony intézményrendszer egy aktivista Európai Bírósággal, ami fel van hatalmazva arra, hogy minden, az alapszerződés hatálya alatt álló törvényt értelmezzen azzal a céllal, hogy biztosítsa a politikai unió céljait.

A radikális föderalisták, mint Jacques Delors, Jean-Claude Juncker és Guy Verhofstadt egy demokratikus szuperállamot szeretnének, amiben az Európai Parlament a törvényhozó szerv, a Bizottság pedig a végrehajtó hatalmat gyakorolja. A filozófus azonban felhívja a figyelmet arra: azzal, hogy ezek az intézmények szuverenitást vonnak el a tagállamoktól, automatikusan még nem szerzik meg azokat. Ez problémákhoz vezetett Görögországban és Olaszországban, ugyanakkor ezek nemzeti problémák voltak és a Bizottságnak nem volt hatásköre erre, csak a Parlament tárgyalhatta meg, hogy mi a teendő – az a Parlament, ami túl sokszínű és nagyon elszakadt a különböző nemzeti érdekektől. Egy demokráciában márpedig a nép ad felhatalmazást a kormányzásra és a kormány a népnek felel.

Tudnunk kell, hogy kik ezek az emberek, hol vannak és mi köti őket össze. 

A szerző szerint Nagy-Britannia Európához tartozik, de Európa nem egyenlő az Európai Unióval, éppen ellenkezőleg – hiszen az EU szembemegy az európai civilizáció nagy vívmányával, a szuverén nemzetállammal. Scruton úgy gondolja, hogy Európa egy civilizáció, ami a római birodalmi kormányzatból és a keresztény Egyházból nőtt ki, majd modern formáját a felvilágosodás idején, a nemzetállam és az állampolgár születésével érte el. 

A filozófus hosszasan sorolja a kontinentális (uniós) joggal szemben álló angol jogfelfogás (common law) gyakorlatias rendszerének előnyeit, majd ezt Leszek Kołakowskit idézetével szemléltette: „Angliában mindent szabad, hacsak nincs megtiltva, Németországban minden tilos, hacsak nincs megengedve, Franciaországban mindent szabad, akkor is, ha tilos, és Oroszországban minden tilos, akkor is, ha megengedett”.

Scruton szerint a második világháborút követően kibontakozó nemzetközi szervezetek létrejöttével – UN, WTO, ILO, WHO, EU, OECD, IMF – egy

miközben ilyen hálózatok létrehozásában érdekelt. Fontos, hogy egyre több fiatal látja: a globalizációt féken kell tartani, ugyanis azt tapasztalják, hogy a környezetüket pusztítja a nagyüzemi mezőgazdaság, a városaikat embertelen építészettel rontják meg, hirdetések és reklámok lepik el az utcáikat, az ezért felelős gazdasági társaságok pedig hallgatásba menekülnek.

A Facebook és a Twitter hatásáról azt írja, hogy az ilyen hálózatok világa a kontroll nélküli hierarchia világa. „A szexuális ragadozó és a terrorista ugyanolyan eséllyel indul, mint a tanár és a szent, és a hálózaton kívül álló magasabb tekintély itt nem szerezhet előnyt. A web egy őrizetlen világ, egyfajta hobbesiánus természeti állapot a kibertérben” – írja Scruton.  

A filozófus úgy gondolja, hogy

jogintézményeiben, gazdasági szervezeteiben, oktatási hagyományaiban és információs technológiájában. Olyan vívmányokat sorol fel , mint a korlátolt felelősségű társaság, a bizalmi vagyonkezelés, a bankrendszer, a tőzsde vagy a biztosítás.

Ezeket azonban nem egy központi hatalom hozta létre, hanem lépésről-lépésre alakultak ki az évszázadok során. A folyamatban nagy szerepet játszottak a velencei, genovai és firenzei kereskedők és bankárok, a 17. századi hollandok intézményépítő zsenialitása, a londoni tőkések ösztönei és a Hanza-városok előrelátása. 

„Egy változás figyelhető meg a gazdaságban: a helyitől a multinacionális ellátási és termelési lánc felé, a termékektől a szolgáltatások felé, a tulajdonosoktól a menedzserek felé, a megtakarítástól a kölcsön felé, és ezekkel együtt történik a pénzügyi szolgáltatások iparágának felemelkedése a kibertérben”. A második az információs hálózat maga. Megjegyzi, hogy 2006-ban a világ hat legértékesebb vállalatából csak egy foglalkozott információs technológiával, 2016-ban már csak egy volt, ami nem.

„Mi itt Nagy-Britanniában nem élünk problémák nélkül: osztály és etnikai alapú feszültségektől szenvedünk, amelyek gyakran azzal fenyegetnek, hogy megosszuk a hűségünket, lelki és kulturális hanyatlástól szenvedünk, ami hitünk elvesztésének az eredménye” – írja a szerző, ugyanakkor úgy véli, hogy meg kell teremteni egy olyan „mi” fogalmat, ami képes arra, hogy egyesítse a mobilis és lehorgonyzott embereket egyaránt.