„A fehéreknek órájuk van, a feketéknek idejük” – nagykörúton Afrikában

Hungarikumokkal a világ körül 

2. évad, Afrika

Milyennek képzeltük el és milyen valójában? Ételnél, lányoknál, esetleg egy zenekar új albumánál ez egy szokványos hűtőmágnes-bölcsesség volna, de nem egy teljes kontinens esetében. Kevés olyan hely lehet a földön, amit annyira félreismerünk, mint Afrikát. Bejárva Dél-Afrika, Szváziföld, Namíbia, Botswana, Zambia, Malawi, Mozambik, Tanzánia, Kenya tájait két hónap alatt, azt mondjuk: ez az út számunkra arról szólt, hogyan cáfolja meg Afrika a saját sztereotípiáit.

Csukjuk be a szemünket és gondoljunk vissza mindarra, amit eddigi életünkben Afrikáról felcsipegettünk. National Geographic, David Attenborough, Véres Gyémánt, CNN- vagy BBC-bejátszások, újságcikkek. Nagyjából ennyi tudással kezdtem el a felkészülést, bár szerencsémre a gimis föciórákon nagyon lekötött, amikor egyszer-egyszer Afrika is szóba került.

Felüleletes? Nagyon. Ciki? Nem annyira, mert egy gyarmati múlttal nem rendelkező országtól nem várható el, hogy tudja, mi a különbség az Afrikaner és a búr között, vagy esetleg a szuahéli és a bantu nyelvek között.

Pedig Afrika egy immár több mint egymilliárdos népességű kontinens,

Tele van kincsekkel, élettel, európai ésszel nem vagy nehezen felfogható dolgokkal, amik tényleg egyedülállóan különlegessé teszik a fekete kontinenst. 

A hideg

Úgy érkezünk meg Dél-Afrikába, Johannesburgba, hogy a Kilimandzsáró megmászására hozott télikabátokat már a reptérből kijövet fel kell vennünk. Tudjuk, hogy hideg lesz, elvégre a déli féltekén ilyenkor tél van, „de ez akkor is Afrika, itt annyira nem lehet hideg”. Ó, dehogynem! Ráadásul a hidegnek itt más a fogalma. Otthon, ha kint hideg van, a tégla-, a panel-, a ne adj' isten fából épített épületekben fel lehet melegedni, itt azonban nem. Legalább másfél évszak csak a csontig hatoló vacogásról szól. Mivel nincsen központi fűtés, de kandalló vagy kályha is csak alig, az emberek jobb híján szenet égetnek, vagy a tehetősebbek a légkondival fűtik a házbelsőket. Ez ad némi meleget, de egyáltalán nem eleget. Ennek köszönhetően másfél évszak a didergésről, a taknyos zsepikről és egyáltalán nem a gatyarohasztó melegről szól errefelé. Még akkor sem, ha napközben fel tud menni akár 20 fokig is a hőmérséklet.

Dél-Afrikában ezt betudtuk a déli sarkvidék relatív közelségének, de Namíbiában, Botswánában, Zambiában már nem lehetett. Pedig ott is szétfagytunk. Utunk során találkoztunk jó pár magyarral, akik évek, évtizedek óta itt élnek. Ők magyarázták el nekünk a lényeget.

Afrika az Egyenlítőtől lefelé majdnem mindenhol ezer, helyenként kétezer méter magas fennsíkokból áll. Emiatt, valamint a száraz és esős – az Egyenlítőhöz közelebb inkább a nagy esős, száraz, kis esős – évszakok váltakozása miatt speciális éghajlat jön létre. Annak ellenére, hogy a nap sokat süt, sőt errefelé inkább éget, még hideg van, mert egyszerűen magasan vagyunk, és napközben nem tud felmelegedni eléggé a talajszint körül a hőmérséklet.

Állatok

Afrikában a bokrok között oroszlánok mászkálnak, amiket elefántok és orrszarvúk figyelnek. A háttérben kíváncsi makákók ugrálnak a zsiráfok hátáról a leopárdok farkára. Na jó, ez még a mesékben is túlzás, hát még a valóságban.

Afrikában már nem élnek vadon állatok. Sehol. Ha mégis, azok eltévedtek a közeli nemzeti parkból. Mivel Afrikában már csak és kizárólag a fegyveres őrökkel és szögesdróttal védett, csekélyke méretű parkokban élnek ilyen állatok. És nem a hideg miatt,

Vagy elefántcsontkereskedők, keleti sarlatánok prédájává váltak. Ha mégsem, akkor a trófeavadászok lőtték őket agyon, ahogy a nagymacskákat is. A krokodilokból szuper táskák készülnek és így tovább. Aztán valamikor a második világháború után – főleg fehér telepesek – elkezdték a korábban legelőkké kialakított területeket visszaalakítani az őshonos állatok számára. Így jött létre a híres Serengeti, de Namíbia és Kenya legtöbb parkja is. Volt azonban más út is. Nagy Endre Tanzániában eredetileg egy állatmenhelyet, aztán már állatárvaházat hozott létre, amiből kinőtte magát a későbbi Arusha nemzeti park. 

Napjainkra már csak ott élnek védett, veszélyeztetett állatok, ahol van okos, átgondolt vadgazdálkodás. Hogy ez mit is jelent? Ahol erős a pr – például a már emlegetett Serengetiben –, ott elég a turisták belépőjegyeiből finanszírozni a park és így az állatok fenntartását. Ahol nem – például Mozambik –, ott fél dunántúlnyi területeket alakítanak vadászterületekké. Itt is fegyveres őrök védik az állatokat az orrvadászoktól – a sok pénzt fizető vadászok számára. Egy-egy még nem veszélyeztetett és az adott parkokban felnevelt orrszarvúfajta lelövése kitermeli a teljes nemzeti park félévi büdzséjét. Furcsa egy rendszer, de működik. Mondhatni:

Apropó kipusztulás. Sok minden igaz, amit otthon olvasunk, de sok minden nem. Kikerekedett szemmel röhögtek ki, amikor megkérdeztük, hogy tényleg olyan rossz-e a helyzet, hogy még az elefánt is veszélyeztetett fajnak számít? Rá egy napra, amikor mondták, hogy „nem igaz”, két elefántborjú sétált át az anyjukkal előttünk az úton, majd kicsit később még néhány. Ez persze nem minden fajra igaz, mert az orrszarvúk fennmaradásáért jelenleg is ádáz harcok folynak – mivel az orvvadászok az életüket sem kockáztatva törnek be a nemzeti parkokba az agyarakért. A kongói, burundi, majd a ruandai polgárháborúkban megritkított hegyi gorillákhoz ma már gorillaszafarikat szerveznek, amelyek során leültetik a meghatódott, könnyes szemű turistát a gorillacsalád körébe, ahol ölelgetik őket a békés főemlősök. Alig pár ezer kilométerre, Kongó egyes vidékein vagy a Közép-Afrikai Köztársaságban azonban még mindig esznek majomhúst. Tehát a kontraszt továbbra is elképesztően nagy. 

Emberek

„Megörültél? Afrikába? Meg fognak verni, ölni vagy erőszakolni... Machetével és fegyverrel mászkálnak ott az emberek!” Nagyjából így tudnánk összefoglalni a barátok, családtagok aggódó szavait, még akkor is, ha az utolsó aggodalom tényleg igaz. Afrikában tényleg mindennapos látvány az AK-47-es, és ha nem is mindennapos, de elég jellemző a machete, amivel főleg füvet nyírnak. 

Ez volt a legkellemesebb csalódásunk. Dél-Afrikát kivéve szinte kivétel nélkül kedves, vidám, békés emberekkel találkoztunk. Egyszer sem éreztük magunkat veszélyben és ennek megfelelően nem is bántottak minket.

Nem szabad elkapkodni a dolgokat, hagyni kell azokat a saját medrükben folyni. Őszintén, soha nem tudnám teljesen megszokni ezt a mentalitást, de itt nem is tudnának máshogy működni a dolgok. Ha mindenki olyan frusztrált és ideges lenne, mint otthon, akkor Afrikában tényleg mindennaposak volnának a polgárháborúk. 

Elmosta az eső a hidat vagy nem jár már komp a következő hétig? Esetleg kifogyott a benzin a benzinkútból? Nem baj. „Hakuna Matata!” Vagyis: semmi gond – mondják szuahéli nyelven. Hogy ne lenne gond? – kérdezzük. „Tudod, itt a fehéreknek órájuk van, a feketéknek meg idejük.”

Egy élet is kevés megszokni ezt a mentalitást, de nem is kell. „Afrika ilyen és nem is baj, ha ilyen marad. Épp elég stresszközpontja van már így is a világnak” – mondják fehér dél-afrikaiak. 

Van ennek azért természetesen árnyoldala is. Nem egyszer fordult velünk elő egy-egy Monty Python-jelenet. Namíbia és Botswana határán besétálunk egy kávézóba és a következő párbeszéd alakul ki:

– Szeretnénk kérni 5 darab kávét. (Nem bonyolítjuk, hogy milyen kávét.)
– Kávét? (Kétségbeesett nézés, kikerekedett szemekkel.)
– Igen, kávét.
– Tehát kávét?
– Igen, öt darab kávét.
– Egy pillanat! (Ekkor a kiszolgáló hölgy kétségbeesetten szól a kollégájának, aki odajön hozzánk és kérdez.)
– Maguk kávét kérnek?
– Igen, méghozzá öt darab kávét!
– Értem... (Majd átmegy a szomszéd boltba segítségért.)

Ez a jelenetsor így ment negyvenhárom percig, míg nem már heten próbáltak nekünk öt darab kávét megcsinálni egy kávézóban. Amiben kávéfőzőgépek voltak minden sarokban. Aztán egyszer csak megjelent az üzletvezető, egy fehér hölgy. Ha ezt otthon mesélik, azt gondolom ez egy rossz rasszista vicc, de ez is a valóság. Szívesen mondanánk, hogy nem fordult velünk elő több hasonló helyzet, de az nem lenne igaz.

A helyiek mentalitásába egyszerűen nem fér bele az „azonnal”, „gyorsan”, „praktikusan”. Európai szemmel ez idegesítő és frusztráló, hiszen az óra ketyeg. Ez a kulturális különbség onnan ered, hogy az afrikai kontinens évezredeken keresztül állatokban, növényekben gazdag hely volt. Az éghajlat lehetővé tette, hogy az év minden napján kéznél legyen a táplálék. Nemigen vannak évszakok. Az afrikaiak hónapokban mérik az év különböző szakaszait. Ráadásul mindig megterem valami, amire szükség van.

Nem volt szükség raktározásra vagy a hidegtől való különösebb védelemre sem. Emiatt engedhették meg maguknak azt a sokkal kényelmesebb gondolkodásmódot, ami a mai kultúra része maradt, és ezért válhat egy egyszerű kávé lefőzése közösségi programmá.

Valahol Zambiában

Biztonság

Igen, Dél-Afrika bizonyos részei olyanok, mint egy Mad Max-film. Hiába a leggazdagabb afrikai ország, olyan állapotok vannak, amiket a legrosszabb rémálmainkban sem gondoltunk volna. 

Johannesburg belvárosa egyenlő a bűnözéssel. Nem lehet benne sétálni, még autóban is veszélyes keresztülmenni rajta. Olyannyira, hogy még a tőzsde is kiköltözött a külvárosba. Figyelmeztettek minket a helyi magyarok erre, de nem voltunk eléggé elővigyázatosak. Rögtön az út elején kirabolják hangmérnökünket egy ATM előtt. Mire letiltjuk a kártyát, már háromszor is le tudtak emelni róla pénzt. A rendőrségen egy búr – vagy ahogy a helyiek nevezik magukat, Afrikaner – segítsége nélkül pedig ránk se hederítenek. Effektíve érzékeltetik velünk, hogy fehérként itt ez mindennapos, így még a rendőrségi jegyzőkönyvet is felesleges felvenniük. Természetesen jó magyar szokás szerint addig üvöltözünk a nagy darab fekete rendőrökkel, míg legalább egy papírt kapunk a történtekről. Persze az ATM fölötti kamera felvételeit azóta se nézték meg.

Feldúlva meséljük, hogy mi történt velünk, de hamar elszégyelljük magunkat. A Pretoria és Johannesburg között található „Magyar Tanyán” a tiszteletünkre megszervezett vacsorán a helyi magyarok is elmesélik a saját történeteiket. Átlagosan évente két-három ilyen rablást szenvednek el a fehérek Dél-Afrikában. Ezek között a fegyveres rablások mellett az éjszakai betörések is gyakoriak, mely során, pénzt, autót, mindent elvisznek cserébe, hogy az életüket megkímélik a betörők. Szomorú belátni, de ehhez képest olcsón megúsztuk. 

Dél-Afrika nem lett a szívünk csücske. Egy etnikai feszültségekkel terhes, széthúzó társadalom,

Szerencsére ahogy átlépjük az Oranje folyót és megérkezünk Namíbiába, ez egy csapásra megváltozik. Talán mert ott kevesebb a fehér ember, talán mert a helyiek mások, de a lényeg, hogy onnantól kezdve nincs okunk a hátunk mögé nézni. Mozambikban ugyan van néhány izgalmasabb pillanat az éjszaka közepén, amikor a gépfegyveres katonák megállítanak minket ételt, italt kérve, de ezt leszámítva Afrika rosszabb helyei nem veszélyesebbek, mint a Hős utca. Persze nem kell keresni a bajt sem.

Szegénység

Ágyékkötőben a köpőcsővel állatokra vadászó emberek... tudják, a régi filmek Afrika-imázsa. Természetesen ez sem igaz teljesen. Vannak ma is nagyon szegény, nyomorban élő tömegek, de vannak gazdag rétegek is, sőt igen erős középosztály is létezik. Bármelyik országban is jártunk – Dél-Afrika, Szváziföld, Namíbia, Botswana, Zambia, Malawi, Mozambik, Tanzánia, Kenya –, ezt láttuk és tapasztaltuk. 

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a nyugati világban közhelyessé vált nyomor nem létezik. Sőt, Magyarországon kevesen ismerik azt a fajta mélyszegénységet, ami itt szokványosnak mondható. A mindennapos nélkülözés nem csak az áram, tiszta ruha vagy az internet hiányát jelenti. Sokkal alapvetőbb dolgokra kell gondolni, mint például az ivóvíz vagy az alapvető jog az életben maradáshoz. A nőkkel még a keresztény világban is úgy bánnak, mintha másodosztályú állampolgárok volnának. Gyakori a többnejűség – nem csak a muszlimok körében –, de olyan jelenetek is, hogy az asszonyok fél térdre ereszkedve szólíthatják csak meg férjeiket, vagy itt talán találóbb azt mondani, hogy uraikat.

A nyomor legszemléletesebb példája, amit első kézből látunk és tapasztalunk, egyértelműen a Kibéra, ahol az öt év alatti gyerekek halálozási aránya negyven százalék. Itt a legnagyobb kartellek

amit közel hússzoros áron adnak el a rászorulóknak. Erre, ahogy legutóbbi útinaplónkban is írtunk, egészen szemtelen módon épült rá a helyi döntéshozók által felépített rendszer, amelyet a nyugati emberek bűntudata üzemeltet a karitatív szervezeteken és a NGO-kon keresztül. Az adományokból beérkező dollármilliárdok csak töredéke érkezik jó helyre, a többit szándékosan lenyúlják, elsikkasztják. Épp csak annyit fordítanak a nélkülözőkre, hogy fenntartsák a rendszert, hogy újabb és újabb adományok érkezzenek.

Afrika az elmúlt évtizedekben kitermelte a maga milliomosait és milliárdosait is. Vannak itt felhőkarcolók, luxusautók, minden, ami a nyugati világban is. Még a középosztály is biztonsági őrökkel védett kertvárosokban lakik. Afrikára sem „Az istenek a fejükre estek” című film alapján kell gondolnunk. El kell felejtenünk tehát ezt a sztereotípiát is, miszerint itt mindenki szegény és zebrákat kerget.

Természet

Gyönyörű vidékek sorát járhatjuk be. Szembenézünk az Antarktiszig terjedő Indiai-óceánnal, Namíbia sivatagaival, az Okawango-deltával, a Viktória-vízeséssel, a Kilimandzsáró legmagasabb csúcsával, az Uhuruval, de a Viktória-tóval is, míg el nem jutottunk az Egyenlítőig. 

Ha van olyan, ami megfelel az elképzeléseinknek, akkor az az afrikai táj szépsége. Annak ellenére is, hogy a legszebb helyeket, ahogy korábban is írtuk, ma már drága nemzeti parkok rejtik, így is életre szóló élmény bármelyik helyszín. Kérdezgetjük egymást az út végén, hogy kinek mi tetszett a legjobban, de nem nagyon sikerül ugyanazokat a válaszokat adnunk. Mindenkinek más. Hermanus tengeri párája a tengerpart sziklájával, Pemba tengerpartja, esetleg a Kilimandzsáró őserdeje, ami egyszer csak alpesi tájba vált át... csak néhány a kedvenc helyek közül, de egy biztos

Ezt Pálfi András geológus mondja még a namíbiai Windhoekban, de nem hiszünk akkor neki. Pedig nagyon is igaza van. Afrika a természeti értékeit tekintve talán a leggazdagabb kontinens a világon.

Búcsú

Magyarországnak nem voltak gyarmatai, nem fedeztünk fel kontinenseket, és igazi kereskedő nemzet sem voltunk soha. Mégis, az évszázadok során sokan hagyták el a Kárpát-medencét és próbáltak szerencsét a világban, így Afrikában is. Nem mondjuk, hogy könnyű volt, de az elmúlt félévet azzal töltöttük, hogy megtaláljuk Afrika magyar vonatkozásait, emlékeit, épületeit és elszármazott honfitársainkat.

Hazaérve, a következő hónapokban azon leszünk, hogy a tavalyinál még jobb, még tartalmasabb dokumentumfilm-sorozatot készíthessünk.

Műsorunk célja annak az űrnek a kitöltése, amit a kulturális üzenettel rendelkező produkciók hiánya okoz. Hiszen még most is kevés olyan magyar műsor van, ami távoli tájakat mutat be és hozza el a hazai képernyőkre oly módon, hogy azt a lehető legszélesebb réteg befogadhassa.

Szeretnénk, ha hozzájárulhatnánk ahhoz, hogy ne szűnjön meg a magyar világlátás Bécsnél és az „Óperencia” kereteit kitágíthassuk, amennyire csak lehet.  

Almási Miklós és Kurucz Dániel