A Castrók árnyékában – jöhet változás Kubában?

Kuba – a szigetország, melynek a legendás rumon és szivaron, illetve az '50-es évekből ottragadt autómatuzsálemeken felül talán a „Castro” név lehetne az egyik védjegye.

A festői szépségű karibi sziget széleskörű ismertségéhez ugyanis nemcsak a rum és a szivar, hanem a mindkettőt lelkesen fogyasztó kommunista forradalmár, Fidel Castro neve is nagyban hozzájárul. A történetet talán senkinek nem kell részletesen bemutatni: az amerikaiak által támogatott Fulgencio Batista diktatúráját az akkor 33 éves Castro 1959 legelején döntötte meg, majd a szovjet vezetés hathatós támogatásával tartósan berendezkedett az Egyesült Államoktól igen közel található szigetre. 

Az azóta eltelt csaknem 60 évben sok újdonság nem is történt Kubában:

2006-ban az addigra már 80 éves Fidel hátrébb lépett, és a hatalmat öccse, Raúl kezébe adta. Talán az addigra már igen meggyengült egészségű idősebbik testvér volt a roskadozó kubai kommunista rezsim megújulásának legfőbb akadálya, így amikor Raúl 2008-ban ténylegesen is átvette az ország irányítását, lassan, de biztosan elkezdte az izolált kommunista diktatúra megreformálását.

Így vagy úgy, de mindkét testvér jelentős hatást gyakorolt országára: míg Fidel a kubai forradalommal írta be magát a történelemkönyvekbe, Raúl neve a reformfolyamatok kezdetéhez lesz köthető. Most azonban biztosan kijelenthető: a Castro-korszak véget ért Kubában. A kubai Nemzetgyűlés csütörtökön új államfőt választott, az ország élére a megbízható pártfunkcionárius, Miguel Díaz-Canel került. 

***

Létra a csúcsra

Akár egy Fidel, akár egy Raúl Castróhoz viszonyítjuk, Miguel Díaz-Canel nem egy fajsúlyos vagy nemzetközileg ismert figura: nemhogy Európában vagy az Egyesült Államokban, de a Kuba számára kulcsfontosságú dél-amerikai térségben is kevesen ismerik a nevét. Mégis, senkit nem ért meglepetésként, amikor a kubai nemzetgyűlés csütörtökön szinte egyhangúlag választotta elnöknek Díaz-Canelt, Raúl Castro pedig diadalmasan a magasba emelte az 58 éves villamosmérnök kezét. Ez a performansz sokkal jobban sikerült, mint a Raúl és Barack Obama között történt, rendkívül kínos, 2016-os kézfogás-szerűség. 

Díaz-Canel, az újdonsült államfő szinte egész életét a Kubai Kommunista Pártban dolgozta végig azért, hogy végre vezető pozícióhoz juthasson. A vezetést a forradalom iránti feltétlen lojalitása nyűgözte le, míg az átlagembereket kimértségével és készségességével állította maga mellé – e törékeny egyensúlyt a nép és a pártvezetés között pedig több évtized kemény munkájával érte el.

Az újdonsült államfő egy gyári munkás és egy tanítónő kapcsolatából a szigetország központi Villa Clara tartományában született. Iskolái elvégzése után a Las Villas-i Központi Egyetemen hallgatott villamosmérnökséget, és már egyetemi évei alatt nagy lendülettel kapcsolódott be a politikai életbe. Az ambíciózus fiatalember hamar felkeltette a párt érdeklődését, így pedig számos pozícióban megfordult: tagja volt a Kubai Kommunista Párt ifjúsági szárnyának, a Fiatal Kommunisták Uniójának, és húszas éveiben dolgozott Raúl Castro testőreként is. Még egészen fiatalon összekötő tisztként a kommunista Nicaraguába küldték, onnan a '90-es években hazatérve pedig az ország különböző pontjain betöltött párttisztségekkel egyengette politikai karrierjét.  

Útja a nagypolitikába a felsőoktatási miniszteri tisztség elnyerésével vezetett, ám amikor 2013-ban alelnökké választották, már sejthető volt, hogy a szintén igen idős Raúl megüresedő helyére hamarosan Díaz-Canel kerülhet. Annál is inkább, mert mindkét pozíciójában csendes, hatékony, de az újdonságokra nyitott vezetőként mutatkozott meg, sokan méltatták a többi pártvezetőre nem éppen jellemző elérhetősége, emberközelisége miatt. 

Az emberek embere?

Emellett arra is kínosan ügyelt, hogy az „emberek embere” imidzsét megerősítse: egy nagyobb benzinhiány idején kerékpárra pattanva járt be munkahelyére légkondicionált szolgálati autója helyett – mondjuk ezen lépése inkább szimbolikus, egyesek szerint demagóg volt, mivel a biztonsági erők autókkal követték a politikust, így pedig sok üzemanyagot sem sikerült megspórolni. Egy másik alkalommal, a '90-es évek végének egyik legnagyobb áramszünete idején hajnali 3 órakor személyesen látogatott el egy kórházba, elnézést kérve a kimaradásért a betegektől. De szinte egyedüliként kelt védelmére az ország egyik első melegbárjának Santa Clarában – a klubot megnyitása idején komoly tiltakozás fogadta, Díaz-Canel viszont saját gyerekeit is elvitte a klubba, ami amolyan napköziként gyermekekkel is foglalkozott.

Jelenleg inkább azzal növeli tovább népszerűségét, hogy arról beszél, Kubát bekapcsolná az internet vérkeringésébe, mondván, hogy a nemzet nem vághatja el magát a külvilágtól.

Persze ezektől a gyönyörű történetektől és elképzelésektől még nem kell hasra esni, vagy azt gondolni, hogy Díaz-Canel letért volna a kommunizmus útjáról: a pártvezetés elismerését inkább lojalitásával váltotta ki, és

Fiatalabb korában például kampányt vezetett azon egyetemisták ellen, akik a Kommunista Párt által nem jóváhagyott irodalmat olvastak, de tavaly sokak meglepetésére csatlakozott a keményvonalas párttagok kormánykritikus bloggerek ellen indított keresztes hadjáratához – jóllehet az egész tervből végül nem lett semmi és egy weblapot sem tiltottak le.

^{Észak-Koreában, díszes társaságban}

Túllépni Castrón

A tény, hogy Díaz-Canel Kuba első, a forradalom után született elnöke lesz, áldás és átok egyszerre. Egyrészt, „fiatal” kora miatt aktuális érdekeinek megfelelően játszadozhat az 1959-es forradalommal. Amikor például 2015-ben az Obama-adminisztráció enyhébb Kuba-politikája idején a Kongresszus több tagja is Kubába látogatott, Díaz-Canelt a politikusok az 1959-es forradalom a sziget politikájára gyakorolt hatásáról faggatták, ő  úgy felelt: „1960-ban születtem, nem hiszem, hogy én vagyok a megfelelő személy az erről szóló kérdés megválaszolására”. Ezzel tehát az államfő a nemzetközi porondon könnyedén eltolhatja magától Castróék felelősségét, míg a belpolitikai színtéren a forradalmi eszmeiség legőszintébb védelmezőjeként léphet fel.

Vagyis Díaz-Canel számára a Castro névtől való megszabadulás nagyobb mozgásteret jelenthet a külpolitikában, ugyanakkor azt nem árt észben tartani, hogy

A vezetés az elnökváltáshoz a fiatalítás látszatát keltve a #somoscontinuidad (mi vagyunk a folyamatosság) hashtaget vezette be, ami mind Díaz-Canelnek, mind a kubaiaknak üzenetértékű lehet: nem kell forradalmi változásokra, villámgyorsan grandiózus reformokra számítani, az ország a Raúl Castro által kikövezett úton halad majd tovább. 

Pláne, hogy Castro hiába lépett hátrébb az elnöki széktől, a legbefolyásosabb pozíciót, a Kubai Kommunista Párt első titkári tisztségét 2021-ig egészen biztosan birtokolja. És mivel a főbb gazdasági, társadalmi és külpolitikai kérdések továbbra is a párt, és nem az államfő hatáskörébe tartoznak, Díaz-Canel ha akarna, sem tudna túlságosan különutas politikát folytatni.

^{Gazdasági reformok: ezután is marad az 1959-es utcakép?}

Kulcsszó: az egyensúlyozás

Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a hivatalba lépett elnöknek bravúros egyensúlyozást kell végrehajtania, ha meg akarja szilárdítani pozícióját és ki akar lépni Castro árnyékából. A politikai kötéltánc közben pedig két átfogó kérdésre kell majd igazán figyelnie: a külpolitikai konfliktusok mielőbbi elsimítására és belpolitikai reformok végrehajtására, ezalatt leginkább a gazdaság motorjának mielőbbi beindítását értve.

A külpolitikában két fontos partnerre kell különös figyelmet fordítania: Venezuelára és az Egyesült Államokra. Közismert, hogy a szocialista-chavezista Venezuela Kuba fontos partnerévé vált az új évezredben: a világ legnagyobb olajtartalékával rendelkező dél-amerikai ország olcsón adott olajat a baráti Kubának, azonban a felelőtlenül gazdálkodó Venezuela gazdaságának – és ezáltal politikai stabilitásának – teljes összeomlása után a karibi szigetországnak is újra kell értékelnie az elnökből éppen diktátorrá átvedlő Maduróval való viszonyt.

A nagyobb kihívást mégis az Egyesült Államok jelenti majd. Hiába ugyanis az Obama-kormányzat nyitott külpolitikája, Trumpék már nem voltak ennyire megengedőek „ősellenségükkel” szemben. Tavaly több beutazási és kereskedelmi korlátozást is hatályba léptettek, csökkentették az Obamáék által létrehozott nagykövetség méretét, és a kubai kapcsolatokat nagyrészt a kubai származású republikánusoknak, például Marco Rubio floridai szenátornak szervezték ki. Gondot jelenthet az új amerikai külügyminiszter, Mike Pompeo személye is, aki korábban nyíltan felszólalt Obama Havannával engedékenyebb politikája ellen.

Reform és folyamatosság?

A belpolitikában – mivel a választások miatt túlságosan Díaz-Canelnek sem kell majd túlságosan aggódnia – minden a gazdaságról szól. A kedvező világgazdasági helyzet ellenére Kuba nemzeti összterméke csak  csekély mértékben növekszik, a sziget lakói pedig, ahogyan az interneten keresztül egyre inkább hozzáférnek a nagyvilág híreihez, egyre türelmetlenebbé válnak az égető gazdasági reformok végrehajtását illetően.

Ezek sorát pedig kétségkívül a még Fidel Castro által bevezetett – és az ország gazdaságát azóta is kitartóan visszavető – kettős valutarendszer megszüntetésével kell kezdenie. A helyiek által a mindennapokban használt kubai pesón kívül ugyanis létezik egy másik valuta, a külföldi befektetők által alkalmazott kubai konvertibilis peso, melyet a dollár árfolyamához rögzítettek. Az irracionális kettős rendszer megszüntetéséről egyébként maga Raúl is úgy nyilatkozott, mint ami „nem várhat tovább”, ugyanakkor egy ilyen nagymértékű valutareformnak kiszámíthatatlan következményei is lehetnek.

A többi gazdasági kérdést illetően már könnyebb dolga lesz Díaz-Canelnek, csupán a Raúl Castro által megkezdett munkát kell folytatnia – aki a pártvezetésből egészen biztosan embere minden lépését figyelni fogja. Castro egyébként tízéves országlása alatt számos tekintetben kiterjesztette a kubaiak szabadságát: egy új mezőgazdasági program keretében mostanra több mint egymillió hektárnyi, addig állami tulajdonban lévő földet lízingelhetnek a gazdák; a kormányzati kontroll csökkent a vállalatok fölött; az állampolgárok egyéni vállalkozóként immár szabadon indíthatnak kisvállalkozásokat, és már ingatlanjaikkal is kereskedhetnek. Ezen felül az úgynevezett kiutazási vízumot is megszüntették, és kiterjedtebb adórendszert vezettek be.

Ha Díaz-Canel túl gyorsan akarja reformjait átverni a pártvezetésen, a keményvonalas konzervatívok állhatják útját, de ha nem halad sehová a nép által igen óhajtott újításokkal, a kubaiakat haragíthatja magára.

Nem lesz forradalmi váltás

Komoly munka vár tehát Kuba újdonsült elnökére, akivel szemben mind az országon belül, mind kívül nagyok az elvárások. Ugyanakkor minden valószínűség szerint csupán a Castro név elhagyása nem jelent majd 180 fokos fordulatot a szigetország politikájában. Épp ellenkezőleg: míg Raúl hatalomátvétele Fideltől komoly reformfolyamatokat indított el, a leginkább Raúl mentoráltjaként jellemezhető Díaz-Canel valószínűleg a megszokott csapásirányon halad tovább.

Ahogy a beiktatási beszédében is fogalmazott: „Nincs helye Kubában azoknak, akik a kapitalizmus helyreállításában reménykednek”. Hozzátette, „biztosítani akarja a kubai forradalom folyamatosságát”, ugyanakkor kiemelte, országa külpolitikája változatlan marad, a „szükséges változásokról” pedig a kubai emberek döntenek majd.

Amire számíthatunk, az egy konszolidálódó, a XX. századi kommunizmus berögződéseit szép lassan levedlő, a piaci szocializmus ösvényén az útját kereső Kuba lehet. Azonban csak egyvalami biztos: Miguel Díaz-Canelnek elképzelései véghezvitelére nem lesz több évtizede, mint az idősebb Castrónak: Raúl 2011-ben ugyanis tíz évben korlátozta az elnökök és pártfunkcionáriusok maximális hivatalban töltött idejét.