Gyurcsány határontúlizásáról

Egy szemernyi kétségünk ne legyen afelől, hogy Gy. Ferenc a szavazati jog kérdésének újramelegítésével a zsugorodó táborának további elaprózódását kívánja meggátolni, ez már bőven a kampány része. A biztosra vehető kudarc miatti apátia ellensúlyozására emelte be újra a kedvenc témáját: a határon túli magyarok iránti gyűlölet keltésével kívánja mobilizálni a szavazóbázisát, még egyszer utoljára. 

Az „EU vagy Orbán” szlogen nem jött be, ez a szembeállítás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Senki nem vette komolyan, hogy a soron következő országgyűlési választások tétje az európai közösséghez való tartozásunk lenne. Mi, magyarok Európához tartozunk, részesei vagyunk, nem csak földrajzi értelemben, hanem kulturálisan, politikailag és lelkileg is. Ez sosem volt kérdés számunkra, mi vagyunk Európa.

A kérdés az, hogy merre haladjon ez a közösség, milyen közös víziót alakítunk ki a jövőről, illetve sikerül-e érvényesíteni a magyar szempontokat tervezgetés közben. Ebben a közös európai töprengésben pedig előre láthatólag 2018-tól is a Fidesz fogja képviselni a magyarokat, a választók akaratából.

Tehát az európás bullshit bedőlése után Ferenc jónak látta, ha újra felmelegíti a határon túli témát. A határon túli magyarok gyűlölete még mindig eredményesen dolgozik bizonyos közegben, jó esély mutatkozik arra, hogy a magyarellenes érzelmek segítenek megugrani az 5%-os küszöböt.  

De miért gondolom azt, hogy felesleges hiszti alakult ki a határon túliak szavazat körül, illetve miért tartom jogszerűnek a szavazáson való részvételt?

Először is, a határon túli magyarok összes szavazata, ha egy irányba voksolnak mindannyian, akkor is legfeljebb egy vagy két mandátum sorsáról dönt. A levélben leadott szavazatoknak vajmi kevés hatása lesz az eredményre.

A várható ellenzéki kudarc nem Kolozsváron vagy Beregszászban dől el, az a magyarországi szavazók akaratán múlik.

Másodszor , nyitva áll az ajtó arra, hogy meggyőzzék a külhoni magyarokat a kormányváltás szükségességéről. Karácsony Gergely már futott is egy kört. Sem a Momentum, sem Karácsony nem járt feleslegesen Erdélyben. Ugyanis az alkalmazkodási kényszerben szenvedő erdélyi értelmiségiek körében a magyarországi baloldal igen nagy népszerűségnek örvend. Divat nem egyetérteni a jelenlegi magyar kormánnyal, demonstrálni, hogy a hazafiaskodó köldöknézés helyett képesek progresszíven gondolkodni. Minden erejükkel azon vannak, hogy rácáfoljanak az erdélyi magyarokra aggatott sztereotípiákra. Ők mind egyéniségek. Úgy tűnik, én nem vagyok ilyen egyéniség – de jó, hogy vannak ilyen alakok, ellensúlyozzák a nemzeti érzelmű többséget, nélkülük nem lenne teljes az erdélyi magyar társadalom. Bőven akadnak olyanok is, akik hajlandóak oda állni, ahova megéri állni, egyszer beérik a dolog, a jellemmel, illetve elvekkel nem lehet jóllakni jeligére.

De erről majd máskor, el kell majd mondanom egyszer, hogy mindenki tudja: Soprontól Sepsiszentgyörgyig minden magyar egyforma, felesleges a pátosz, nem kell a kis különbségeket felnagyítani. 

Miért gondolom azt, hogy a határon túli magyarokat megilleti mindazon jogok összessége, ami a magyar állampolgársággal jár?

Eddig az állampolgári jogaink gyakorlásától törvénytelenül el voltunk zárva. Nem költöztünk el egy jobb gazdasági környezetet biztosító országba, csupán áttolták a határt a fejünk felett. Mindig a magyar közösség, a nemzet része voltunk. Hogy még érthetőbb legyen a Nyugati Fény olvasóinak is: nagyapám 1909-ben született Nagybocskón, mint a Magyar Királyság állampolgára, a nagyanyám 1913-ban született Máramarosszigeten a Magyar Királyság állampolgáraként. Ők az eredeti állampolgárságukról sosem mondtak le, törvényesen pedig nem is foszthatták meg őket attól, mivel a születésüknél fogva szerezték. A nemzetközi törvények védik a születéssel szerzett állampolgársághoz való jogot. Ha ez nem így lenne, akkor adott esetben egyes országok önkényesen fosztanának meg felekezeti, etnikai szempontok szerint csoportokat az állampolgárságuktól. Mivel a nagyszüleim mindketten magyar állampolgárok voltak, a jog szerint a gyermekük, az édesanyám magyar állampolgár. Egy magyar állampolgár gyermeke, de kettőé aztán fix, hogy automatikusan megkapja a magyar állampolgárságot, szülessen bárhol a világon.  

A magyar állam az első világháború után nem tudta megvédeni az állampolgárait. Nem tudta megvédeni az állampolgárságunkhoz, a vagyonunkhoz fűződő jogainkat, az együvé tartozás, az egy közösségbe tartozáshoz való jogainkat. Együtt mentünk a háborúba, de mi hátramaradtunk hadizsákmánynak, megjegyzem, akaratunkon kívül. Azok a szerencsések, akik a megcsonkított magyar állam határain belülre kerültek, azoknak csak azt tudom mondani, hogy egy hajszálon múlt, hogy Debrecenből nem lett Debretin, de említhetném Szegedet vagy sok másik magyar várost. Amennyiben még bőkezűbbek a béketárgyalásokon a románokkal, most valami büdös lábú véglény téged románoz le, mert te a romániai Debretin lakója vagy, és semmi közöd ahhoz, hogy mi történik Magyarországon. 

A határon túli magyarok a magyar állampolgárságot nem ajándékba kapták, hanem a jogaikat állították vissza, egy törvénytelen állapotot szüntettek meg. Ők pedig élni akarnak az állampolgárságuk biztosította jogokkal. Túl sokáig voltak ettől a jogtól megfosztva: ideje magyarként utazni, munkát vállalni és szavazni. Szavazni arra, aki a legszimpatikusabb – még akkor is, ha csak pártlistákra szavazhatnak, amivel fele annyit ér a határon túli szavazat.