A rehabilitáció nem érvényes mindazokra, akiket olyan cselekményekért ítéltek el, amelyek heteroszexuális kapcsolatban is büntetendőek lettek volna. Ez a kitétel elsősorban a gyermekek és kiskorúak elleni szexuális bűncselekményekre vonatkozik.
Az egységes német nemzetállam megteremtésével, 1871-ben bevezetett össznémet büntetőtörvénykönyvben rögzített 175. paragrafus természetellenesnek és büntetendőnek minősítette a férfiak között létesített, közös megegyezésen alapuló szexuális kapcsolatot. A melegparagrafusként emlegetett büntetőjogi szabályozás a második világháború után is fennmaradt. Az egykori Nyugat-Németországban nagyjából 50 ezer elmarasztaló ítéletet hoztak a 175. paragrafus alapján, majd 1969 és 1973 között fokozatosan dekriminalizálták a felnőttek közötti homoszexuális kapcsolatot. Az egykori Kelet-Németországban a melegeket többnyire nem érte üldöztetés szexuális önazonosságuk miatt, és a paragrafust 1968-ban törölték is a jogrendből. Az újraegyesített Németország büntetőtörvénykönyvéből 1994-ben került ki a paragrafus.
A rehabilitációról és kárpótlásról szóló törvényt több civil szervezet elégtelennek találta. Kifogásolták, hogy más ügyekben hozott kárpótlási döntésekhez képest a melegek kevés ellentételezést kapnak üldöztetésükért, a legtöbb bírálatot pedig azért fogalmazták meg, mert a kormányzó jobbközép CDU/CSU pártszövetség nyomására az utolsó pillanatban 16 éves korhatárt építettek be a jogszabályba. A kritika szerint ez az elem hátrányosan megkülönbözteti a melegeket, mert a hatályos szabályok szerint alapesetben nem a 16, hanem a 14 év alattiakkal folytatott szexuális kapcsolat jelent bűncselekményt. A 16 éves korhatárt az ellenzéki pártok és a CDU/CSU-val kormányzó szociáldemokraták (SPD) is ellenezték. Az SPD végül engedett a koalíciós társnak, mert attól tartott, hogy teljes egészében elbukik a rehabilitáció és a kárpótlás ügye.