Jobb, ha mindenki a maga fügefája alatt marad

„Nem lehetne valahogy az érkezőket integrálni?

Élénk fantáziára van szükség elképzelni, hogy tömegesen benősülnének afgán fiatalemberek hagyományos német keresztény családokba vagy keresztények a muszlim famíliákba. A legtöbb, amiben reménykedhetnénk, a békés egymás mellett élés, és nem az integráció, ezt azonban párhuzamos társadalomnak nevezzük. Ha kulturálisan nem esnek távol egymástól, akkor a közösségek hosszú évszázadokon keresztül élhetnek békében ugyanazon a területen egymás mellett, de a rideg valóság az, hogy minél nagyobb a kulturális távolság, annál nagyobb az esélye a konfliktusoknak, összeütközéseknek.

Ha már a nősülést említette: milyen változásokat hozhat, ha tömegesen telepednek le muszlimok a keresztény gyökerű Magyarországra? Át kell-e szabnunk a jogrendünket, ha, mondjuk, a családegyesítés égisze alatt egy muszlim férfival érkezik négy feleség és tíz gyerek? Akár csak jogi szempontból is mit kezdünk a helyzettel?

Párhuzamos társadalmakkal párhuzamos jogrendszerek járnak együtt. Magyarországon nem lehetséges többnejűség, mert az bigámiának, poligámiának minősül. A hagyományos keresztény jogrendű államokban élnek olyan arab családok, amelyek a felszínen betartják ugyan a törvényeket, de a valóságban, rejtetten a származási országuk kultúrája és jogrendszere mentén élnek. A magam részéről megértem, hogy jobban bíznak a saját hitükben, eszméikben, életvezetési szokásaikban, családi elrendezésükben, mint a miénkben. A szabadságot fontosnak tartom, és elfogadom, hogy a tőlünk különbözőeknek joguk van tőlünk különböző módon élni, de ahhoz nem kell idejönni. Jobb, ha mindenki a maga fügefája alatt marad. Ha azonban valakiket már beengedtünk, és itt jelentős, számban egyre növekedő közösséget hoztak létre, a mi közösségünk pedig fogy, akkor csak idő kérdése, hogy éppen a szabadságra, autonómiára hivatkozva bevezessék saját életszabályaikat előbb kisebbségi, majd többségi jogrendszerként.

Mi a helyzet azokkal a magyarokkal, akik a jobb megélhetés reményében útnak indulnak Németország vagy Anglia felé?

Rájuk nem ez vonatkozik, mert a mi közép-európai polgáraink együttélése az ottaniakkal lényegileg más probléma. A Brexit (az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból – a szerk.) persze megmutatja, hogy ott is vannak az együttélésből fakadó nehézségek. A britek kilépésének egyik mozgatórugója éppen az volt, hogy sokan mentek Közép-Európából oda, ami zavarta a helyieket. A lengyelek, csehek, magyarok azonban ugyanabból a kultúrkörből érkeznek, ezért nincs civilizációs összeütközés az együttélés során, felvetődtek azonban szociális és gazdasági kérdések, de ez más dimenziót jelent.

A különböző európai országok eltérő társadalmi és gazdasági modelleket követnek. Az Európai Uniónak mégis egységesítési törekvései vannak a migrációs kérdésben, ami feszültségeket okoz. Hová vezet ez?

Ha valaki birodalmi központként kezd magáról gondolkodni, belesik abba a csapdába, hogy azt hiszi, akkor lesz erősebb, ha minél több jogkör tartozik hozzá. Úgy gondolja, minél inkább képes egy központból irányítani az országok életét, annál erősebb lesz az országok közössége. Ez azonban tévedés, mert ha önálló kultúrával rendelkező nemzetek adják az európai kultúra építőkockáit, melyektől egyszer csak elveszik a saját sorsukba való beleszólás lehetőségét, és ezzel meggyengítik ezeket a közösségeket, akkor az egyenlet negatív lesz a központ erősödése ellenére. Ezért vagyok híve annak, hogy az uniót az európai nemzetek közösségeként kell elképzelnünk.”