„Kicsipapír” – követeli az ukrán határőr, vállán géppuskával. Kiadjuk a noteszpapírt, amire a kollégája ráírta, hogy négyen vagyunk. Bekukkant, megszámol minket, megvagyunk négyen.
Viszonylag simán jutunk át a beregsurányi átkelőn, fél óra alatt – egy útitárs diplomataútlevelének köszönhetően. Mivel az ukrán oldalon nincs diplomatasáv, úgy érezzük magunkat, mint akinek szívességet tesznek, amikor arrébb terelik a többi autót az ukrán határbódék előtt, s „kicsipapírt” ad a fiatal katona, rajta az utasszámmal. A bódék után a katona kollégája elveszi a kicsipapírt, s mintha számlát gyűjtene, a többi közé tűzi. Mehetünk tovább. Immár az ukrán nyilvántartásban szerepel az autó, mivel a határőrök elkérik minden olyan jármű forgalmiját, ami még nem járt ukrán területen.
A bürokrácia fapadosabb módszerekkel, de olajozottan működik, a kicsipapírok világa hatékonyabban ellenőrzi a határt, mint bármi más. A pszichológiai hadviselés folyamatos, az EU-s határokhoz szokott lelkek talán csak itt és a szerb szakaszon találkozhatnak még a magyar határok mentén a klasszikus, várakoztatós, gyomorgörcsös határátléptetéssel, mindenható határőrrel, aki demonstrálja, hogy komolyan veendő országba érkeztünk ám.
Az órát nem kell átállítani: ugyan Ukrajnában, akárcsak Romániában, egy órával később van, mint Magyarországon, Kárpátalján mindenki a közép-európai idő szerint méri az életet. Kivéve persze a munkaidőt és a hivatalos dolgokat, amelyek esetében a kijevi idő számít. Így aztán egész kis módszertana rendszere van a „helyi” és a „kijevi” idő közti ugrálásnak, ebből nekünk azonban most csak a helyi lesz fontos. Csoda, hogy az ukrán hatalom még nem fedezte fel a szeparatizmus ezen apró, bújtatott formáját – bár kétségtelenül nehéz volna keresztül vinni, hogy a randit is kijevi idő szerint beszéljék meg a szerelmespárok. A központi hatalom azért sem rajong, ha nem a hrivnya forog közkézen, ez azonban a legkevésbé sem zavarja a beregszásziakat, ahol a legtöbb helyen lehet forinttal fizetni – a gyorsan inflálódó hrivnya idejében talán még jobban is örülnek a magyar fizetőeszköznek.
„Turizmus? Az nincs!”
A kárpátaljai pedagógusokat tíz éve támogató Hármashalom Alapítvány ösztöndíj-átadására tartunk, s ez alkalomból felmérjük, milyen a hangulat Ukrajna legnyugatibb, Kárpátokontúli Területnek nevezett megyéjében. Villámlátogatásról van szó, péntek este érünk oda, szombat este pedig már jövünk haza.
Kárpátalja tulajdonképpen nem létezett a trianoni békéig. Az Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyékből létrejött közigazgatási egység jelentős része az Alföldhöz tartozik, de Munkács után már közel vannak a hegyek. A megyében körülbelül 1,2 millióan laknak, ebből 120-150 ezren magyarok, ők túlnyomórészt a határsávban laknak. 1910-ben még fele ennyien, hatszázezren éltek a területen, s ebből 185 ezren voltak magyarok (körülbelül 30 százalék). Akkor a nagyobb városok közül Ungvár 80, Munkács 73, Beregszász 96 százalékban volt magyar lakosú. Mára ez az arány 14, 12 és 50 százalék. A megye központja a szlovák-ukrán határ mellett fekvő, 116 ezres Ungvár, ami messze a legnépesebb település Kárpátalján.
Pár falu, és beérünk Beregszászra. A 24 ezres település lakosainak fele magyar, errefelé még a legtöbb helyen kiírnak mindent magyarul is; bár érzésünk szerint kevesebb a magyar felirat, mint akár még pár évvel ezelőtt is. Vagy több az ukrán. Fene tudja. A szállóban a recepciós éppen ukrán, nem beszél sem magyarul, sem angolul, egy kollégája fordít nekünk, majd miután a hölgy „köszönöm”-öt mond neki a tolmácsolásért, elballagtában a pincér oroszul odaveti neki: „na, legalább ennyit te is megtanultál magyarul”. Egyébként az egykori tisztikaszinóban kiváló a felszolgálás, ahogy a fogások is, s mindez hazai mércével mérve igen olcsó.
Abban viszont nem vagyunk biztosak, hogy az a kevés étterem és szálló, ami egyáltalán működik, rentábilis. „Turizmus? Az nincs!” – mondja nevetve reggelinél a jókedélyű pincér, aki még a szovjet időkben kezdte az szakmát. Régen azonban voltak turisták: akkor olyan frissen épült szállóban is szolgált, hogy egyszerre ezer embert is le tudtak ültetni. A pincér elmeséli: régen olcsóbb volt Kárpátalján a márkás magyar kolbász és szalámi, mint Magyarországon; ezért abból csinált magának kis pluszjövedelmet, hogy az ukrán oldalon felvásárolt négy-öt rúd magyar szalámit, amit eladott a magyar oldalon. Ma viszont egy átlagos étterem is kong az ürességtől: a helyieknek nincs pénze ilyen luxuskiadásokra, amikor épp húszezer forintnak felel meg a fizetés, de korábban sem volt; emellett sok helyen a választék sem túl széles körű, előfordul, hogy csak három-négy fogásra korlátozódik.
Szórványoktatás: ruszinok a magyar osztályokban
A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola épülete a Hősök terén a magyar kormányzati pénzekből végrehajtott felújítás előtt gyakorlatilag romokban volt. Most teljesen felújítva áll, homlokzatán a történeti Magyarország középcímere, alatta a felirat: „M. Kir. Törvényház”. Itt folyik a kárpátaljai magyar pedagógusok képzése, akik közül idén kiemelkedően sokan, majd' négyszázan részesültek a Hármashalom Alapítvány 40 ezer forintos támogatásában a Zrínyi Ilona Ösztöndíjprogram keretében. A támogatás alapelve az, hogy a szórványmagyarság körében szolgáló tanítókat, tanárokat részesítik előnyben. Kétezer magyar pedagógus van Kárpátalján, azaz a húsz százalékukat sikerült támogatásban részesíteni. Itthon a 40 ezer forint nem nagy pénz, Kárpátalján azonban életmentőnek bizonyulhat az összeg, hiszen ez az ottani átlagfizetésnek szinte a duplája... Ettől függetlenül mindenki tisztességesen, elegánsan, ünnepélyhez van öltözve, s nem sikk öltöny helyet farmert venni. Nem tudom, milyen varázslatra képesek a kárpátaljaiak, de sok budapesti elleshetné a tudományukat.
Az ünnepi műsor keretében fellépő diákok közül vannak, akik erős szláv akcentussal szavalják a magyar verseket, éneklik a magyar népdalokat. Hogy miért? Egyes falvakban a ruszinok inkább a magyar osztályba adják a gyermekeiket – vagy mert az egyik szülő, nagyszülő magyar; vagy mert ugyan már nincs magyar a családban, de egykor volt; vagy egyszerűen csak azért, mert ezekben kisebb az osztálylétszám, és így több figyelem jut a nebulókra. Persze a plusz nyelvtudás sem utolsó, ahogy a gazdasági megfontolás is számít, azaz a szerény plusztámogatás, ami a nemzetiségi osztályokat megilleti. A háború előtt ezek az osztályok 2-3 diákból álltak, ma már 8-10-ből.
Ez nem Kárpátalja háborúja
Mindenki érzi a háborút, puskaporos a levegő – vélekedik egy salánki férfi. A mobilizáció során mintegy 100-200 magyart vittek el. Eddig ötven kárpátaljai halálos áldozata van a konfliktusnak, ebből négy magyar.
„A kárpátaljai magyarság úgy érzi, ez nem a mi háborúnk, hogy ez a háború értelmetlen” – mondja az illető. Eddig az asszimiláció apasztotta a magyarságot, most a kiköltözés – teszi hozzá. A legtöbben a határ túloldalára mennek, de mások messzebbre is. Félő, hogy elmegy az intellektuális elit, valamint a szakemberek és a fiatalok. Ha így lenne, akkor a maradék hamar asszimilálódna – vázolja a borús forgatókönyvet a férfi, hozzátéve: ezért fontos, hogy megállítsuk az elvándorlást.
Mások nem érzik ennyire a levegőben a háborút. Egy fiatal tanítónő kifejti: a háború messze van, nem az itteniek háborúja. Nem csak a magyarok nem érzik magukénak, hanem az itteni ukránok sem. A hatása azonban egyértelmű: magas az infláció, csökken az életszínvonal, a fiatal férfiaknak, a katonaköteles férfiaknak óvatosabban kell élniük. A tanárnő megjegyzi: tőlük is vittek el kiképzésre fiatalokat Nagyszőlősre, Munkácsra. A családfő kieső munkáját az asszony veszi át, esetleg besegítenek a szomszédok, rokonok. A tanárnő az elvándorlást sem látja olyan borúsan: szerinte akik kimentek Csehországba, Szlovákiába, Angliába, Magyarországra, azoknak a jelentős része visszajön, mivel itt van a családja, a háza.
„A legnagyobb probléma a kiszámíthatatlanság” – mondja a Mandinernek Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke. Az infláció elvitte a bérek felét. Az energiahordozók ára duplájára, egyes esetekben háromszorosára ment fel. Ősszel fogják ezt igazán érezni a kárpátaljaiak, amikor be kell fűteni a kályhákat, és iskolába kell küldeni a gyerekeket.
Hivatalosan egyébként terroristaelhárító akció van Ukrajnában, amire nem kellene hadsereget bevetni – mutat rá Orosz Ildikó. Ennek ellenére vetik be a katonaságot, és hívják be a fiatalokat, holott senki nincs kiképezve. Már a pedagógusokat is behívják. A nappali tagozatos diákság mentességet élvez, ám az évismétlők veszélyben vannak. A hadsereg a főiskolán is keresett évismétlő „önkénteseket” besorozás végett.
Egy fiatal técsői tanár is azt mondja: közvetlenül nem érinti őket a háború, de az állandó mozgósítás miatt mindenki félelemben van Kárpátalján, mivel a parancsnokságok nem járnak el mindig törvényesen. Azt hangoztatják, hogy csak a katonai képesítéssel rendelkezőket hívják be, de ez nem igaz: behívnák a képesítés nélkülieket is, mivel valószínűleg teljesíteniük kell az újonckvótát. Mint meséli: az ő munkahelyére is ellátogatott a katonaság, s a férfiakat orvosi vizsgálatra kötelezték, holott a törvény szerint csak a már besorozottakat lehet ilyen vizsgálatra küldeni.
Egyesek szerint itt is kialakulhat olyan nemzetiségi konfliktus, mint Kelet-Ukrajnában. De nemzetiségi kérdésekben Kárpátalja a béke szigete, az itt élő lakosság századok óta bizonyítja, hogy itt nem lehet olyan konfliktus, mint a Donyeck-medencében – teszi hozzá a tanár úr.
Elcsatolná Kárpátalját a ruszin bácsi
Beregszász után a Latorca-parti Munkácsra tartunk. A munkácsi vár a krasznahorkaival, árvaváraljaival állítható egy sorba: épen megmaradt, impozáns erődítmény. Viszonylag rendben tartják, láthatóan kisebb-nagyobb felújítások is folyamatban vannak rajta. Az egyik hátsó bástyán hatalmas turulszobor áll, mögötte éppen pár méterrel magasabb az ukrán zászló. A várban a giccsárusokon kívül több kiállítás van, többségük azonban nem túl érdekes: a kínzókamra például sokkal fantáziadúsabb is lehetne.
A legérdekesebb és egyben legújabb kiállítás a Rákócziakról szól, meglepően magyarbarát módon, történeti hűséggel. Nem csoda, hiszen a megtervezéséből oroszlánrészt vállalt a sárospataki múzeum. Ehhez képest a többi tárlattal ellentétben kulcsra volt zárva, s csak egy magyarul egyébként nem beszélő várbéli alkalmazott nyitotta ki és mutatta meg nekünk, miután felfigyelt ránk. A várhegyről lefelé menet nem hagy nyugodni a gondolat: ebben a várban sokkal nagyobb potenciál rejlene, minimum akkora, mint a Habsburgok által eladott törcsvári Drakula-kastélyban.
A munkácsi főutcán egy kiülős helyen a harmadik konyakot rendelik a sör mellé a nyugdíjas férfiak. A koldusok folyamatosan megszakítják a társalgást. Az elsőt még meghívjuk egy sörre, a második is jól jár velünk. Egy mellettünk iszogató menekült csak azzal hajlandó koccintani:„szlává Ukrajina”, azaz „dicsőség Ukrajnára”. Egy másik söröző bácsi viszont szeperatistaként mutatkozik be, és kijelenti: az ukránok fasiszták. Még jó, hogy ők ketten nem futottak össze.
A konyakozók egyike, egy jó kedélyű ruszin (vagy ukrán vagy orosz) bácsika akadozó, de tiszteletet parancsoló magyartudásával megdicséri a magyarokat: „a magyarok szorgos nép, szeretnek dolgozni”; legalábbis ő így látta, amikor éveket lakott odaát. Majd hirtelen, minden előzmény nélkül megkérdezi: nem örülnénk-e, ha Magyarország visszakapná Kárpátalját. Összenézünk, nem tudjuk mire vélni a kérdést, magában mindenki igennel felel, de igyekszünk óvatosak lenni. Visszakérdezünk hát: miért, maga szívesebben tartozna Magyarországhoz? Igen – jön a válasz –, ez mind a magyaroké volt, őket illeti meg, nem az ukránokat. És vajon így gondolják-e mások is? – kérdezünk vissza, hiszen nyilvánvalóan nem egy átlagos vélekedés, amivel találkozunk. A bácsi is tudja ezt: mint mondja, a többség nem valószínű, hogy így gondolja, de ez csak azért van, mert már „felhigították” a népességet.
Időnk aztán lejár, indulunk haza. Beregszász után tankolunk, mivel itt olcsó a benzin.
Aztán irány a határ. Az örök kicsipapírozás.
