Mi folyik Szíriában?

Kitiltják Európából Aszma el-Asszadot, a szíriai elnök feleségét. Legalábbis a nyugati feléről. Még szavazni fognak róla az EU külügyminisztereinek tanácsában, de az eredmény borítékolható. Lassan hetek óta folyik a Guardian által elkezdett kampány az elnök felesége ellen. Először olyan publicisztikákkal kezdték a sajtóoffenzívát, hogy ez az Egyesült Királyságban nevelkedett, művelt „nyugati” hölgy miért is nem szólal fel a rezsim „rémtettei” ellen? Kevés embernek jutott eszébe, hogy talán mert Bassar el-Asszad a férje? Ami persze az arab világban azért egy kicsit mást jelent, mint itt Európában. Később napvilágot látott a „First Lady” személyes levelezése, melyben többek között külföldről rendel luxustermékeket, miközben otthon folyik a felkelés. Egy újabb csodálatos példa a nyugati sajtó demagógiával átitatott nyomásgyakorlására a Közel-Keletet nem ismerő tömegek befolyásolásáért. A végén azért megjegyzi a brit lap, hogy bár minden jel arra utal, hogy a levelek valódiak, nem tudták ellenőrizni mindegyiket. Valahogy kísértetiesen emlékeztet ez a történet egy Marie Antoinette nevű, XVIII. századi francia királynő és egy hamisan neki tulajdonított mondat máig tartó történetére, miszerint azt mondta volna: ha nincs kenyere a népnek, egyen kalácsot!

Ám nem véletlen, hogy például a bahreini emír feleségének e-mailjeire nem derült fény. Bahrein, ahol a lakosság 70%-a síita, míg a vezetők szunniták, egy elég heves forradalmat élt át még az „arab tavasz” kezdetén. Porig is rombolták a főváros, Manama és a felkelés központi helyszínét, a Gyöngy teret. A bahreini eseményekről viszont kevesebb szó esett a nemzetközi sajtóban. Azt viszont érdemes tudni, hogy Bahrein az otthona az Egyesült Államok Ötödik Flottájának, ami a felkelés alatt is az országban állomásozott. A felkelés leverésében szaúdi csapatok tevékenyen részt vettek.

Térjünk vissza Szíriára. Mi is folyik ott?

A legfőbb szíriai törésvonalak nem etnikaiak (90% arab, 9% kurd), hanem vallásiak. A népesség 74%-a szunnita, 13%-a pedig síita, s utóbbi irányzatot követik az országot uraló alaviták (közülük való az elnök Basár el-Asszad is). Él itt még 10%-nyi keresztény – köztük olyanok is akik Jézus nyelvét, az arameust beszélik anyanyelvként – és még 3%-nyi drúz. A felkelés több, mint egy éve zajlik Szíriában, amibe szinte csak a szunnita plebs kapcsolódott be.

A kisebbségek érthetően passzívak, hiszen féltik a kialakult status quo-t. A gazdag, művelt kereskedők és a felső-középosztály szintén emiatt nem aktivizálja magát, nincs érdekükben a változás. Az áldozatok száma a legfrissebb adatok 8000 fő körülire tehető. Kormányerők által elkövetett, brutális, gyomorforgató kínzásokról szóló történetek is szárnyra kaptak: többségéről bebizonyosodott, hogy tényleg megtörténtek, de volt egy-két „médiahack” is.

Az ellenzéki paletta önmagában is eléggé heterogén, vannak itt szalafisták, dezertált katonák, a Szíriai Nemzeti Tanács tagjai, helyi koordinációs tanácsok – akik elítélik a fegyveres harcot és az esetleges intervenciót is –; s vannak kurd felkelők is, bár a kurdok többsége inkább kimaradna a  harcokból, hiszen ami a törököknek jó, az nem feltétlenül jó nekik is. Ezek a csoportok még a felkelés közben sem képesek összefogni, s ki tudja mi lenne azután.

Itt jönnek képbe az oroszok és a kínaiak. Ők azok, akik nem akarnak egy Líbia 2.0-t. Vannak ennek elvi okai is, például az, hogy a NATO jelentősen túllépte a felhatalmazását, amihez még egyszer nem kívánnak asszisztálni. Nem akarnak még egy közel-keleti államban instabilitást, meg ahogy Bahreinben van egy amerikai flotta, úgy Tartuszban, Szíria második legnagyobb kikötővárosában van egy orosz haditengerészeti bázis. Ráadásul Oroszország fegyverexportjának számottevő része Szíria felé irányul. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter ez év februárjában el is látogatott Szíriába, hogy a konfliktus politikai megoldását szorgalmazza. Nemrég el is indítottak egy-két hadihajót a térségbe „hadgyakorlatozni”. Az orosz kormány szerint ezek a hadihajók nem kötöttek és nem is fognak kikötni Szíriában.

Az amerikaiak eközben nem csak nyilatkozgatnak a vakvilágba: a Wikileaks által nyilvánosságra hozott Stratfor e-mailek szerint már elkezdte tevékenységét az országban több amerikai katonai magánvállalat, amelyek célja a felkelők kiképzése és stratégiailag asszisztálni a kormány elleni harcban.

A nagyok mindezt lejátsszák egymás között – de ki érdekelt még abban, hogy az Asszad-rendszer megbukjon? Elsősorban Törökország, Szaúd-Arábia és az Öböl-államok, különösen Katar. Egy ellenféllel kevesebb lenne a régióban, aki mellesleg Irán szövetségese. A szunnita háromszög a síita félhold ellen. Igyekeznek is rendesen: Katar és Szaúd-Arábia küldi a fegyvereket a felkelőknek rendületlenül.

Törökország szofisztikáltabb módon – a felelősséget másokkal megosztva –, nemzetközi kooperációra buzdítva próbálja a rendszert destabilizálni. Emellett menedéket nyújt a szíriai menekülteknek, köztük a Szabad Szíriai Hadsereg vezetőjének, a légierő egyik volt ezredesének. A Szíriai Nemzeti Tanács üléseire is Törökországban került sor. Az Arab Liga sokat szerepel a hírekben, de valójában egy béna kacsa: szankciókat fogad el, beküldi a megfigyelőket, majd visszahívja őket... Van itt még ugyanakkor egy pikáns csavar is: az Al-Kaida is a felkelőket támogatja! Kicsit kínos lehet egy oldalon állni velük Uncle Samnek.

Na, és Izrael? Izraelnek nem érdeke a jelenlegi status quo megváltozása. Ott van a Golán-fennsík, ahol jelenleg béke van (annak ellenére, hogy Szíriával mind a mai napig nem kötöttek még békeszerződést), és ahol ki tudja mi történne, ha egy új vezetése lenne Szíriának. Emellett kétségünk se legyen, hogy mielőtt az Asszad-rendszer véglegesen megbukna, tonnaszámra hordanák át a rakétákat és egyéb fegyvereket Libanonba a Hezbollahnak, amely mint tudjuk, nincs nagy barátságban Izraellel.

És hol marad Irán, a „Gonosz tengelyének” legerősebb láncszeme? Iránnak nagyon rosszul jönne, ha Szíriában „rendszerváltás” történne. Sajtóértesülések szerint meg is tesz mindent, hogy ezt elkerülje, például hajókkal küld fegyverszállítmányokat a rendszer támogatására. Sőt, egyes orgánumok szerint a Iráni Forradalmi Gárda elitegységei is jelen vannak az országban.

S mi Magyarország érdeke a térségben? Mert azok nekünk is akadnak: a ’90-es évek közepe óta több százmillió dolláros érdekeltsége van a MOL-nak Szíriában, aminek sorsa a rezsimváltás után kétségessé válna. Egy teljesen más területen, a kultúra terén pedig nem lényegtelen történet az sem, hogy több magyar régész csoport is dolgozik olyan jelentős ásatásokon, ahova a legnagyobb nyugati egyetemek kutatói a lábukat se tehetik be. Példának okáért ott van Margat keresztes vára, amely az ispotályosok egyik legfontosabb erődítménye volt, többek között megfordult itt Szaladin szultán, Oroszlánszívű Richárd és II. András magyar király is. Ezt a várat egy közös projekt keretében szír és magyar tudósok kutatják. Irak példájából tudjuk, hogy mennyire forgandó a „koncesszió” egy új vezetés alatt ezeknek a kulturális kincseknek a „kiaknázására”. Ugyanakkor meglepetés nem fog történni, Martonyi János minden bizonnyal igennel fog szavazni a Szíriát sújtó EU-s szankciókra.