Wikileaks: információ-szabadság vagy árulás?

Hétfőn, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Média Műhelyének szervezésében zajlott a „Wikileaks és a sajtószabadság fórum”, ahol a diákok újságírókkal és külpolitikai szakértőkkel beszélgettek a külföldi portálról, az általános sajtószabadságról és a témához kapcsolódó aktuális eseményekről. A találkozó a Wikileaks-film vetítésével kezdődött, a kerekasztal körül ülők csak azt követően vágtak bele a diskurzusba. A szakma kritikus képviseletét Bodoky Tamás oknyomozó újságíró, a reális centrumot pedig Marton Péter külpolitikai szakértő képviselte. Mellettük Lelkes Ádám egyetemi hallgató vett részt a beszélgetésben, aki az ÉS-ben két cikkében is szárnyai alá vette Julian Assange-ot és munkáját.

A meghívottak a felütés után hamar eljutottak a „mert mindenki csak más titkára kíváncsi, bezzeg a sajátod” kezdetű ósdi anekdotához, majd egy nem meglepő megállapításhoz: ha kimásolod egy ismerősöd Facebook-állapotát egy blogra, az is kiszivárogtatás. „Assange vállalja az áruló szerepet is, hiszen jelszava, hogy a cél szentesíti az eszközt.” Egy közönség soraiból érkező megjegyzés szerint viszont az árulók jelenlétének is van kontrollfunkciója.

Ha a világ legfelkészültebb újságírói úgy ítélték meg, hogy adott dolgoknak ki kell derülnie, akkor ez úgy is van, de tény, hogy a történet életveszélyes. Amikor egy forrás kilétére fény derül - bár Bradley Manning saját magának köszönheti bukását - ott az ő életének gyakorlatilag vége. „Assange-ot azonban mintha nem érdekelnék a következmények” - kritizálta a Wikileaks atyját Bodoky Tamás. Lelkes Ádám itt szúrta közbe Manning történetét, miszerint egy Lady Gaga feliratú CD-re egyszerűen rámásolta az Egyesült Államok hadseregének szinte összes titkos aktáját, majd kisétált vele. „Végül is az USA hibája, hogy nem vigyázott az adatokra. Az államtitok az állam felelőssége, az újságíró csak közöl. Egyébként az afgán háború kapcsán a Pentagon nem talált arra bizonyítékokat, hogy a Wikileaks bárkit is veszélybe sodort volna.” Marton Péter megjegyezte, ő mindössze tucatnyi leaket nézett végig egy pakisztáni eset kapcsán, mégis talált erre utaló jeleket. Később azt is elmondta, szerinte az alapvető veszély abban rejlik, hogy „X mondja el Y-nak, amit Z-ről W gondolt, és bizonyos esetekben ez szubjektív ítélethez vezethet.” Tamás rögtön hivatása védelmére sietett: „a mi dolgunk az információ hitelességének ellenőrzése.”

Hogy hol a határ a közölhető, és a visszatartandó információk között, az a résztvevők szerint mindig a konkrét ügytől függ: attól, hogy mihez kötődik több közérdek. Bodoky szerint az újságíró a nép ügynöke, de persze az emberi jogok horizontális értelmezését is szem előtt kell tartania. Lelkes Ádám a beszélgetés során elmesélte azt is, miért érezte szükségét, hogy az ÉS-ben reagáljon a Magyar Narancs cikkére, miszerint Assange munkája a világbékét veszélyezteti, és a férfi generációja sohasem nevezheti majd magát nagynak. Az egyetemista véleménye az, hogy itt nem generációs kérdésről van szó: noha ő is a Facebook-kor szülötte, apjával szemben mégsincs fent a közösségi oldalon. Mindhárom beszélő bőszen bólogatott ásványvize mögött: ez inkább szubkulturális kérdés, mint generációs.

Lelkes szerint a Wiki sem egy döbbenetesen új dolog, csak az internet több lehetőséget ad neki, mint elődeinek. A háborús visszaélésekről is tudott mindenki, Assange csak a bizonyítékot szolgáltatta. Anno 1971-ben az USA legfelsőbb bírósága is a New York Times újságíróinak javára döntött, hiszen ezt kívánja a demokrácia. Bodoky hozzátette: lokális szinten is vannak eredményei a titkos információk nemzetközi dömpingjének. „Magam is sok névtelen levelet kaptam egyszer használatos emailcímekről, de mindig is érezhető volt, hogy Magyarországon az emberek nem mernek beszélni munkájukról, a rendszer visszásságairól, és nem bíznak a sajtóban.” Az ausztrál aktivista munkájának egy helyi eredménye lehet tehát, hogy a volt keleti blokk állampolgárai felbátorodnak, és ki merik nyitni szájukat.

Előfordult már, hogy a Wiki nevével visszaélve befolyásolták a hírfogyasztókat: hamis pakisztáni sürgönyökben amerikai diplomaták „nagyon-nagyon csúnya dolgokat mondtak indiai politikusokról”. Ez aztán szárnyra kapott a világsajtóban, és elterjedt anélkül, hogy bárki ellenőrizte volna, szerepel-e az eredeti dokumentum Assange weboldalán. Bár ez nem a szervezet hibája volt, mégsem véletlen, hogy egyre több támadás éri azt. Hogy mi is a Wikileaks - nem politikai párt, és nem is terrorszervezet - abban a résztvevők nem jutottak dűlőre, viszont hogy hatalmak számára veszélyes lehet, az eleve nem is volt kérdés. „A Bank of America három tanácsadói céget bérelt fel kiiktatására, azonban a megbízás adatai nem sokkal később már bárki számára elérhetőek voltak a wikilekas.org oldalon. Az ész nélküli düh jó példája az is, amikor amerikai politikusok hazaárulással kívánták megbélyegezni Assange-t, megfeledkezve arról, hogy ausztrál állampolgár” - mesélte Lelkes Ádám, aki a téma legnaprakészebb arca volt a teremben.

A Wikileaks szerepe folyamatosan változik. Kezdetben nem kívántak mást, csak napvilágra hozni névtelen forrásból származó releváns anyagokat. Később vezetőjükkel elszaladt a ló, már nem csak az információszabadságért dolgozott, politikai hatást is gyakorolni akart. Innentől kezdve a Wiki tematizált, megvágta az anyagokat, élt a médiahatás eszközével. Lelkes Ádám hőseinek védelmére kelt: „Mi értelme közzétenni bármit, ha nem jut el az emberekhez? Amennyiben nem vágják meg, elveszik az információtengerben, és mivel sok munka van vele, az újságírók kényelemből nem nyúlnak hozzá.”

A Wikileaks eddig a hatalom kontrolljának bizonyult, de mi lesz az ő kontrollja? Az eseményeket nyomon követve a jelenlévők arra a következtetésre jutottak, a szervezet kontrollja önmaga. Az uralkodás ízére rákapva Assange „rabszolghajcsárrá” vált kollégái szerint, így azok kiváltak és most az Openleaks program elindításán fáradoznak. „Az Openleaks a gyökerekhez, az eredeti funkcióhoz tér vissza, ez egy jobb szereposztás” – mondta a külpolitikai szakértő, aki szerint szervereket biztosító svéd szolgáltató is bármikor gátat szabhat a Wikileaks hatalmának. Lelkes Ádám aláhúzta, „a Wiki még mindig csak porszem, a nagyhatalmak megsemmisíthetik, amikor csak akarják”.

És hogy tapasztalható-e általános változás a Wikileaks nyomán? A botrányok a demokratikus sajtóra irányították a figyelmet, de a szabályok nem változtak. Aminek kapcsán ismét egyetértettek a tanácskozók, az a cég fokozódó irányultsága a lokális hírek felé. A hagyományos újságírás is változott ennek nyomán, hiszen ma már a New York Times is hasonló rendszer létrehozását tervezi. A jövőben tehát az lesz a legfontosabb kérdés, kiben bíznak meg a releváns információkat birtokló személyek. A Wikileaks története során mindenesetre bebizonyosodott, lentről felfelé is bármit el lehet érni, nem csak fentről lefelé.