A politikai formációknak alapból ajtót mutatunk, mindig is így tettünk – mondja Lukács László. Interjú a jövőre harmincöt éves Tankcsapda alapító-frontemberével hitről, hazáról és a közösségi médiával ránk szakadó virtuális állétről.
Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban
„Aki nem vak, látja, mi a lényeg, / Annak tiszta a kép: / Kötélen táncol az élet, / Alatta tátongó szakadék.” Az ön számára mi az élet értelme?
Hú, ha én azt tudnám, nem Lukács Lászlónak, hanem Jézus Krisztusnak hívnának! A viccet félretéve: soha nem tartottam magamat különösebben filozofikus alkatnak, amit pedig ebben a témában esetleg el akarok mondani az embereknek, az benne van az ilyen típusú dalszövegeimben. Van is belőlük jó pár. Én mindig a szerzeményeinken keresztül tudtam a legjobban kommunikálni, a dalszövegek ráadásul többrétegű, több értelmezési lehetőséget adó eszközök. Amúgy meg úgy van ez, mint az érettségin: mire gondolt a költő? Lehet, épp arra, milyen jólesett neki az a pohár sör, rá ötven évre mégis megfejtik, ebben mekkora szimbólumok vannak. Nem szeretek okoskodni.
Az sem zavarja, ha félreértik?
Ugyan! Elemezze nyugodtan mindenki a szövegeimet, ahogy akarja! Az én dolgom az, hogy elénekeljem őket, aki pedig bármilyen szinten azonosulni tud velük, annak csak örülök. Nincsenek elvárásaim.
Szórakoztatni szeretne, vagy üzenni?
A kettőt nem lehet élesen elválasztani. Egy gondolatokkal teli szöveg is lehet szórakoztató, és ez fordítva is igaz.
Elég kemény szövegek voltak az első lemezeken, igaz, az újabbakon is előfordul ilyesmi. Van olyan szám, amivel már nem tud azonosulni?
Hál’ istennek, nincs. Alapvetően végig konzekvens voltam és vagyok magammal szemben, ha úgy tetszik, ugyanaz a csávó vagyok, aki voltam. Önazonos. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne változtam volna rengeteget, vagy ugyanúgy élnék, mint akkoriban, de nem szégyellek semmit.