Különös teremtmények vagyunk mi, emberek. Folyton hajszolunk valamit, soha meg nem nyughatunk, pedig ha néha engednénk az időt kicsit megtorpanni, hogy egyszerre tudjunk kapcsolódni őseinkhez és utódainkhoz, sokkal tisztábban megélhetnénk a sorsfordító pillanatokat. Valami hasonló történt velem egy kora tavaszi reggelen Csíkszereda főterén, miközben szabályos sorokba rendeződött körülöttem a tömeg. A húsvéti ételszentelésre vártunk.
Régi vágyam volt, hogy lencsevégre kaphassuk mindezt Erdélyben, és megmutathassuk, milyen az ünnep akkor, ha valóban eleven és zsigeri, nem csak amolyan kirakati csillogás. 2018-ban, hosszas egyeztetés és szervezés után végre elutaztunk Csíkmadarasra, ahol Gáll Tímea és Levente voltak a segítségünkre. Nehéz szavakba önteni a lelki útravalót, amit akkor kaptam, és amit azóta is nagy becsben tartok.
Csíkmadarason a nagyböjtnek és a nagyhétnek is szigorú rendje van, amit ükanyák, szépapák hagytak meg az utódoknak. A legfontosabb események nagycsütörtökön kezdődnek, akkor van a „káposztacsinálás” és az oltárfosztás, aztán mindenki követi Jézus Krisztust az utolsó vacsorára, és együtt eszik meg a böjtös káposztát. Mozog a falu, javában érezni már az ünnep közeledtét. Pénteken férfidolog van, bárányt kell vágni, és az asszonyok is előkészületeket tesznek. Nagyszombaton minden ünnepi ételnek meg kell lennie. Este tűzszentelés van a csíksomlyói kegytemplomban, majd mindenki időben nyugovóra tér, vasárnap reggel nem lehet elkésni. Közben sodor magával a tavasz lendülete, és érzed, hogy egyre közelebb kerülsz valami újhoz, valami különlegeshez.
Az imák és a templomi események mellett fontos szerepet kapnak a nagymamák kosztoskönyvéből kiolvasott receptek. A csütörtöki böjtös káposztát nagy gonddal főzik a rózsafüzér- társulatok asszonyai. Serényen jár a kezük, a hatalmas fazékban pedig gyorsan szaporodik a káposztalevélbe göngyölt töltelék. Ledarált torzsa, hagyma, rizs, aprított főtt tojás, olaj és fűszerek kerülnek bele, minden társulatnak megvan a maga változata. Pont megfő, mire véget ér az esti oltárfosztás. Olyannyira fontos hagyomány lett a falunak megemlékezni az utolsó vacsoráról, hogy emiatt még a csütörtöki nagy szentségimádást is péntekre napolják el már a régi idők óta.
Nagypéntektől kezdve Timivel osztozom a konyhai munkán. Lenyűgöz a hatalmas szíve és az éles esze, mindig tanulok tőle valamit. Most éppen azt, hogy „a székely ember azért tudott mindig eléhaladni, mert nem ette meg a keresetit. Örökké tudta a mércét s a módot a vágyban”. Mérce és mód a vágyban – milyen egyszerűen hangzik, mégis milyen nehéz ez a mai ember számára! Nagyszombaton csípős a reggel, a környező hegyeken még hósipka fehérlik. A konyhában bezzeg nem fázunk! Igyekezni kell, hogy sötétedésre megtölthessük az ételszentelésre szánt kosarat. Ami belekerül, nem csupán étel, annál sokkal többet jelent.
A kókonya, vagyis a kenyérkalács Krisztus teste, melynek öt szálból font ünnepi változata az öt sebhelyet szimbolizálja.
Timi nagyanyja, aki molnárfeleség volt, hajdanán egész évben apránként gyűjtögette hozzá a legfinomabb lisztet egy külön ládikába. A belsőségekkel töltött bárány Isten báránya, ehhez majd hideg pityókasaláta dukál az ünnepi asztalon. A főtt sonka a böjt végét jelzi, a tojás az új élet csodáját, a torma pedig a Jézusnak felkínált ecet keserűségére emlékeztet. Makulátlan, fehér terítővel borítjuk be a kosarat, mely a legtöbb családban anyáról leányra öröklődő darab.
Másnap korán indulunk Csíkszeredába, kisétálunk a főtérre. Az élő hagyomány, mely szelíden igazgatja az ott élő embereket a mindennapokban, ezúttal is rendet teremt, szabályos, végeláthatatlan sorok alakulnak.
Akkor és ott, a teli kosarak, az imára kulcsolt kezek és a tiszta tekintetek gyűrűjében megáll velem a föld, tisztán értem a húsvét üzenetét és értelmét.
Hamarosan azonban haza kell indulnunk, hogy minél gyorsabban elkészülhessen a film az eleven húsvétról. A végeredmény a mai napig büszkeséggel tölt el.
Az olvasói figyelem képes arra, hogy a sorok között értékes igazságokra leljen, és hogy a kincset érő gondolatok alapján kitüntetett helyet adjon egy-egy könyvnek és szerzőnek; ezt szolgálja a Libri irodalmi díj.
A több mint négyszáz olvasó kvízjátékon vehetett részt, meghallgathatta, mit gondol Schmidt Mária a világról és élvezhette Lotfi Begiék szenzációs koncertjét.
Tavaly óta nem zsűri, hanem kizárólag az olvasók döntenek a Libri irodalmi díjakról, vagyis azé a kitüntetés, akinek az előző évben a legtöbb példányszámban kelt el a könyve. A több kategóriában kiosztott elismerés azt mutatja, hogy a családtörténetek, a transzgenerációs traumák, Borbás Marcsi és Korda György még mindig nem mentek ki a divatból.
Gyermekkorom legszebb pillanatai Erdélyhez kötődnek. A Nagykőhavas megmászása a Hét létrán keresztül, Tusnádról, Sepszibükszádról felmenni a Szent Anna tóhoz, a Torjai büdösbarlanghoz, Bálványosra és ott megenni egy egész sült báránycombot, majd este rókagombapörkölt puliszkával. Gyergyó a Gyilkos-tóval, a Békás szorossal, Borszékkel. Fent egy erdészházban sparhelt kormos tetején sült flekkent enni, előtte zakuszkát, vinettát. Farkaslakán pedig Tamási Áron öccsével, Gáspár bácsival a szülői házban meghallgatni a Kossuth rádión éppen futó Ábel sorozat egy epizódját.