A Megváltó végrendeleti öröksége (testamentuma)

***

„Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.”  (Gal 3:29)

--

A húsvét a feltámadás ünnepe. Szokás egy allegorikus feltámadásról beszélni ilyenkor, de én inkább egy konkrét személyről, Jézusról emlékeznék meg, akivel ez konkrétan egy konkrét térben, konkrét időben megtörtént, aki miatt ez az ünnep létezik, és aki ezzel előképe lett annak, ami velünk is megtörténik majd.

Két korabeli forrást használok ehhez: egyrészt a szemtanúi beszámolóknak az események után nem sokkal lejegyzett gyűjteményét, a Biblia leírásait, másrészt az események korában és helyén, az I. században a Római Impérium Iudaea provinciájában is alkalmazott jogrend, a római jog definícióit.

Az öröklés

A Szentírás több jogi relevanciával bíró kifejezést is használ a feltámadással, illetve az azzal szorosan összefüggő valósággal, az üdvösséggel, az örök élettel kapcsolatban – én ezek közül egyet emelnék ki: az öröklést.

Jézus azt állította, hogy aki őt követi, az „örökség szerint nyer örök életet” (Máté 19:29); egyik példázatában arról beszélt, hogy a második eljövetelekor (parúzia) bíróként ítélkezni fog a világ fölött, és „Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.” (Máté 25: 34); a gazdag ifjú esetéről szóló történetében ezt mondta: „És ímé, hozzá jövén egy ember, monda néki: Jó mester, mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek (örököljek)?” (Máté 19:16); míg a legtöbb újszövetségi levél írója, Pál apostol többek között ezt írta: „Hálákat adván az Atyának, ki alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban.” (Kol 1:12).

Az öröklés mint jogintézmény akkori tartalmának vizsgálata fontos adalékokkal szolgálhat a húsvét eredeti jelentésének a megértéséhez.

Az öröklés a római jogi definíció szerint halál esetére történő jogutódlás, az elhunyt vagyonának az örökös(ök)re való átszállása.   /   Az evangéliumban van haláleset: a golgotai kivégzés; van elhunyt (örökhagyó): Jézus; van átörökíthető „vagyon”: az örök élet (üdvösség); és van jogutódlás is: Jézus a testamentumában (végrendelet) meghatározta, ki lehet az örököse.

Az örökség

– Ami a halált mint joghatást kiváltó eseményt illeti, az örökhagyónak meg kellett halnia ahhoz, hogy a végrendelet hatályba lépjen, és az örökség megnyíljon (delatio hereditatis). 

/   Jézus halálával és feltámadásával megnyitotta az utat, hogy minden ember feltámadhasson az üdvösségre. Ezt a Zsidókhoz írt levél római jogi pontossággal írja le: „És ezért új szövetségnek a közbenjárója ő, hogy

Mert ahol végrendelet van, szükséges, hogy a végrendelkező halála bekövetkezzék. Mivel a végrendelet holtak után jogerős, különben pedig, ha él a végrendelkező, épen nem érvényes.” (Zsid 9:15-17).

– Ami az öröklési jogviszony alanyait illeti, kellett lennie egy jogelődnek (örökhagyó), akinek a halála esetén a vagyon átszáll a jogutód(ok)ra (örökös(ök)), illetve ehhez az örökhagyónak öröklési (törvényes örökhagyói vagy végrendelkezési) jogképességgel kellett rendelkeznie: a római jog alapján római polgárjoggal kellett bírnia, illetve feltétel volt még a tiszta elme és a nagykorúság (döntésképesség).   

/   Az evangéliumban Jézus az örökhagyó (de cuius), akit a feljegyzések szerint i. sz. 32. körül Jeruzsálemben a zsidó Szanhedrin ítélete szerint istenkáromlás miatt (Jézus messiásként magát Istennel egyenlőnek nevezte), majd a római helytartó döntése alapján felségsértés (crimen maiestatis) címén halálra ítéltek, és keresztre feszítéssel (crucifixio) kivégeztek. Jézus törvényes örökhagyói, illetve végrendelkezési képességét illetően pedig: megvolt a „vagyona” származási államának megfelelő polgárjoga,

annak az Országnak pedig nemcsak állampolgára, hanem Királya is (Jn 18:36); személyiségének érettségére és elmeállapotára vonatkozólag pedig az evangéliumi történetek adnak pontos betekintést.

– Ami az örökség tartalmát illeti, az öröklési viszonyok tárgya az örökség (hereditas) volt, vagyis az a vagyontömeg, amelyet az örökhagyónak a halál esetén átszálló összes vagyoni jogai és kötelezettségei alkottak. 

/    A Szentírás tanúsága szerint Jézus Krisztusban „minden a miénk” („...akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek” (1Kor 3:22)). Azért „minden”, mert Jézus a kínhalálával kifizette a bűneink teljes váltságdíját (megváltás = bűntelenként maga állt be mindannyiunk bűneinek a következményeit (örök halál) elviselni, hogy cserébe az Ő jutalmát (örök élet) mindannyian el tudjuk venni), valamint Isten Fiaként – Isten mellett – tulajdonosa a világmindenségnek, az ő halálával „vagyona” átszállt ránk mint örökösökre;

– Ami a jogutódok (örökösök) személyi körét illeti, a római jogi törvényes öröklés (successio ab intestato) főszabálya az volt, hogy az örökhagyó után a leszármazottak (gyermekek) örökölnek.   

/   Emiatt a feltámadás, az örök élet elnyerésének biztos útja, ha Istennek mint az örökség tulajdonosának a gyermekeivé válunk: „...valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ...” (Róm 8:17).

– Az örökség megnyílásának másik jogalapja a végrendeleti öröklés (successio secundum tabulas) volt; ha az örökhagyónak volt érvényes végrendelete (testamentum), vagyis halál esetére szóló, örökösnevezést tartalmazó okirati akaratnyilvánítása, amely vagyonának sorsát a halála utáni időkre meghatározta, akkor ez élvezett elsőbbséget a törvényes örökléssel szemben.

/   Jézusnak van testamentuma, amelyet közvetlen tanítványai, illetve azok munkatársai jegyeztek le, hagytak ránk, és amely kánont azóta is őrzi az Egyház. A Szentírásban szereplő messiási végakarat felülírja a törvényes öröklést, az örökség birtokbavételének az ószövetségi Törvényben meghatározott módját. „Mert ha törvényből van az örökség, akkor többé nem ígéretből; Ábrahámnak pedig ígéret által ajándékozta azt az Isten.” (Gal 3:18). Az örökség (üdvösség) tehát eredetileg is Isten ígérete által volt, a mózesi Törvény csak egy átmeneti szabályozás volt a bűnök leleplezésére, amíg eljön Ábrahám Magja (Krisztus), „akinek tétetett az ígéret” (Gal 3:19) – vagyis

Ő úgy döntött, hogy egyszerűen ránk hagyja Krisztusban a „vagyonát”, ajándékként.

Az ember öröksége a Teremtőtől (az Atyától) van, Isten teremtményeként (gyermekeként) de iure mindig örökös, de a gyakorlatban, de facto csak akkor tudja birtokba venni az örökségét, ha cselekvőképes és beszámítható. A mózesi Törvény szerepe az volt, hogy gyámságot gyakoroljon az ember fölött (megőrizze az örökséget a gyámolt javára), míg az el nem éri a nagykorúságot (a Krisztushoz való megtérést), amikor is már felelősen tud örökösként teljes joggal rendelkezni az örökséggel. A Gal 3:24-26 szerint a gyám (Törvény) megbízatása Krisztus eljöveteléig tart, a Krisztusban való hit által ugyanis Isten gyermekévé válunk, „elnyerjük a fiúságot” (Gal 4:5), nagykorúan (Krisztusban) és törvényes szülővel rendelkezve (az Atya gyermekeként) pedig már nincs szükség a gyámra, átvehető az örökség.

Ki válhat örökössé? (És ki nem?)

– Az öröklés római jogi folyamata az örökség megnyílását (az örökhagyó halálát) követően még egy aktusból állt: a megnevezett örökösnek meg is kellett szereznie az örökséget (acquisitio hereditatis). 

/   Az örökség megszerzése a Biblia tanítása szerint úgy lehetséges, ha

(elfogadjuk, hogy nemcsak a Mag (Krisztus) az ígéret örököse, hanem a Krisztusban mi is örökösök vagyunk) (Ef 1:11).

– A fentiekből tehát az következik, hogy végrendeleti öröklés esetén az örökösöket az örökhagyó határozta meg.

/   Jézus végrendeletében (testamentum) szintén meghatározta ezek körét, ahogy az örökössé válás útját is. Az örökös tehát nem az, aki magát annak mondja, vagy akit annak tartanak, hanem az, akit az Örökhagyó annak tart.

– A római jog ismerte azt a jelenséget is, amikor az örökösök nem tudták megszerezni az örökséget; az örökség megszerzésének akadálya lehetett az erre való képtelenség (incapacitas), vagy az érdemtelenség (indignitas). Az első kategóriába olyan személyek tartoztak, akik azért lettek teljesen, illetve részlegesen korlátozva az örökség átvételében, mert a házassági korba lépve sem házasodtak meg, illetve ha megházasodtak is, nem született gyermekük. Az örökség megszerzésére vagy megtartására pedig

/   Ismert a történet, ahogy Jézus megátkozott egy fügefát, amelyen egyetlen gyümölcsöt sem talált, majd az később ki is száradt. Veszélyes olyan képmutató életet élni, amely külső jegyeiben az Istenhez való tartozás jegyeit viseli (gyümölcsöt ígérő fügefa), de amely nem hordoz belül semmilyen elkötelezettséget, hitet, értéket (gyümölcs nélküli fügefa) – ez az élet az örökség megszerzésére való képtelenség veszélyét hordozza.

Az örökség (üdvösség) átvételére való érdemtelenség eseteit pedig a Szentírás tucatnyi igehelyen részletesen felsorolja; ezek azok az esetek, amelyek a Megváltót „bántják”, testamentumát pedig a Mester kéréseit semmibe véve „megtámadják”: „Avagy nem tudjátok-é, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát? Ne tévelyegjetek; se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörők, se pulyák, se férfiszeplősítők, Se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát.” (1Kor 6:9-10), „Irígységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, amiképpen már ezelőtt is mondottam, hogy akik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek.” (Gal 5:21).

és a tulajdonjoga sincs bejegyezve a földhivatalnál. A „mennyei háznak”, Isten országának a tulajdonosa Isten, a mennyei földhivatalban Ő van bejegyezve tulajdonosként, birtokon belülre pedig csak az tud lépni, akit Ő társtulajdonossá tesz. „Mindazáltal megáll az Istennek erős fundamentuma, melynek pecsétje ez: Ismeri az Úr az övéit; és: Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja.” (2Tim 2:19).

Ha megtudnánk, hogy egy elhalálozott távoli rokonunk jelentős értékű örökséget hagyott ránk, vajon melyikünk nem venné azt át? Van egy Távoli Rokonunk, és Jelentős Örökséget hagyott ránk – sokan mégsem vesszük át...

***

Megjegyzés: A bibliai idézeteknél a Károli-fordítást, míg a római jog értelmezésénél a Földi András és Hamza Gábor által jegyzett A római jog története és institúciói című egyetemi tankönyvet használtam.

--

--

Nyitókép: A feltételezett Golgota dombon épült jeruzsálemi Szent Sír-templom altemplomában található, sziklába vésett I. századi sír bejárata    (fotó: Maráczi Tamás)