Össze vagyunk zárva egy ketrecben, mint a malacok – Pásztor Béla, Magyarország rekorder polgármestere a Mandinernek

„Tudomásul kell venni, hogy elmúlt az ember fölött az idő, már nem illik itt öregeskedni, a 85, az 85” – szögezte le a Mandinernek Magyarország rekorder polgármestere, Pásztor Béla. Hivatalban töltött évei száma épp ennek a „fordítottja”: 58 esztendő.

Béla bácsi csak néhány hete köszönt le a pozíciójáról; mint meséli, azóta, hogy bejelentette, befejezi szolgálatát, szinte megállás nélkül csörög a telefonja, a város lakói közül sokan szegezik neki a kérdést, hogy miért nem marad.

– árulja el huncut mosollyal a szája szélén. Hozzáteszi azt is, hogy nincs baj az egészségével, semmije nem fáj, amiért külön hálás a Jóistennek. Természetesen megérti a veresegyháziakat, hiszen „megszoktuk egymást, ez a barátság. Össze vagyunk zárva egy ketrecben, mint a malacok, mindannyian pocsolyásak vagyunk a pocsolyában”. Azt is megosztja, hogy azért döntött most a távozás mellett, mert úgy érzi, a környezete felnőtt a feladathoz, a munkát átadta – mint fogalmaz – „egy ambiciózus fiatalembernek”, a város alpolgármesterének, Cserháti Ferencnek, akit szívből ajánl a városlakóknak, benne látja az utódját.

Érthető, hogy a városlakók tartanak attól, mihez is kezdenek majd polgármesterük nélkül, aki a közel hatvanéves szolgálat alatt az akkoriban négyezer lakosú, iskola nélküli települést valósággal felvirágoztatta. „Nem volt iskolánk, tanácsházánk, egyetlen utcánk sem, amelyik portalanítva lett volna, sőt még közművünk sem, mindössze három lámpa pislákolt az állomástól a falu végéig, egyszóval, tényleg nem volt semmink” – hangsúlyozza. Ma már több, mint ötször annyian, 22 ezren lakják, a településnek van állami és egyházi iskolája, de még magániskolái is. Mint pásztor Béla fogalmaz, Veresegyház egy jól ellátott város, amit az egymással is szeretetben élő lakói nagyon kedvelnek.

Nem volt ám egyszerű az út idáig, a várost szinte a semmiből építették fel, hatalmas összefogással: Pásztor megkereste a tervezőket, majd elkezdődött a társadalmi munka. „Először kinevettek, hogy hát mit képzelek én, próbálta azt már más is, de mégsem sikerült” – emlékezik vissza a városvezető. Nem lett igazuk a kétkedőknek abban, hogy nem lesz elég a munkáskéz.

– utal Béla bácsi arra, hogy a kétkedők ezúttal felsültek. Ember volt hát, csak anyag is legyen, amiből az ember építhessen – okoskodtak aztán.

Azonban, hogy azokban a – mint fogalmaz – „mizériás időkben” cementhez jusson az ember, „pokolra kellett annak menni”. A veresiek tehát Lábatlanban cementet raktak, Rákospalotán, és a fővárosban pedig vágányt és peront építettek. Még vasárnap is keményen dolgoztak, azok, akik kéthetente azért vasárnap munka helyett templomba mentek, kicsit rosszul is érezték magukat, ha munkásruhásokkal találkoztak a településen. De „mindenki jó szándékkal, akarattal dolgozott” – idézi fel a polgármester.

A munkából ő sem maradt ki: „ugyanúgy toltam a talicskát, mint a másik ember, jöttek más településekről, meg a fővárosból keresni a tanácselnököt, odamentem gumicsizmában, malterosan. Persze eléggé megrökönyödtek, hogy ilyesmiben is szerepet vállalok. Mondtam nekik, miért ne vállalnék, miért volnék én különb, mint a másik ember?” Hozzáteszi, soha, sehol nem érezte magát rosszul, sem csillogó környezetben, sem a már említett „pocsolyában”.

Különös, bár Béla bácsi soha nem volt párttag, mégis megválasztották tanácselnöknek, még leírni is furcsa, de még 1965-ben. „Azt, hogy hogyan engedte meg a politika, hogy MSZMP-párttagság nélkül legyek tanácselnök, nem tudom” – meséli elmélázva. Hozzáteszi, hogy mindig is a közélet embere volt – mint fogalmaz, „a saját privát dolgom mindig is hatodrendű volt, amit elvégeztem, azt tisztességgel elvégeztem”.

Azért a járási hivatal vezetője felkereste, amikor tanácselnök lett, hogy ha már így alakult, ugyan, lépjen már be a pártba. Az ifjú Pásztor Béla azonban – még harminc sem volt ekkor – minden köntörfalazás nélkül visszakérdezett, hogy miért volna erre szükség. Ezen a hivatalvezető visszaemlékezése szerint úgy meglepődött, hogy zavarában azt vágta rá, hogy akkor „nagyobb lesz a megbecsülés”. „Mondtam neki,

Tudomásul vette” – emlékszik vissza a polgármester. Öt év múlva újra kapacitálták, de azt is kivédte. Így visszagondolva azt mondja, semmilyen módon nem érezte hátrányát, hogy nem volt egyetlen párt tagja sem. Ugyanakkor azt elárulja, hogy tagja volt a Hazafias Népfrontnak Pozsgay Imrével és Kukorelli Istvánnal együtt. „Sok embert ismertem, a Parlamentbe is úgy mentem, mintha hazamennék, de ezzel soha nem életem vissza”. Mindezekkel együtt sem érdekelte a politika, amikor arról kérdezzük, hogyan élte meg a rendszerváltást, azt feleli: „felőlem aztán hullhatott a csillag lefelé, én végeztem a saját dolgomat”.  Mint mondja, nem áhítozott pozícióra, pedig lehetett volna „pályára álló ember”, de ő önmaga akart lenni, a maga döntéseit meghozni. Egy dolog vezérelte, hogy segítsen az embereken.

„Nem emlékszem, nem is foglalkoztam vele. Ha megválasztottak, megválasztottak” – feleli arra a kérdésünkre, hogy összesen hányszor választották újra. „A munkám tisztességgel elvégeztem, semmilyen felsőbbrendűséget, befolyásoltságra büszke létet nem ismertem” – szögezi le.

Bár a politika nem érdekelte, azért az ’56-os események őt sem hagyták hidegen: tizennyolc éves legényként nemzetőr lett, és még egy kis forradalmi lapot is összerakott. „Fűtött, hogy változzon a világ, kemény időszak volt az, senki nem cselekedhetett a saját feje után, én meg szabad gondolkodású voltam. Ott voltam én is az Üllői úton, ahol lehetett lőni, na nem emberre” – meséli. Lényegében el is tűnt egy hónapra Veresről, s amikor hazaért, nagy volt az öröm, szülei azt hitték, sosem látják viszont.

Béla bácsi azt is elárulja, hogy mindezek mellett – vagy ellenére? – KISZ-titkár is volt, és még templomba is járt. Sokan kérdezték tőle, hogyan tudja ezt a kettőt összeegyeztetni, amire rendszerint azt válaszolta, hogy „ez a munkám, amaz meg a vallásom”. „Nem volt vesztenivalóm, egyrészt mert nem voltak nagyratörő vágyaim, mindig az emberek dolgaiért szorgoskodtam, másrészt mindig úgy voltam vele, bármilyen sorsot elviselek” – teszi hozzá.

– feleli határozottan. Inkább úgy fogalmazna, elégedett, hogy a polgármestersége alatt idáig jutott a város. „De nem verem a mellem” – teszi hozzá. A rekorderség sem érdekli, mint mondja, ettől sem különb ő, mint az öt évet tisztségben lévő kollégái. „Az élet mindannyiunk számára forgandó, el kell fogadni. Ha pedig rossz, tenni kell ellene” – véli.

A legnehezebb időszak egyike az volt, amikor semmi fillér nélkül kezdték el kiépíteni a közműveket. „Különösen szívesen fogadtam az abszolút kilátástalan helyzeteket, egyszerűen érdekeltek az ilyenek” – mutat rá. Aztán azt is megoldották, megnyerte az embereket, szerzett pénzt. „Nagyon összeforrtunk az emberekkel, ugyanúgy tisztelem őket, mint ők engem, erről a polcról nem lehet leesni” – teszi hozzá.

Pásztor Béla nem esik le sehonnan, a polgármesterséget sem azért hagyja ott közel 60 év után, mert nem választották volna újra: hanem önként. Ugyan nem dalolva, mert nagyon nehéz megválni a feladattól, legjobban a nyüzsgés fog hiányozni, mondja. Utódjának sok erőt kíván az esetleges kudarcok elviseléséhez, mert mint mondja, gyakran van az úgy, hogy az ember kiteszi a lelkét, aztán semmi sem elég.

„Tudomásul kell venni, hogy ilyen az ember, ha tudok rajta segíteni, jó, ha nem, el kell fogadni” – szögezi le. Amikor arról kérdezem, voltak-e kudarcai, azon nyomban rávágja, hogy soha életében, legalábbis ő nem élte meg akként. Ha teljesen összeomlott is valami, mindig azt kereste, miért jó, ami történt, ami felszabadította. „Egyszerűen nem tudok elkeseredni” – mondja, hozzáteszi, őt is érték nagy traumák, amiket elfogadott, mondván, így rendelte a Jóisten.

A közéletből nem tűnik el teljesen, kéznél lesz, utódja számíthat rá, segíti, amiben tudja, ígéri Béla bácsi. Hozzáteszi azért: persze anélkül, hogy rátelepedne, vagy megmondaná, „ezt balra, ezt meg jobbra tedd”. Mindenesetre nyugdíjba vonulása után is alapvetően a város dolgaival fog foglalkozni. Mint mondja: nem is tudná elképzelni az életét enélkül.

Képek: Ficsor Márton/Mandiner