Hét földrengésnél jártam, de ilyen élményem még sohasem volt – kutyásmentő a Mandinernek Törökországról

Mint a nyílvessző a megfeszített íjból, úgy lőtt ki Lángos – a pár héttel ezelőtt még a törökországi romok alatt túlélőt kereső mentőkutya – az autóból. Pillanatok alatt a bokor alatt termett, orra azonnal új szagok után kutatott. Ám amint a gazdája szólította, a labrador máris ott állt hűségesen, vigyázzban a sokat látott bakancsok mellett.

„A mentés olyan, mint a kártyajáték. A törökországi földrengés után szerencsés volt a lapjárásunk, hogy ennyi túlélőt sikerült kihoznunk a romok alól” – mondja a folyamatosan szaglászó labrador gazdája. Vincellér Tibor önkéntesként, a Baptista Szeretetszolgálat technikai munkatársaként vett részt a borzalmas földrengést át- és túléltek kutatásában. Nem most volt része először ilyen megrázó élményben, ez a hetedik földrengés utáni mentése ugyanis.

Lassan harminc éve, 1995 óta foglalkozik mentéssel, megfordult már többek között Kolumbiában a magyar speciális mentőkkel, és a mostani volt a harmadik törökországi munkája. „Nincs durvább meg kevésbé durvább, mindegyik földrengésnél sérültekkel, túlélőkkel vagy halottakkal találkozunk” – válaszolja kérdésünkre. A kolumbiai földmozgás után például alig találtak túlélőket, hosszú volt az út, mire odaértek, gyakorlatilag „vége volt a rengésnek” – mondja.

– rovelverez vissza arra a kérdésre, hogy sikerült-e valamennyire túltennie magát a természeti katasztrófa után látottakon.

Törökországban szerencséjük volt, egyrészt az elsők között érkeztek, másrészt olyan munkaterületet jelöltek ki nekik, ahol bőven tudtak segíteni. „A legtöbb túlélőt mindig a hozzátartozók veszik ki, ők azonnal ott vannak a helyszínen, figyelnek, honnan hallatszik jajveszékelés és időveszteség nélkül cselekszenek. Nagyon sokszor nem kell a mentés első fázisához semmi, elég egy-egy ajtót kifeszíteni, vagy a törmeléket puszta kézzel kikaparni. Szerencsére az így kimenthetőknek jellemzően nincsenek is komolyabb sérüléseik” – mutat rá Tibor. Mint mondja, a következő fázis már keményebb, de ott még mindig nagy szerepe van a lakosságnak, akik meg tudják mutatni a mentőcsapatoknak, ha nem is pontosan, de nagyjából, honnan hallottak még hangokat.

A kutyák innentől kezdve kerülnek képbe,

Utóbbi szerkezet most is félrevezette az egyik török mentőcsapatot, azt hitték, a masina embert jelez, majd nem sokkal azután, hogy bontani kezdtek, négy macska ugrott ki hirtelen a romok alól – meséli Vincellér. Persze, a kutyákat is ellenőrizni kell, bemegy a kutya a romok alá, ha jelez, beküldik a kontrollkutyát, ha ő is ad jelzést, akkor indulhat a bontás. „Nem engedhetjük meg a téves jelzéssel járó időveszteséget, perceken múlnak az emberéletek” – hangsúlyozza Tibor.

„Nincs olyan, hogy teljesen kiképzett kutya, ahhoz, hogy megfelelő szinten tartsuk, az ebbel folyamatosan dolgozni kell, természetesen azután is, hogy levizsgázott” – vallja. Lángos is folyamatosan melóban van. Annyiban különbözik a többi mentőkutyától, hogy mivel ipari alpinistaként dolgozó gazdája rendszeresen viszi magával, nagyon sokféle helyre el tud jutni, emiatt aztán rengetegféle terepen gyakorolhat. Bontásokon, építkezéseken, de rendszeresen részt vesz a gazdival a sziklamászásokon is, utóbbi egyébként a labrador kedvence.

„Vagy én bújok el olyankor egy-egy sziklarepedésbe, vagy a velem mászót kérem meg erre. Lángos pedig azonnal keresőfunkcióba vált” – mondja. Hozzáteszi, hogy mivel labradora nem épített romokon gyakorol, hanem éles terepen, így sokkal jobban tud alkalmazkodni a váratlan helyzetekhez, nem beszélve arról, hogy a kutya az épített terepet nagyon hamar elunja.

– érzékelteti Vincellér, hozzátéve, hogy hol pincében, aknában dolgoznak, hol fűrésszel, esetleg gyerektársasággal, vagy akár éppen kötélen lógva teljesítik feladatukat.

Magyarországon általában mindenki a saját kutyáját tanítja be mentésre, ami persze nem jelenti azt, hogy a gazdák mindent önállóan csinálnának. „Máshová is eljárunk kutyázni, más csapatokkal közösen szervezünk tréningeket és közös vizsgákon veszünk részt, így képezve az ebeket” – mondja.

Nem minden kutyából lehet azonban mentőkutyát faragni – mutat rá Tibor, hozzáteszi, hogy Lángos eredetileg vakvezető kutyának készült, de – mint fogalmaz – „kiselejtezték”, mert túlságosan aktív volt. „Látássérült mellé nem alkalmas egy olyan állat, aki megy, ha menni akar, márpedig az én kutyám pont ilyen” – emeli ki. Az aktivitás azonban elengedhetetlen tulajdonság egy mentőkutyánál, ahogy a mozgékonyság, a játékosság, a nyitottság és a bátorság is. „Lángos simán végigsétált a 18 méter magas gerendán, amikor egy színháznál segítettük a daruzást” – meséli. Hozzáteszi, hogy persze a bátorságnak is kell legyen határa, az sem jó, ha vakmerő a mentőkutya, „láttam én már kutyát kiugrani az emeletes ház ablakából” – mondja.

A törökországi mentést követően sok mentőkutyatulajdonos nyilatkozta, hogy a természeti katasztrófa utáni állapotok nagyon megviselték állataikat is. Vincellér ennek kapcsán elárulja, Lángos – mint fogalmaz – „pofátlan dög”, aki játéknak fogta fel a munkát. „Azok az ebek, akik munkakutyaként üzemelve teljesen komolyan veszik a mentést, pörögnek, mint a gép, aztán egy idő után lemerül az idegrendszerük, hamarabb kifáradnak, mint azok, akik játékként fogják fel a munkát” – mondja. Vincellér a játékot veszi alapul a kutyakiképzés során, azt vallja, a kétéves gyerek szintjén lévő állattal a játékos bújócska és fogócska sokkal célravezetőbb, mint a feladatsulykolás.

Míg a kutyának játék a mentés, addig Tibor természetesen nagyon is tisztában van vele, hogy a kutya és ő is bármikor ottmaradhat a romok között. Mint mondja, nagyon körültekintőnek kell lenni, és olyan helyen kell tartózkodni, ahol az embernek van esélye megúszni, ha bármikor jön egy utórengés, ami miatt a romos épület tovább omolhat. A mentésben résztvevők minden pillanatban ott vannak a halál markában, ennek ellenére Tibor nem érez a mentés közben halálfélelmet. „Ha éreznék hasonlót, nem csinálnám ezt a munkát” – emeli ki.  Ahogy halálfélelmet, úgy állandó nyomást sem érez, amiatt, hogy rajta múlik sokak élete.  „A rutinosabb rókák mindig azt mondják, »csendesebben, gyerekek«, ami azt jelenti, hogy

– érzékelteti.

Az egész világot bejárta az a videó, ahol Vincellérék vezetője, Pavelcze László, a Baptista Szeretetszolgálat vészhelyzet-kezelési igazgatója élő adásban sírta el magát örömében, hogy tíz óra munka után, hiányos felszereléssel sikerült megmenteniük egy ötéves kislányt, pedig már utasításba kapták, hogy hagyják ott a helyszínt. Tibor is ott volt a kislány és a videóban nem szereplő, hétéves kisfiú mentésénél, ami egyszerre volt számára a legdurvább és az egyik legszebb élménye. „Soha senkinek nem kívánom azt az érzést, amikor egy időre ott kellett hagyni azt a két gyereket” – idézi vissza.

Ugyanis hajnalban kezdték a gyerekek mentését, amikor elfogyott a világításhoz és a gépek működéséhez szükséges üzemanyag. „Minden áramfejlesztőről üzemelt, a városban nem volt se áram, se víz, se gáz, se semmi” – mutat rá. A két gyerek meg viszonylag elérhető helyre szorult be, Tibor a lyukon bepillantva látta a kislány kezét. Folyamatosan beszéltek a gyerekhez, az arabul beszélő apukát nem messze ejtette foglyul a betontömb, a kislány fordította édesapja mondatait törökre, a tolmácsok meg magyarra, folyamatosan tartották velük a kapcsolatot.

„Tehetetlen düh volt bennünk, ami nem csoda, hiszen katasztrófafilmbe illő jelenet az, amikor tudnál segíteni, mert olyan helyen vannak fogságban, ahonnan könnyen ki tudnának szabadulni, de mégsem tudsz segíteni, mert nincs hozzá eszközöd” – foglalja össze. Mint mondja, „borzasztó volt otthagyni a gyerekeket, de megígérték az édesapának, hogy szereznek üzemanyagot, és visszajönnek”. Így is lett, a két gyermek végül megmenekült, de az eset nagyon súlyosan érintette a csapatot, „nemcsak a csapatvezetőnk, mi is sírtunk” – árulja el.

Szerencsére azért akadtak bőven felemelő pillanatok is.

– summázza. Találkozott olyan fiúval, aki először egy számára idegen, két gyermekhez vezette a mentőcsapatot, és csak másnap árulta el, hogy az ő anyukája is ott van a romok alatt. Nagyon jó, hogy ez így történt, hiszen ennek köszönhető, a gyerekek, és a fiú édesanyja is él. Utóbbi mentése ugyanis 14 órán keresztül tartott, míg a kisebbeké 5-6 órán át, ha fordítva történik, lehet, hogy a gyermekek már nem élnének.

Megható pillanat volt ez, de az összes eddigit messze felülmúlja az, amikor a hiányos felszerelés ellenére kihozott gyerekek édesapját mentették. „Nagyon szűk helyre szorult be, ha a férfi nem segít nekünk, mi sem tudtunk volna neki” – mondja Tibor. Hozzáteszi, olyan kevés hely volt, hogy az édesapa feje mellett három centivel kellett flexelni. Néha megálltak a munkával, ugyanis, hogy lássanak a portól, locsolniuk kellett a betont. A férfi már ki tudott nyúlni a résen.

„Soha nem felejtem el, amikor megfogta a kezem és szorította, el sem akarta engedni. Még ma sem tudom elmesélni úgy, hogy ne hatna meg” – teszi hozzá párás szemmel. „Aztán, amikor már félig kint volt, zokogva ölelt meg” – folytatja – „tudod, amikor sikerül megmenteni két gyereket, az anyjukat sajnos nem, de az apát igen.

„Utálom” – feleli tömören a kérdésemre: milyen érzés, hogy hősként a figyelem középpontjába kerülni. Hozzáteszi, hogy persze szeret beszélgetni, és tudja, hogy fontos a médiamegjelenés, de ha ők hősök, akkor azok is, akik a háttérben segítik a munkájukat. „Ez a munka soha nem megy egyedül, mindig kell hozzá egy csapat, az akadálypálya füvét nyíró munkástól az utat szervezőig. Tizennyolcan voltunk kint a Baptistáktól, és nagyságrendileg 80-an segítették a munkánkat a háttérben. Ha mi hősök vagyunk, akkor ők a névtelen hősök” – hangsúlyozza.

Vincellér Tibor megható élményei között említi azt is, amikor a mentésből hazaérkezésük másnapján a török mentőcsapattól kaptak egy köszönő üzenetet, amelyben Allah áldását kérték rájuk. „A törökök alapból is saját testvéreiknek tekintik a magyarokat, nagyon szeretnek együtt dolgozni velünk, szinte szavak nélkül megértjük egymást, nagyon hasonló a mentalitásunk”.

Képek: Ficsor Márton/Mandiner