Tizenegy kisgyerek halt meg, mert kilopták az akkumulátort a fénysorompóból – 30 éve történt a pörbölyi katasztrófa

„…Egy hatalmas durranásra emlékszem. Majd, amikor magamhoz tértem, a földön félig ülő helyzetben találtam magam.

– így emlékezett vissza a borzasztó tragédia pillanatára Ginder Anikó, az alsónyéki orvosi rendelő asszisztense pár hónappal a pörbölyi borzasztó tragédiát követően. Ő volt az egyetlen felnőtt utas azon az iskolabuszon, amit napra pontosan harminc éve valósággal kettészelt egy mozdony. A tömegszerencsétlenség következtében kilenc kisiskolás a helyszínen életét vesztette, kettő pedig a kórházban hunyta le a szemét örökre. A busz sofőrje a bajai kórházban halt meg.

A felfoghatatlan tragédia nemcsak az akkor közel hétszáz lakosú Tolna megyei kistelepülést, Pörbölyt, hanem – nem túlzás azt állítani –, hogy az egész országot is megrázta. Harminc évvel a tragédia után szerettünk volna riportot készíteni a szerencsétlenség helyszínén. Megkerestük hát a polgármestert, aki azt mondta, ő megemlékezést szervezett volna az alkalomra, de szembekerült a falu közvéleményével: az érintettek egytől egyig nemet mondtak a méltó múltidézésre. Ezt ő nemcsak tudomásul vette, de meg is értette, s minket is arra kért, ha lehet, ne zargassuk a lakókat. Megemlékező cikkünket így interjúk és benyomások helyett a korabeli sajtóból állítottuk össze.  

Mivel Pörbölyön akkoriban nem volt iskola, a gyerekeket minden áldott reggel vitte a Gemenc Volán járata Bátaszékre, az ottani oktatási intézménybe. Így volt ez 1993. február 12-e ködös reggelén is. A busz fél 8 előtt néhány perccel az 55-ös főútvonalról bekanyarodott a nyékipusztai bekötőútra. Azonban az elágazástól alig egy buszhossznyira lévő vasúti átjáróban a fénysorompó nem működött, mert kilopták belőle az akkumulátort. A buszvezető megállás nélkül hajtott a sínekre, ahol a járművön a következő pillanatban keresztülgázolt a Kiskunhalasról Bátaszékre tartó személyvonat.

A buszsofőrt válságos állapotban kórházba szállították. A borzalmas baleset helyszínén kora délelőtt már csak a vasúti pályán veszteglő vonatot, autóbusz szétszórt darabjait, vértől átitatott, halomba rakott iskolatáskákat, s néhány, sírástól görcsösen vonagló szülőt láttunk” – írja a tragédiáról a Dunántúli Napló 1993. február 13-i számában. Szerencse a hajmeresztő szerencsétlenségben, hogy nagyjából feleannyian – összesen huszonnyolcan – ültek a buszon, mint az megszokott volt, ugyanis azokban a napokban tört ki az influenzajárvány a faluban, sok kisdiákot otthon tartott a magas láz meg a nátha.

A lapok beszámolója szerint már mindjárt a helyszínen meg lehetett állapítani, hogy a balesetért elsősorban a busz vezetője a felelős, mivel a vasúti átjáró előtt meg kellett volna állnia. Emellett a MÁV szakértői már ott azt is megállapították — és ez képezte később a mozdonyvezető gyanúsításának alapját —, hogy a mozdony a vasúti átjáróban a kötelező 15 km/óra sebesség helyett több mint ötször gyorsabban, 78 km/órás sebességgel közlekedett. „A nyomozás három szálon futott: az első a buszvezető felelőssége és a busz műszaki állapota, a második a vonat személyzetének közrehatása, a harmadik szál pedig az akkumulátor ellopásával, illetve a fénysorompóval kapcsolatos körülmények tisztázása” – foglalja össze a Magyar Vasutas 1993. májusi számában. Az akkumulátor eltulajdonítóját azóta sem találta meg a rendőrség. Akkoriban óriási problémát okoztak a színesfémtolvajok, a Kurír 1993. áprilisi cikke szerint két hónap alatt összesen 420 esetben törték össze vagy lopták el a fénysorompós berendezés valamelyik részét, ami következtében tizenegy személygépkocsi, két teherautó és egy motorkerékpár került vonat elé, kilencen pedig meghaltak.

A vizsgálatok azt mutatták, hogy a busz életkorának megfelelő állapotban volt, semmiféle rendellenesség, fékhiba vagy motorhiba nem indokolta, hogy a sofőr ne tudott volna megállni a vasúti kereszteződés előtt. Az átjáróba a megengedett 15—20 kilométeres sebességgel kanyarodott, és közben a bal visszapillantó tükörben látnia kellett a kivilágított mozdonyt. A lapok arról írtak, hogy buszvezető több mint harmincéves gyakorlattal rendelkezett, húsz éve volt sofőr, a vonalon pedig négy éve dolgozott, napi rendszerességgel, ez idő alatt egyetlen balesete sem volt. „Példás családi életet élt, kiegyensúlyozott embernek ismerték. Fél éve volt hátra a nyugdíjig. Tudta, hogy nem működik a fénysorompó, hiszen naponta erre járt.

– számoltak be. Elmehetett volna nyugdíjba, de ő még maradni akart. „Remek munkaerő volt, problémamentes ember, csendes, kissé tán magába zárkózó. Táppénzen alig volt, utóbb is csak azért, mert megharapta egy kutya” – így emlékeztek meg róla a kollégái.

A történet másik szereplője, a mozdonyvezető viszont tudott arról, hogy a fénysorompó nem működött, vagyis tisztában volt vele, hogy ott maximum 15 km/óra sebességgel szabad közlekedni. Kihallgatása során elmondta, hogy 81 km/h-val hajtott, a fénysorompóhoz közelítve fékezett 77 km/órára. Amikor látta, hogy a busz a kanyarodás után nem áll meg, reflexszerűen meghúzta a gyorsféket, aminek következtében a vonatkerekek leblokkoltak, és a vonat csúszni kezdett. Majd dudált. De hiába, a százöt méter hosszú és 182 tonna össztömegű szerelvény esetében négy-öt másodpercre lett volna szükség, hogy a fékek hatása érvényesüljön. Addigra viszont az ütközés már bekövetkezett. Az érintettek a buszsofőrön és a mozdonyvezetőn kívül a MÁV-ot is hibáztatták, ugyanis az akkumulátor tizenhárom nappal a baleset előtt tűnt el, és bár – a korabeli beszámolók szerint – már az első napon jelentették a hiányt, a MÁV nem pótolta a hiányzó alkatrészt.

„Az elviselhetetlenül nyomasztó pörbölyi temetésen egyszer csak csend lett. Amikor Herendi János, bátaszéki plébános Jób könyvét idézve oda jutott, hogy

akkor a gyászolók zokogása sírássá szelídült” – tudósított a Népszabadság a temetésről. „Ne haragudj, kicsi fiam, de nem maradhatok most veled, mert be kell mennem a kórházba, a testvéredhez szabadkozott önkívületi állapotban a virágokkal borított sírnál az egyik anya. A leginkább szenvedőknek életben maradt gyermekük, testvérük jelenti a reményt. Nekünk, akiknek az ő szenvedéseik által jutott a fájdalomból, talán megadatik, hogy tanulunk a katasztrófából. Ha valamivel többször gondolunk arra, hogy egyetlen rossz mozdulat, egyetlen figyelmetlenség nyomán családok mehetnek tönkre, emberek rokkanhatnak, halhatnak meg. Ismeretlen útitársaim, itt a földön és az utakon, ha ez kevés az okuláshoz, olvassuk végig még egyszer ezt a névsort: Aida, Anna, Attila, Dávid, Erzsébet, Gábor, Márk, Nikolett, Péter, Szabolcs, Zoltán. A legfiatalabb alig múlt nyolcesztendős, a legidősebb nem töltötte még be a tizennegyedik évét”.

Nyitókép: Népszabadság, 1993.